Egy különleges múzeum különleges épülettel
Ha választanom kéne kedvenc múzeumot a budapesti kiállítóterek közül, akkor nagy valószínűséggel a III. kerületi Kiscelli Múzeumra esne a választásom. Nemcsak azért, mert az itteni kiállításokhoz fogható tárlatok máshol nincsenek, hanem ebben a döntésben vastagon benne van mélységes hódolatom Óbuda iránt, valamint a múzeum épületének és az azt körbeölelő parkerdőnek a varázsa is. Mesés épület egy hasonlóan mesés környezetben. Na meg az sem utolsó szempont, hogy ahhoz, hogy beléphessünk a kapun, rendesen meg kell dolgozni; a Kiscelli utcán feljutni a múzeumba nemcsak a testtől kíván komoly erőkifejtést, de ha autóval megyünk, akkor a járművünknek is meg kell küzdenie a kapaszkodóval. A jutalom az út végén pedig maga
a kastélyszerű Kiscelli Múzeum.
Amikor felérünk a lépcsőn a domb tetejére, a Kiscelli-fennsíkra, ahol a múzeum áll, és meglátjuk az épületet, azonnal észrevesszük, és így az érzés is megszületik bennünk: ez bizony egy különleges hely lesz. Mert olyan más, mint minden más. Kastély? Kolostor? Egyik sem? Mindkettő? Oké, persze tudjuk, hogy múzeum, de mi volt előtte? Eleve olyan hatást kelt, ahogy előttünk magasodik,
mintha elhagytuk volna a várost, mintha Budapest valahol messze mögöttünk lenne.
Bár ide általában egy-egy kiállítás miatt érkezik az ember, de minduntalan feléled benne az épület kapcsán a kíváncsiság, és megrohanják a kérdések, amikor megpillantja a falakat, majd a szintén nem szokványos kapun keresztül belép a viszonylag hatalmas belső udvarra. És ezzel mintha az időben is visszautazna.
Amikor az ember megismeri a múzeum épületének szövevényes, több száz évre rúgó történetét, szinte azonnal felmerül benne – pláne ha még filmrajongó is az illető –, hogy ez a történet bizony történelmi tévésorozat után kiált – amiben a hús-vér emberek a mellékalakok és az épület a főszereplő –, annyi benne az izgalmas epizód meg karakter, és a hol sűrűbben, hol pedig nagyobb távlatban egymást követő, némiképp váratlan fordulat. Persze regényben is jól mutatna a sztori. A múzeum munkatársai időről időre el is mesélik ezt a történetet, méghozzá vezetett épületséta keretében, amikor bejárjuk az összes teret, és olyan részekre is bejutunk – például a kolostor kriptájába –, amik egyébként el vannak zárva a közönségtől. A sétát az idei Kiscelli Újév keretében mi is megtettük, és részletesen megismertük az épület történetét.
A Zichy család eljövetele
Óbuda a Zichy családé volt, I. Lipóttól kapták meg 1659-ben, ám akkor még nem tudtak letelepedni itt, mert a török rajta ült a területen. Ebben az 1686-os év hozott változást, amikor kiűzték a 150 évig rajtunk élősködő hódítókat Budáról. A kiscelli épületegyüttes amolyan nem hivatalos születésnapja az 1692-es év, bár ekkor még semmi nem állt a dombtetőn, arra még több mint 50 évet kellett várni. Viszont ekkor történt az, ami végül is beindította az eseménysort, hogy a magyar főurak a török kiűzésének okán hálaadó zarándoklatot szerveztek a stájerországi Mariazellbe – a mai napig fontos búcsújáró hely –, amin Óbuda urai, a Zichyk is részt vettek. Nekik pedig annyira megtetszett a mariazelli, csodatévőnek tartott Mária-szobor, hogy elhatározták, elkészíttetik a másolatát, amit Óbudán helyeznek el, a dombtetőn, egy kápolnában. A másolat több mint 20 év alatt készült el, és azáltal kapott csodatévő erőt, hogy Óbudára szállítása előtt még hozzáérintették az eredetihez.
Az 1724-ben emelt kápolnát, ahova a szobor került, a környéken élők nevezték el Kismáriacellnek, amiből idővel a Mária név kikopott, így maradt a Kiscell név. Elég hamar híre ment a szobornak, és pár évvel az elhelyezését követően már szinte tömött sorokban érkeztek ide a zarándokok a csoda reményében – a másolatszoborhoz hivatalosan 52 csodás gyógyulás fűződik. A gyakran több ezer főt jelentő zarándoklatok miatt, ami komoly bevételt jelentett a Zichyknek, a család arra jutott az 1730-as évek vége felé, hogy fejlesztik a területet, és rendes búcsújáró helyet csinálnak belőle. Hogy ennek igazán megadják a módját, Óbudára csábították a trinitárius rendet, amely számára egy kolostort is felépítettek. A munkálatok 1745 januárjában kezdődtek el a kb. 65 méter mély kút kiásásával, majd 1760-ban zárultak a templom felszentelésével. Állítólag a templom építésekor is történt egy csoda. Szokás volt, hogy amikor a falak elérik a legmagasabb pontot, ahonnan már nem építik felfelé tovább, ott a magasban a kőművesek koccintanak egyet, majd, miután megitták a pálinkát, a mélybe dobják a poharaikat. Itt is ez történt, a ledobott poharak viszont épségben értek földet, nem törtek szét.
Szerzetesek és katonák
A trinitárius rend az 1700-as években már több száz éve létezett, és sokban eltért a többi rendtől. Először is nem ettek húst, vegetáriánusok voltak, egészen pontosan peszkateriánusok, merthogy halféléket azért fogyasztottak. Mivel Jézus szamárháton vonult be Jeruzsálembe, ezért ők sem használtak lovat, csak szamarat, erről is nevezték el őket szamaras rendnek. A csuhájuk fehér volt, elöl középen egy nagy kereszttel. Fő feladatuk a fogolykiváltás volt, pláne ha valami fontos és keresztény hitű ember esett egy másik vallású nép (például a törökök) fogságába. Általában pénzzel váltották ki a foglyokat, ezért a rend kimondottan vagyonosnak számított, a felépítése pedig világias jellegű volt, a rendfőnököt például polgármesternek nevezték. Az óbudaiak a szőlőtermesztésből teremtették meg a kincstáruk tartalmát.
Összesen 15 szerzetes lakott a kolostorban. A földszinten töltötték el a nappalokat, ott volt például az étkező, a közösségi terek, a könyvtár és egy nagy hangszergyűjtemény, valamint a kiszolgáló személyzet helyiségei, az emeleten pedig a szerzetesek cellái, ahol aludtak. Az épülethez tartoztak istállók, valamint földek a környező dombokon, ahol szőlőműveléssel foglalkoztak. Összesen 35-en éltek állandó jelleggel a kolostorban és melléképületeiben. (Apró érdekesség, hogy most a múzeumban is ennyien dolgoznak, a munkatársak is pont 35-en vannak.)
A trinitáriusok jó napjai 1783-ban értek véget, amikor II. Józsefnek szemet szúrt, hogy a rend semmiféle hasznos, gyakorlati haszonnal bíró tevékenységet nem végez már, a fogolykiváltó tevékenységük ekkorra már – a török veszély elmúltát követően – nemhogy lecsökkent, hanem megszűnt, jelképessé vált. Ezért a „kalapos király” egy tollvonással feloszlatta a rendet. Így az addig búcsúhelyként ismert Kiscell elveszítette vallási jelentőségét. A rend tagjait szélnek eresztették, vagyontárgyaikat árverésre bocsátották, a kegytárgyakat és a bútorokat szétszórták az országban (a szószék például Solymárra került), a pénzt pedig az uralkodói kincstár elkobozta. A csodatévő Mária-szobrot viszont, mint valami hétköznapi bútort vagy tárgyat, egyszerűen elárverezték. Egy környékbeli molnárlegény vette meg, ám nem tartotta meg, hanem az óbudai Szent Péter és Pál-templomnak adományozta, a mai napig ott látható az egyik mellékoltáron.
A trinitáriusok helyét egészen más jellegű tevékenységet folytatók vették át: a katonaság.
A kolostort és a templomot laktanyává alakították át.
A templom óriási belmagasságát megszüntették azzal, hogy emeleteket építettek be, és innentől kezdve raktárként használták. Ezzel a drasztikus átalakítással új fejezet kezdődött az épületegyüttes történetében. A katonai korszak egészen az 1890-es évekig tartott. Bár szinte mindenhez hozzányúltak, mindenen alakítottak, a templom freskóját megtartották, az csak 1945-ben sérült meg, egy bombatámadás következtében. A kolostor emeleti celláit a már nem aktív állomány tagjai, a veteránok, valamint az invalidusok (a háborúban megrokkantak) és családtagjaik kapták, ők éltek itt. Az egykori kolostorból így gyakorlatilag invaliduslaktanya és veteránház lett.
Az egykori kolostorban működött katonakórház is, de nemcsak ennyi volt a változás, hanem az egész környék átalakult, például a parkerdő helyén egy katonai gyakorlópálya volt. De hiába alakítottak át mindent az egyenruhások számára és kényelmére, a korabeli irományok alapján nem volt jó itt élni. Nem volt a közelben sem piac, sem iskola, nem volt semmi. Kilométereket kellett bejárni ahhoz, hogy az önfenntartáshoz szükséges dolgokat, élelmiszert beszerezzék. Ehhez tegyük még hozzá azt is, hogy bizonyos esetekben az időjárás ereje is megsokszorozódott a domb tetején: ha óriási szél fújt, azt még a bezárt ablakokon át is érezni lehetett, még a gyertyákat is elfújta.
A katonaság végül 1890 után nem sokkal hagyta el az épületet, mondván, hogy elavult. Valójában az történt, hogy nem ügyeltek az állagmegóvásra, felújítást sem nagyon végeztek rajta a 110 év alatt. Olyan átalakításokat azért mégis ejtettek rajta, kissé barbár érzéketlenséggel vagy igénytelenséggel, hogy például visszabontották a tornyokat, mondván, így nem kell gondot fordítani azokra, meg nekik amúgy sincs azokra szükségük. Miután a katonák elhagyták a területet, a lerobbant épülettel és környékével az állam nem tudott mit kezdeni, így 20 éven át kihasználatlanul, üresen állt.
Mágnás Elza esete ötezer antik bútorral
A szerzetesek és a katonák után egy osztrák pénzember szerezte meg az egykori kolostor, majd laktanya épületegyüttesét és környékét, ő pedig nem más volt, mint a Bécsből Budapestre költözött Schmidt Miksa. A Pest, Buda és Óbuda egyesülését követően hatalmas fejlődésnek indult a főváros, mindenfelé építkezések zajlottak, fellendült és pörgött az ipar. A Monarchia területéről, sőt még azon túlról is rengetegen érkeztek hozzánk szerencsét próbálni. A Schmidtek jómódú lakberendezőfamília volt, és Miksa továbbvitte a családi üzletet, pontosabban kiterjesztette azt Magyarországra is. Öccsével bútorgyárat alapítottak, és elsősorban a nagypolgárok lakásait, kastélyait, továbbá követségeket, üzlethelyiségeket rendeztek be iparművészek által egyedileg tervezett bútoraikkal. Schmidt Miksa hatalmas vagyont halmozott fel, amit ingatlanba fektetett, ekkor vette meg a kiscelli épületegyüttest is, amit az egyébként nagyon kifinomult, jó ízlésű vállalkozó a régi időkre kacsintó kastélystílusban átépíttetett és felújíttatott.
Schmidt Miksa imádta a régi bútorokat, ezért a régi templomteret arra használta, hogy a nagyjából ötezer darabra rúgó antikbútor-gyűjteményének a darabjait – voltak köztük reneszánsz, barokk bútorok is szép számmal – tartotta ott. De volt saját bemutatóterme is, amivel jócskán megelőzte a korát: komplett bemutatószobákat rendezett be a saját bútoraival és lakberendezési tárgyaival, kb. úgy, ahogy manapság az Ikea. Ezenkívül volt egy privát, amolyan hétvégi, elvonulós lakása is az épületben, ahova azonban nem pihenni járt a diszkrét úriember. Ez a lakrész nagyjából ott volt, ahol most a Templom tér fölötti híd és galéria található. Ebben bonyolította le a légyottjait a nagy nőfaló hírében állt Schmidt Miksa.
Leghíresebb szeretője Turcsányi Emília, ismertebb nevén Mágnás Elza volt, akit kora egyik leghírhedtebb luxusprostituáltjaként ismertek városszerte. Gúnynevét onnan kapta, hogy a leggazdagabb emberek szeretője volt, a mágnásokra specializálódott, akiket általában a legdrágább szórakozóhelyeken, elsősorban is a Fővárosi Orfeumban, a századforduló időszakának első számú budapesti mulatójában szemelt ki magának. Ez egészen addig tartott, amíg egy alkalommal össze nem ismerkedett Schmidt Miksával. Ezt követően kizárólag az ő kitartottja lett. A férfi a Bem rakparton vett neki egy lakást, de találkozóikat a kiscelliben intézték, már csak azért is, mert a kapcsolatot egyikük sem vállalta fel. Mágnás Elza szomorú és tragikus véget ért: a szolgálója, Kóbory Rózsi és annak szeretője, Nick Gusztáv pusztán féltékenységből és morális okból – Elza erkölcstelen élete felháborította a szolgálót – 1914-ben meggyilkolták.
Széthullás, újjáépítés
Schmidt Miksa 1935-ben követte egykori titkos szerelmét, Elzát, de a bútorgyáros természetes halállal halt meg. Mivel nem volt utóda, sem örököse – mindössze egyszer nősült, akkor is rövid időre, mert a felesége korán meghalt –
minden vagyonát, beleértve a Kiscelli kastélyt és benne az értékes bútorgyűjteményt, a fővárosra hagyta.
Csak annyit kötött ki a végrendeletében, hogy a bútorokra alapozva hozzanak létre az egyébként nagyon jó állapotú kiscelli épületében egy bútormúzeumot. A Fővárosnak hiába pottyant az ölébe a hallatlan nagy vagyon, nem tudott élni vele, nem volt sem lojális, sem kegyes a bútorgyároshoz és a kéréséhez. Budapest az elképesztő vagyont elkótyavetyélte, végül is egy nagy lehetőséget szalasztott el. A bútorgyűjtemény egy részét széthordták (ellopták), a másik felét pedig egyszerűen elárverezte a Főváros. De legalább az épületből múzeumot csináltak: Budapest történeti múzeuma költözött ide, amit 1887-ben alapítottak meg, csak korábban máshol működött.
A II. világháborúban súlyosan megsérült az épület, ekkor pusztult el a freskó, sőt a műtárgyak jelentős része is. A romeltakarítást követően, 1948-ban rendezték meg az első időszaki kiállítást, majd 1951-ben megnyitott az első állandó tárlat is. Egy átszervezést követően, az 1960-as évek elején létrejött a Budapesti Történeti Múzeum, ami a mai napig működik és három egységből áll: Aquincum (őskor és ókor), Vármúzeum (középkor) és a Kiscelli Múzeum (újkor), és utóbbiban található a Fővárosi Képtár, ami Budapest képzőművészeti gyűjteményét gondozza.
Az egyetlen tér a Kiscelliben, amire rá lehet fogni, hogy az eredeti formáját és méretét megtartotta, a nagyközönség előtt egyébként zárva tartó kripta, ami egy oszlopos, hosszú, hatalmas tér. Ahhoz képest is elég nagy, hogy a szerzetesek temetkezési helye volt, miközben mindössze 15-en éltek az épületben. Az itt töltött 23 évük alatt közülük senki nem halt meg, így a kriptába végül csak két ember került: az 1758-ban elhunyt Zichy Miklós, valamint pár évvel később az intézője kislánya. A kripta falain látható ortodox vallási festmények nem korabeliek, hanem a 90-es évek elején festette fel őket egy román képzőművész, aki be is költözött a kriptába, és meg lehetett őt nézni alkotás közben, a képek pedig aztán maradtak a múzeumban. A kriptát vezetett sétákon láthatja az ember, illetve rendszeresen használják filmforgatásokhoz.
Külön köszönet Maczó Balázs történésznek, a séta vezetőjének, valamint Radanovits Lillának!
Legyetek ott első városi piknikünkön!
Gyertek, és töltsünk el egy vidám napsütéses tavaszi napot együtt a városligeti fák lombjai között május 1-jén, ahol day-time piknik, workshopok, sok szuper food truck és dizájnvásár is vár mindenkit.
Ünnepeljük együtt a tavaszt, a találkozásokat és azt a pezsgést, amiért annyira szeretjük Budapestet!
hirdetés
