A Longtermhandstandben látható „Egyszer a rádióban az álomfejtésről volt szó. Betelefonáltam, és azt kérdeztem, hogy lehet az, hogy amit én álmodok, az mindig bejön” című, július 19-ig látogatható kiállításnak már a címe sem szokványos. Nem is vártunk mást egy olyan tárlattól, ami Omara, vagyis Oláh Mara világába vezet be. A nagy hatású képzőművész saját életét, szabadságvágyát, dühét, humorát, anyaságát és megaláztatásait írta és festette rá a képeire, miközben következetesen visszautasította, hogy mások mondják meg helyette, hogy alkotásai mit jelentenek. A régi budai villában működő Longtermhandstand galéria különösen jól illik ehhez az életműhöz. A lakásszerű térben eleve úgy érezzük, mintha valakinek az életébe néznénk bele, Omara képeinek pedig különös kontextust biztosít ez a zavarba ejtő távlat. Az életművet gondozó (Longtermhandstand-tulajdonos) Bencze Péter kalauzolt bennünket Omara világában.

A Déli pályaudvar közelében, a Mészáros utcában működő Longtermhandstand nemzetközi művészeti galériarendszerként és lélekgondozó központként határozta meg magát néhány évvel ezelőtti nyitásakor. Egy csodás kétemeletes villáról van szó, aminek egy árnyas, titkos kertje is van a Naphegy oldalában, az egykori tulajdonosok kalandos történetét pedig nem tüntették el belőle, egy lakásbelsőbe érkezünk. A kiállítótérben megélhetünk valamit az idegen otthonokba való bepillantás tiltott kíváncsiságából, ez a felszabadító érzés pedig jól egybevág a roma művész, Omara alkotásainak szabadságával, aki legalább annyi humorral, empátiával és ösztönösséggel, mint harcos dühvel szállt ringbe a berögződött társadalmi normák ellen. Képei személyes állítások, családi emlékek, álmok, politikai állásfoglalások, rasszizmustapasztalatok, betegség, anyaság, humor és önmitológia keveredik bennük. A kiállítás címe Egyszer a rádióban az álomfejtésről volt szó. Betelefonáltam, és azt kérdeztem, hogy lehet az, hogy amit én álmodok, az mindig bejön megtörtént eseményre utal, és megmutatja, hogy Omara festményei nem csak dokumentálták a tapasztalatait, de hozzájárultak vágyott identitásainak létrejöttéhez is. A mintegy 50 művet bemutató tárlatnak a művész vibráló egyénisége is része, annál is inkább, mert az emeleti terében megnézhetjük Sánta Ábel Omara-kisfilmjét, innen pedig behallatszik a termekbe a művész sajátos hanghordozása, csikorgó nevetése. 

Luxusputriból a Velencei Biennáléra

Oláh Mara (Omara) 1945-ben született, festeni pedig viszonylag későn, 1988-ban, 43 évesen kezdett. A szerény környezetből származó, pénzét sokszor takarítással kereső roma anyuka a történet szerint édesanyja halála után, egy súlyos migrénroham közben kért papírt és ceruzát a lányától, ekkor rajzolta meg Sophia Loren portréját, mire elkészült, enyhült a fájdalma. A Sophi Loren című papírmunka a Longtermhandstand kiállításán is látható, és azonnal kijelöl egy alkotói pozíciót, amiben a festés egyszerre önkifejezés, terápia, traumafeldolgozás és önteremtés.

Bencze Péter, a Longtermhandstand vezetője jól ismerte a művészt, még 2016-ban, feltörekvő galerista-kurátorként ismerkedett meg a már befutott alkotóval, és lett a menedzsere, ma pedig az Omara-hagyaték képviselőjeként gondozza az életművet. Bencze Földes András 2011-es videójában látta először Omarát, és azonnal rákattant:

Amikor ezt a videót megnéztem, a fejembe vettem, hogy én ezzel a nővel szeretnék megismerkedni

Omara ekkor már egyáltalán nem volt ismeretlen a képzőművészeti közegben. A 2000-es évek elején robbant be a köztudatba, amikor fogta magát és elvitte alkotásait a Nemzeti Galériába, hogy valaki nézze meg őket. Ez a gesztus is jó képet fest lehengerlő egyéniségéről, céltudatosságáról, amit tükröz műveinek friss és rendkívül önazonos világa. Ahogy Bencze Péter megfogalmazza:

Nemcsak festő volt, hanem egy összművészeti alkotás, aki képes volt a saját létezéséből 0–24-ben performanszot csinálni. 69 évesen meg tudta szólítani a fiatalokat, akik érvényesnek érezték, amit mond, az idősek pedig megütköztek azon, hogy valaki ebben a korban hogyan lehet ennyire szabadszájú, szókimondó. 

Omara szerepelt a Velencei Biennálé első Roma Pavilonjában, a bécsi mumok Gender Check című kiállításán, de Bencze Péter szerint 2016-os találkozásukig nem dolgozott kortárs kereskedelmi galériával vagy professzionális művészetmenedzsmenttel. 2016-ban viszont, amikor meglátogatta a művészt szarvasgedei otthonában, azonnal kialakult köztük egyfajta kapcsolat: 

Körülbelül 30 perc után mondta nekem azt, hogy »Tököcském, te vagy a menedzserem«. 

Az együttműködésből hamar erős személyes kötődés is lett, ami egészen a művész 2020-ban bekövetkezett haláláig tartott:

Egyetlenegy ígéretét szegte meg: azt mondta, még minimum 20 évet fog élni. Ezt nem tartotta be, de a mai napig úgy érzem, mintha még élne és együtt dolgoznánk. Ő volt a legszabadabb ember, akivel valaha találkoztam. Az egész életét arra tette föl, hogy bebizonyítsa, bárhonnan jössz, képes vagy arra, hogy a céljaidat elérd. Nem ismert ebben megalkuvást.

Rejtett terekbe hasító mondanivaló

Omara autodidakta alkotóként nagyon gyorsan kialakított egy jól felismerhető vizuális nyelvet. Figurális képein kézzel írt szövegek, személyes emlékek, családi történetek, álmok, politikai állítások, sértettség és dühös követelések keverednek. A feliratok Omara saját magyarázatai, egy rossz tapasztalat után fontosnak tartotta, hogy maga mondja ki, miről szólnak a képei, nem szerette volna, hogy más félreértelmezze őket. A vele való munka a szeretetteljes kapcsolat ellenére sem volt mindig egyszerű Bencze Péter számára sem, hiszen minden téren erős belső szabályrendszere volt, azt is nagyon pontosan meghatározta, hogyan lehet kiállítani a műveit. Ez a határozottság ugyanakkor ösztönösségből fakadt, és a festészetében is működött. 

Az egész életművét saját maga ösztönösen kitalálta és felépítette. Nem kérdezgette, hogyan lehet híres, hanem hajtotta a kitörési vágy, és közben olyan kézjegyet alakított ki, amit azonnal fel lehet ismerni. Ha egy Omarát látsz, ezer kép közül is kiszúrod, és nem tudsz semleges maradni, miközben nézed 

– mondja erről Bencze Péter. A Longtermhandstand mostani kiállítása ezt a hatást sűríti két emeletre. A bejáratnál A4-es lapokra nyomtatott, mobiltelefonnal készült fotók fogadják a látogatót, melyek Omara különböző szerepeit villantják fel: díva, művész, cigány asszony, anya, provokátor, aktivista és túlélő. 

A kiállítás fontos része a felső szinten bemutatott kék képek válogatása. Az 1997-ben indult sorozat Omara lányához kötődik és az életmű egyik legintimebb fejezete. Lánya egyszerre jelenik meg múzsaként, bizalmasként, társként, aki minden szerepében az anyja „egyetlen gyémántja”. Emellett nyíltan politikus munkákat is látunk, a roma közösségeket érő rasszizmusról, a lakhatási egyenlőtlenségekről, a rendőri erőszakról és az intézményes diszkriminációról szóló képeket. Omara nem tompítja saját tapasztalatait, vádolja, kineveti és szembesíti a többségi társadalmat a hibákkal.

Bencze szerint a mostani tárlat egyik célja, hogy Magyarországon minél több ember láthasson egyszerre ennyi Omara-művet. A kiállítás az első, 1988-as Sophia Loren-papírmunkától indul, és eljut a 2019-es, késői papírmunkákig, így miniretrospektívként is működik.

Az, hogy majdnem 50 mű itt van, olyan, mint egy olvasmányos életregény 

– mondja. A Longtermhandstand lakásszerű, intim tereiben ez az életregény nem lezárt hagyatékként hat, hanem úgy, mintha Omara továbbra is jelen lenne valahol a házban. Nemcsak egy életművet nézünk, hanem egy embert, aki nem engedte, hogy mások írják meg helyette a saját történetét.

(Borítókép: Longtermahandstand)

Megjelent első bookazine-unk, ne maradj le róla!

Már 15 éve lélegzünk összhangban a fővárossal. Jubileumi kiadványunkban mindent megtalálsz, ami magazinunk és eddigi munkánk esszenciája. Gasztronómia, kultúra, városi legendák és Budapest arcai, interjúk, történetek és a legjobb helyek – úgy, ahogyan mi látjuk a fővárost.

Rendeld meg itt vagy keresd a nagyobb könyvesboltokban!

hirdetés

Címkék