Minden generációnak megvannak a maga traumatizáló és/vagy nyomasztó meséi, ráadásul az éppen aktuálisan gyerekkorú kisember az előző generációk meséivel is gyakran szembesülni kényszerül, nem csak a neki szántakkal, hisz az újak mellett a régiek is műsoron maradnak. Összegyűjtöttük a legnyomasztóbb mesesorozatokat, amelyektől mindenki tartsa távol a gyerekét, ha azt szeretné, hogy normális felnőtt váljon belőle.

Mátyás, a házimanó

Az angolok furcsák. Az életüket megnehezíti, a furcsaságukat viszont felerősíti a tény: náluk folyton esik az eső, és azt tekintik jó időnek, ha csak csepeg vagy szitál, és 15 fok van. Ha ezzel tisztában vagyunk, akkor nem csodálkozhatunk azon, hogy 1982-ben készítettek egy 52 részből álló rajzfilmsorozatot egy szürke színű, amorf házimanóról, akinek a mosogató alatti világ, a szemét és a kosz a normális közege. És szereti, ha szakad az eső. Egyébként pedig depressziós, vagy legalábbis a melankóliának azt a szintjét űzi, ami már lehúz mindenkit a közelében. Egyetlen pozitívuma mégis volt a sorozatnak, talán mert a készítők is érezték, hogy mellényúlnak kicsit ezzel a mesével: mindössze max. 5 percesek voltak az epizódok stáblistával együtt. 

Szekrénymesék

Mosonyi Aliz azonos című, 1985-ös mesekönyvéből Varga Csaba animációsfilm-rendező – akiről lesz még szó ebben a cikkben – készített sorozatot 1987–88-ban. A gyerekek ugyan nyitottabbak, mint a felnőttek, de ez a mese biztos, hogy már nekik is sok és sokk volt. Már az alapsztori is felér egy varázsgombás pszichedelikus utazással, annyira bizarr.

Egy zsúfolt és elhagyatott padlás mélyén éldegél egy szekrény, akit Marinak hívnak,

 az ő belsejében pedig bábok éldegélnek. 

Amikor az epizódok elején feltárul a szekrényajtó, bizonyos bábok életre kelnek, és előadnak egy történetet. Ez persze lehetne még jó is, szólhatna a felfedezésre mindig kész gyermeki fantáziának is, ami számára egy zsúfolt padlás maga a mindent vivős, legnagyobb kaland. Csakhogy ez a padlás nyomasztóan sötét, egyértelműen horrorfilmes helyszín, és a bábok pedig, amelyek felnőttszemmel tekintve egyébként izgalmasak, szintén a rémtörténetek irányába tolják el a mesét. A sorozat bizarrságát tovább emeli, hogy a leginkább Tim Burtonre emlékeztető látványvilághoz olyan történeteket passzítottak valamiért, mint az alábbi is:

Varjúdombi mesék

Ezt a papírkivágásos animációs sorozatot 1980-ban sugározta a tévé. Akinek a fejéből kipattant az ötlet, és mindazok, akik azt gondolták, sőt hitték, hogy ez a mese a mindenkori gyerekek egészséges szellemi, lelki és érzelmi fejlődését szolgálja majd, és ezért zöld utat adtak neki, ők nem biztos, hogy voltak valaha is gyerekek. Ők egyből rosszkedvű, savanyú, rossz ízlésű felnőtteknek születtek meg. A Varjúdombi mesék világában, vagyis a faluban, ahol a történetek játszódnak, minden sötét és szürke és deprimáló. Még az olykor-olykor felbukkanó, alapból élénk színek is. Minél tovább néz egy-egy epizódot az ember, annál több hang sikoltja a fejében a zombifilmekből ismerős mondatot: RUN!!! Némi túlzással: ez a sorozat egy gyerekkori abúzussal ér fel.

Űrgammák

A nagyobbacska gyerekeknek szánt élő szereplős sci-fi – űrhajós, idegen lényes – sorozat 1995 és 1998 között futott, és azzal híresült el, hogy a

160 részre annyi pénzt égettek el, amiből már egy egész tűrhető sztorit és látványvilágot lehetett volna teremteni.

Ehhez képest egyiket sem sikerült megugrani. A történet kellemetlenül gagyi, de annyira, hogy még egy konyhai robot is jobbat írna. A látványvilág még ennél is pusztítóbb, nem éri el se a 70-es évek elején készült Pirx kalandjai szintjét, se a 60-as évek közepi német sci-fi, az Őrjárat a kozmoszban – Az Orion űrhajó fantasztikus kalandjai színvonalát sem. Pedig biztosan fejlődött a technika meg a filmgyártás is 20-30 év alatt. Ez egy olyan sorozat, amire egyszerűen nincsenek szavak, se megfelelően leíró negatív jelző. Kiég tőle az agy.

Teletabik (Teletubbies)

A nagyobb gyerekek után jöjjenek a legkisebbek, legalábbis az amerikai–brit sorozat – ami nálunk először 1997-ben az RTL-en futott, és azóta sem bír kikopni a csatornák kínálatából –, azoknak a babáknak készült, akik még nem beszélnek, csak gügyögnek. Akiknek, legalábbis a készítők szerint, még nincs kifejlett agyuk, csak egy szép színes kavics a helyén. A teletabik valamik, vagyis közelebbről nem definiált lények, akikre (amikre?) nincs jobb szó: tévedések. Az különbözteti meg őket, hogy mindegyiknek más-más színe van. A fejük tetején haj helyett antennaszerűség meredezik, a pocakjukon meg egy tévéképernyő van, és ne kérdezd, miért, mert nincs rá válasz. A Teletabik annyiban hasonlít az Űrgammákra, hogy már annyira debil, hogy ettől is kiég az agy, és az embernek sírni támad kedve. Egy baba pedig könnyen megállhat a fejlődésben, mert azt szűrheti le a sorozatból, hogy az emberi élet egy zsákutca, ami pedig 1-2 évesen tényleg traumatikus felismerés.

Krisztofóró

Az 1990 és 1996 között futott mesesorozatból – ami egyébként az akkoriban divatos gyurmafilmvonulatba volt illeszthető –, meglepő, hogy négy évad készült, és hogy az első 13 rész után nem volt egyetlen józan gondolkodású ember sem, aki azt mondta volna: 

felejtsük el, hogy egyáltalán létezett.

A címszereplő egy hős lovag, akinek van egy Treffhetes nevű lova, kalandjaikat pedig egy sokfejű sárkány meséli el a háromfejű kicsinyének, aki elvékonyított felnőtthangon beszélt, tovább emelve ezzel is a sorozat debilségét. A Krisztofórót viccesnek szánták az alkotói, és valóban lehet nevetni rajta, ám kettős arcpálmával, mert annyira fárasztó, hogy azt már elhinni is nehéz. Ennek ellenére ismerek olyan embert, aki szerette, de hát mindenkinek vannak hibái.

Auguszta

Egy újabb gyurmafilm, csak valamivel korábbról: az Augusztát 1980 és 1986 között készítették a Pannónia Filmstúdióban, és a már a cikk elején említett Varga Csaba volt a rendezője. A címszereplő egy alapvetően jó szándékú, ám feltűnően kétbalkezes, kissé ügyefogyottnak beállított nő, akinek minden részben valami hétköznapi tevékenységét (pl. főzés, házimunka, sportolás) követhetjük nyomon. Mindig minden jól indul, a végére viszont kitör a káosz. A gyurmafigurák is inkább ijesztők, mint szeretni valók, az pedig elég hamar idegesítővé válik, hogy főhősünk egy rakás szerencsétlenség, akit pár rész után már szánni sem lehet. A sorozatban egyébként van még idegesítő faktor: a zenéje, meg az, hogy a szereplők artikulálatlan hangon beszélnek.

Szimat Szörény, a szupereb

Krimi gyerekeknek, ami, valljuk be, érdekes kísérlet, nem ördögtől való, ám ahogy ezt az 1989–1990-ben a tévébe került sorozatot elkészítették, az maga a bűncselekmény. Az abban az időben nagyon népszerű társulat, a Karsai Pantomim Rt. tagjai játszották a sorozat állatszereplőit, méghozzá úgy, hogy maszkot és jelmezt húztak, ám volt benne csavar is: valaki a stábból azt gondolta, hogy jó ötlet, ha az állatfiguráknak emberkeze van. Őszintén szólva: nem volt jó ötlet. A gyerekek zavarát ráadásul okozta már az is, hogy a főcím elején ballonkabátos bűnözőket látunk, akik gépfegyverrel sorozatlőnek. Mi lesz ez? Gengszteres film noir, amelyben egyszer csak felbukkan a láncdohányzó Humphrey Bogart is? Bárcsak úgy lenne, de nem jön a megmentő. A sorozat címszereplője egy magándetektív, hisz a kutyáknak kimagaslóan jó a szaglásuk, így logikus, hogy nem játszhatnak például kőművest. A sorozat mindössze ennyiben hasonlít csak egy noirhoz. Leginkább egy béna revüre asszociál a néző, mert állandóan dalra fakadnak benne. 

(Borítókép: Visiondreams – Getty Images)

Megjelent első bookazine-unk, ne maradj le róla!

Már 15 éve lélegzünk összhangban a fővárossal. Jubileumi kiadványunkban mindent megtalálsz, ami magazinunk és eddigi munkánk esszenciája. Gasztronómia, kultúra, városi legendák és Budapest arcai, interjúk, történetek és a legjobb helyek – úgy, ahogyan mi látjuk a fővárost.

Rendeld meg itt vagy keresd a nagyobb könyvesboltokban!

hirdetés

Címkék