We Love Budapest: A TOBE Gallery mindkét helyiségében látható egy-egy sorozatod, a fő kiállítótérben a Tigris című legutóbbi, a másik teremben (TOBE Cabinet) pedig egy közel 20 évvel ezelőtti anyag, melynek folytatása a mostani. Mit látunk a két sorozat képein?
Fabricius Anna: Kicsit messzebbről kezdem. A régebbi anyag, a Háztartási anyatigris 2005–2006 között készült. Még egyetemre jártam, 24-25 körül lehettem, és épp akkor tértem vissza Glasgow-ból, ahol Erasmus-ösztöndíjjal töltöttem 3 hónapot. Akkor már bennem voltam egy amolyan alkotói váltásban: már nem az egyetemi feladatokon szerettem volna dolgozni, hanem egyre inkább valami átfogó, átgondolt saját projekten. Ebből született meg az Átmeneti társaság című sorozat még 2004-ben, melynek képei 2005-ben a Műcsarnok Magánügy? című kiállításán is láthatóak voltak, mert Petrányi Zsolt kurátor beválogatta a friss anyagot. Fiatalokat fotóztam otthoni környezetben és helyzetben, különböző alap-háztartásieszközökkel, olyanokkal, melyek minden lakásban megtalálhatók.
A Háztartási anyatigris-sorozatra megmaradtak a háztartási eszközök. Ám közben új inspirációk és hatások értek, például a média világából, és az érdeklődésem is más irányokat vett fel. Például ekkoriban ment a moziban a Kill Bill, Quentin Tarantino filmje, ami nagyon lenyűgözött, a fő karaktert, a Menyasszonyt igazán közel éreztem magamhoz. Az pedig különösen tetszett, hogy a film egyszerre volt nagyon feminin és nagyon maszkulin. Ezt a kettősséget szerettem volna a képeken is megjeleníteni.
Fotózni kezdtem azokat a barátaimat, rokonaimat, ismerőseimet, akiknek akkor már volt kisgyerekük. Fiatal felnőttként ott, akkor elsősorban nem az érdekelt, hogy milyen az anyává válás, hogy milyen anyának lenni, hanem az, hogy amikor szülővé válik valaki, utána milyen új szerepeket kap az ember. Ennek szellemében állítottam az anyákat különböző helyzetekbe, pózokba a saját életterükön belül a gyermekeikkel, és háztartási eszközöket adtam a kezükbe, melyeket azonban nem a szokásos módon tartanak, hanem valami kifejező, heroikus, de általában harcias pózban.
WLB: A képeid nem ellesett pillanatok, nem kellett órákat várni a bekövetkező nagy fotós pillanatra, hanem beállított jelenetek, te magad alkottad meg a pillanatokat. Ezekre hogyan készülsz? Előre elképzeled magadban részletesen, aprólékosan? Lerajzolod, megtervezed, mit szeretnél viszontlátni? Vagy ennél egyszerűbb, netán tök más a helyzet?
F. A.: Mindig is a megrendezett fotográfiák és képalkotás érdekelt. Vagy hát elsősorban azok a típusú munkák. Ugyanakkor sosem dolgozom modellekkel, a képeimen szereplők mind hús-vér emberek, akik önmagukat alakítják. Hogy milyen jelenetbe helyezem őket, az pedig közös döntés eredménye. Nyilván van egy elképzelésem, egy vízióm, de végső soron mindig közös döntés eredménye a kép.
Ennél a sorozatnál csak annyit készültem előre, hogy megkerestem a szereplőket, beszélgettem velük, és összeírtam, milyen tipikus háztartási eszközök jöhetnek szóba, melyek fegyverként, védekező eszközként is hasznosíthatók. A helyszíneket nem jártam be előre, hanem amikor mentem fotózni, az anyával együtt körbenéztünk, és akkor választottam ki a megfelelő helyszínt.
WLB: Nagyon filmszerűek a fotóid, pláne az idei sorozat, a Tigris, mintha valami amerikai független film képeit nézném. A régi fotók szereplőit látjuk, csak több mint másfél évtizeddel később: a gyerekek már nem függenek az anyjuktól, hanem önállósodásban, elszakadásban vannak. Miért fordult ismét feléjük a figyelmed?
F. A.: 2018-ban lettem édesanya, majd 2-3 évvel később kezdtem el azon dilemmázni, hogy most ugyan nagyon szorosan együtt vagyunk a gyerekemmel, de mi lesz akkor, ha ez megváltozik? Így jutottak az eszembe újra a modelljeim, meg az, hogy az ő gyerekeik már nagyok. Elhatároztam, hogy felkeresem őket újra, beszélgetek velük, például a fenti dilemmáról is, és ha beleegyeznek – egy részükkel elveszítettük egymást, és már évek óta nem találkoztunk, nem tudtam, mi lett velük –, akkor készítek róluk fotókat, természetesen szigorúan elkerülve „a régi képek X év múlva pontosan ugyanúgy újrafotózva” típusú vicceskedéseket. Már csak azért is, mert a közben eltelt közel 17-18 év alatt más emberek lettek, és az egymáshoz fűződő viszonyuk is megváltozott. Az új helyzetet szerettem volna megmutatni, képre vinni, megörökíteni. Például a szülőségtől való bizonyos fokú felszabadulást vagy az elszakadásból fakadó melankóliát. Ehhez jól passzolt a mindenhol hasonló környezet, a pihentető kerti körülmények: mindenki a saját családi házának vagy hétvégi nyaralójának a kertjében látható. Egyébként nagyon jó volt látni, hogy mindegyik szülő milyen jó viszonyt ápol a gyerekével, gyerekeivel, jó dinamikákkal találkoztam.
WLB: Érdekes, hogy a régiek nagyon sűrű fotók, sok minden történik egyszerre a képeken, mindenki csinál valamit. Ezeken az új képeken meg szinte alig van mozgás, a szereplők nem csinálnak semmit, csak ott vannak, így vagy úgy, de együtt. Miért ez a szembetűnő különbség?
F. A.: Mindenképpen kinti, kicsit időtlen és természetes környezetet szerettem volna most, ahol látszanak a testrészek, a végtagok, a bőr. A jelen állapotának más az időkezelése. Azt szerettem volna, ha a képeken megjelenik az, hogy a szoros együtt levés és az elszakadás határán álló szereplők, a szülő és a gyerek, jól vannak egymással, élvezik az együtt töltött nyári délutánt, miközben van, aki szeretné közülük megállítani az időt, hogy minél tovább tartson ez a melankolikus és kicsit talán nosztalgikus nyári délután. Ezt egyetlen kimerevített és felnagyított pillanatba szerettem volna belesűríteni a sorozat darabjaiba. A régi képekhez a dinamizmus passzolt, ezért azok sűrű történésűek. Akkor, ott az édesanyán volt a fókusz, most főleg a fiatal felnőtté vált gyermekeken. De abban is mások a képek, hogy más típusú inspiráció hívta őket életre: anno kívülről szólított meg a téma, most viszont belülről érkezett a „felkérés”.
WLB: Van ennek a fotózási stílusnak, amit te is művelsz, valami hivatalos neve?
F. A.: Mondhatjuk rá, hogy megrendezett fotográfia, de az meg egy nagyon tág kategória, több ágra szét lehet szálazni. Amit én csinálok, annak egyfelől van egy dokumentum jellege, mert a szereplőim hús-vér emberek, akiket a saját környezetükben mutatok meg, önazonosak. Ugyanakkor a megrendezettségük révén az értelmezési mező sokkal tágabb.
WLB: Van egy másik sorozatod, a Háztartási anyatigris és a Tigris között készült, az a címe, hogy 100 szó és 7 dolog. Ezek alapvetően nem megkomponált jelenetfotók, hanem experimentális képek. Miről szólnak?
F. A.: Művészként és kisgyerekes anyaként nem az motivált, hogy jaj de nehéz a szülőség, a szülők sorsa, mert csupa küzdelem, és közben lemaradok a saját életemről. Inkább az izgatott és nyűgözött le – onnantól kezdve, hogy a gyerekem elkezdett beszélni –, hogy ő miképpen látja és dolgozza fel a körülötte lévő, egyre inkább felfedezett világot. Hogyan képez saját szavakat egy-egy dologra, jelenségre, hogyan épít fel mondatokat. A kisgyerek (ki)alakuló világképe, hogy hogyan áll össze a fejében a világ, milyen saját nyelvet alakít ki, ezek azok, amik elsősorban motiváltak, beindítottak, előrevittek. Ebben a sorozatban ennek a tapasztalata, lenyomata jelenik meg. Egyébként még nem zárult le, tervbe van véve a folytatása, a végső cél egy photo book lesz.
A 100 szó úgy nézett ki, hogy amikor a fiam beszélni kezdett és ezzel párhuzamosan rajzolni, akkor jegyzeteltem sorban, hogy miket mond ki, meg azokat a szavakat is lejegyeztem, amiket ő kreált valamire, illetve azt is figyeltem, hogy mit hogyan rajzol le, azaz képezi le a legbonyolultabb dolgot is, mondjuk, egy pontra, két vonalra meg egy körre. Később, amikor megszületett a fotósorozat ötlete, akkor ezekből a jegyzetekből és a megfigyelésekből indultam ki. Az első sorozat – a 100 szó – 50 képből áll, minden egyes kép 2 szót ábrázol, melynek kiindulópontja egy létező, általam megfotózott tájkép. Olyan helyeken készültek, amerre együtt jártunk. A képekre ezeknek a gyerek- vagy gesztusrajzoknak az általam újraalkotott, stilizált verziói kerültek: a fotó, amit én látok, vagyis az én valóságom és a gyerekrajz, vagyis ahogy ő látja, az ő valósága. A sorozat minden egyes képe ezeknek a rétegeknek a találkozása.
A 7 dolog esetében más volt a helyzet: 7, csak a gyerek számára létező szónak a jelentését mutatom meg, legalábbis ahogy egy felnőtt értelmezi azokat. Egy ilyen fotós értelmező kéziszótár lett a második sorozat, bár ezekre a képekre is került egy gyermeki vizuális elem, a satírozás, ami megnehezíti kicsit az értelmezést. Amit mi, felnőttek kisatírozásnak hiszünk, az egy kisgyermek esetében feltehetőleg pont az ellenkezője: nem a törlése valaminek, hanem a kiemelése. A sorozat képein is láthatók ilyen satírozások, kiemelések, és pont azt a részét fedik el a képeknek, ahol a kreált szavak jelentését látjuk.
A folytatásban gyermeki mondatok kerülnek majd ugyanilyen képi megmagyarázásra. Már ez sem experimentális irány lesz, meg nem is a megrendezett fotó, hanem valahol a kettő között, abban a szellemben, mint a 7 dolog esetében is. Van még egy vers, amit a fiam írt pár éve, ami annyira gyermekien szürreális, hogy valamit szeretnék majd azzal is kezdeni. De mielőtt valaki félreérti, a könyv vagy az anyag nem a gyerekemről szól, hanem általában a gyermeki nyelv meg a gondolkodás fejlődéséről.
WLB: Tanítasz a MOME-n, így van rálátásod az utánpótlásra. Mit gondolsz róluk?
F. A.: Tehetségesek a fiatalok. Minden évben kiállítjuk a végzős fotósok vizsgamunkáit a MOME-n, nagyon ajánlom mindenkinek, hogy évről évre nézze meg őket, mert nagyon sokat lehet tanulni ettől a generációtól. Jó alkotók kerülnek ki, sok szempontból már másképp működnek, mint mi, vagy hát én. Mivel mentorként nyomon követem a hallgatókat, foglalkozom velük, látom a munkáikon, hogy az a fajta képalkotás, ami rám vagy a generációmra jellemző, ők már nem mindenképpen és mindenáron ilyen típusú munkamódszerrel terveznek dolgozni. A diákok sokszor snapshotszerű, kissé trashbe hajló képeket készítenek, és olyan témákat választanak, amelyek szorosan őket érintik. A fotográfia tökéletes médium arra, hogy az adott generáció lelkivilágát megértsük és közösen rezonáljunk vele, kérdéseket tegyünk fel.
Az, hogy a telefon által egy képkészítő eszköz bárki számára 0–24-ben vele van, attól kissé felhígult az a felfogás, hogy mit is tekintünk egyáltalán fotográfiának. Én már gyerekként képekben gondolkodtam, jártam szakkörökbe, és az egyetemen csupa hasonló ember vett körül. Az az izgalmas, hogy hogyan változnak dolgok. Ott van például az AI-jelenség. Én tök analóg ember vagyok, és azt tekintem kihívásnak, hogy manuálisan hogyan lehet képet létrehozni. A diákok viszont egyre többet foglalkoznak az AI használatával, próbálkoznak, kísérleteznek vele. Ezzel párhuzamosan megvan a diákokban az analóg meg úgy általában az archív technikák iránti kíváncsiság is. A digitális fáradtság jelen van, és nagyon nyitottak a klasszikus technikák és kísérletezések iránt.
Fabricius Anna munkáit, képeit és fotósorozatait a saját weboldalán, a Vimeo-, az Instagram-oldalán vagy a TOBE Gallery oldalán lehet megnézni.
Fabricius Anna: Tigris – kiállítás a TOBE Gallery-ben
Program adatai
(Borítókép: Szabó Gábor – We Love Budapest)
Megjelent első bookazine-unk, ne maradj le róla!
Már 15 éve lélegzünk összhangban a fővárossal. Jubileumi kiadványunkban mindent megtalálsz, ami magazinunk és eddigi munkánk esszenciája. Gasztronómia, kultúra, városi legendák és Budapest arcai, interjúk, történetek és a legjobb helyek – úgy, ahogyan mi látjuk a fővárost.
Rendeld meg itt vagy keresd a nagyobb könyvesboltokban!
hirdetés
