Ami egykor természetes és elfogadott volt, az pár évvel vagy évtizeddel később már lehet helytelen, rossz ízlésű vagy akár, mint ebben az esetben is, rasszista. Legalábbis az 1967-ben készült, 13 részes és a 70-es, 80-as évek gyermekei számára is remek szórakozást nyújtó Rémusz bácsi meséi című tévés mesesorozat így járt. Pedig maguk a mesék ártatlan és igazán megszívlelendő üzenetekkel bíró állatmesék, csakhogy volt ezeknek a meséknek körítése is, ami hiába volt szintén teljesen ártalmatlan, mégis kiverte a biztosítékot. Az ok pedig az ún. blackface-jelenség volt:
a címszereplő afroamerikai Rémusz bácsit egy feketére festett arcú fehér színész játszotta, ami pedig jelen állás szerint rasszizmusnak számít.
Az utókor, vagyis a jelenünk sem nem megértő, sem nem elnéző a múlttal szemben, nem veszi figyelembe, hogy sok, sőt van, hogy minden tekintetben más volt a helyzet, mint manapság. A mából mindent a jelenkor szemüvegén keresztül nézünk, ami pedig nem feltétlenül üdvözlendő fordulat, de a politika már így alakította és elfogadottá is tette. Hogy ez jó-e, vagy sem, azt mindenki döntse el maga. A Rémusz bácsi tévés mesesorozat a mai vélemények alapján rasszista, miközben az alkotókban biztosan nem volt ilyen szándék, és nem ez volt a cél. Egyszerűen csak az volt a helyzet, hogy a 60-as évek Magyarországán – és más KGST-országokban – nem volt afrikai gyökerekkel bíró színész, így nem maradt más, mint egy fehér színész arcát feketére festeni.
Ez a gond azonban nemcsak a 60-as években, nemcsak a szocialista évtizedek alatt jelentett problémát, hanem korábban is, a két világháború között, sőt még azelőtt is. Ugyanakkor nem tehette meg azt egyik színház sem, hogy időről időre be ne mutassa Shakespeare egyik legnépszerűbb darabját, az Othellót. Mert így, a mai közvélekedés szerint legalábbis, a régi magyarok előtt két út állt: valahonnan szerződtetnek egy afroamerikai színészt, egy eredeti fekete bőrű embert, aki beszéli a magyart, vagy egyszerűen nem mutatják be az Othellót.
Ma már persze más a helyzet, nálunk is vannak olyan színészek, bár nem sokan, akik valamelyik szülő révén érintettek, és így gond nélkül eljátszhatják például Othellót. Vagy Martin McDonagh egyik karakterét A nagy kézrablás című darabjából, amit az ír szerző ügynöksége azért tiltott le idén a Thália Színház műsoráról, mert az általa afroamerikainak megírt szereplőt nem fekete színész játszotta, hanem fehér, akinek feketére mázolták az arcát meg a kezeit. A rendező azzal védekezett, hogy senkit nem akart megbántani, de még napjainkban is nehéz megfelelő színészt találni itthon egy ilyen szerepre.
Visszatérve Rémusz bácsira, az eredeti amerikai művet egy fehér ember, Joel Chandler Harris írta, összesen 9 kötetnyi mesét, melyek közül az első 1880-ban jelent meg – nálunk 1963-ban adták ki. Harris újságíró és folklorista volt, akit elsősorban a nép ajkán született és szájhagyomány útján terjedő mesék érdekeltek. Emellett, amolyan korabeli aktivistaként, a faji megbékélés mellett szállt síkra, és a Rémusz bácsi meséi-kötetek is részben ezért készültek el. A feketék meséi mellett az indiánok történetei is lenyűgözték, azokat is gyűjtötte.
Harris Georgia államban született és nőtt fel, majd tinédzserként egy rabszolgákat dolgoztató ültetvényen dolgozott tanoncként. A Rémusz bácsi-kötetek erre a korszakra utalnak vissza, mert ő is gyakran hallgatta az idősebb rabszolgák meséit, melyek hasonlatosak voltak Ezópus meg La Fontaine állatmeséihez. Bár Rémusz történeteiben is mindenféle állat szerepel, a két központi alak az önmagát nagyon ravasznak és agyafúrtnak gondoló róka meg az őt folyton átvágó nyúl. A 60-as évek második felében elkészült magyar mesesorozat is jórészt bábfilm – a Süsü későbbi megalkotója, Lévai Sándor tervezte a bábokat –, ám van egy élő szereplős kerettörténete is: egy farmon élő kisfiú, amikor unatkozik, olykor anyja tanácsára, olykor magától, felkeresi az idős fekete rabszolgát, Rémuszt, aki minden alkalommal elmond neki egy mesét, miközben valamit épp dolgozik.
Amerikában hatalmas népszerűségre tett szert a könyv, elsősorban nem is a feketék, hanem a fehérek, főleg a gyerekek körében. De hogy legyen benne még egy csavar: délen, ahol korábban az ültetvények voltak, és ahol 1865 előtt egészen hétköznapi dolog volt a rabszolgaság. Ráadásul Harris, akármennyire a megbékélés és a feketék (meg az indiánok) kultúrájának kutatója, feldolgozója, népszerűsítője volt is, és a megbékélés híve, egyáltalán nem volt a rabszolgaság intézménye ellen. A Rémusz első kiadásának előszavában le is írja, hogy neki egyébként sosem volt kifogása a rabszolgasággal szemben. Egészen fura ez abban a fénytörésben, hogy amikor az első Rémusz megjelent, akkor már 15 éve nem volt rabszolgaság.
A Rémuszból Amerikában is készült film, nem is akármilyen: zenés-táncos Disney-produkció, amit természetesen senki ne keressen a stúdió streamingoldalán, mert nincs fent. A Disney úgy tesz, mintha a film sosem létezett volna, pedig a maga idejében nagy szakmai és közönségsiker volt. A címszereplő egy folyton jókedvű rabszolga, Rémusz, aki szorgalmas volt, és dolgos. A „békebeli” rabszolgatartó időkre nosztalgiával visszatekintő film főszereplője, James Baskett feketeként játszotta el Rémuszt, még egy tiszteletbeli Oscar-díjat is kapott az alakításáért.
Magyarországon a Rémusz-sorozatban egy szegedi színész, Horváth Jenő alakította a címszereplőt. Nemcsak feketének, de öregnek is volt maszkírozva, ugyanis a forgatás idején még csak a harmincas éveit taposta. Hogy miért pont ő kapta a szerepet, azt homály fedi. Az biztos, hogy 1956-ban aktív szerepet vállalt a forradalomban, ami miatt egy évvel később bíróság elé került, és bár az ügyész 10 évet kért rá, végül 5-öt kapott, amiből 3 és felet kellett leülnie. De pesti színész nem lett már belőle, és filmekbe is csak apró szerepekre hívták. Így hát vidéki társulatok tagja lett, távol a széles körű ismertségtől. Leghíresebb, országszerte ismert szerepe a Rémusz volt. Ám ha a fekete arcról lekerült a festék, nem biztos, hogy bárki felismerte benne az idős rabszolgát.
Források:
(Borítókép: Rémusz bácsi (James Baskett) és Johnny, a kisfiú (Bobby Driscoll) A Dél dala – Rémusz bácsi meséi című, 1949-es Disney-musicalben - Getty Images)
Megjelent első bookazine-unk, ne maradj le róla!
Már 15 éve lélegzünk összhangban a fővárossal. Jubileumi kiadványunkban mindent megtalálsz, ami magazinunk és eddigi munkánk esszenciája. Gasztronómia, kultúra, városi legendák és Budapest arcai, interjúk, történetek és a legjobb helyek – úgy, ahogyan mi látjuk a fővárost.
Rendeld meg itt vagy keresd a nagyobb könyvesboltokban!
hirdetés
