Ha böngészünk a 19. századi, 20. század eleji párkereső felhívások tömkelegében, amit már korábban meg is tettünk ebben a cikkben, biztosan szembeötlik, hogy az érzelmi tényezők eltörpülnek az anyagiasság, az egymás pénztárcájában való turkálás mellett. A férjhez készülő kisasszonyok részletesen beszámoltak hozományuk nagyságáról, vagy éppen társadalmi helyzetük és állásuk jellegéről, valamint arról is, ki gyakorolhat rendelkezési jogot vagyonuk felett. Abban az esetben, ha a hajadon vagyontalan, más erényeit hangsúlyozta inkább: házias természetét, csinos külsejét, kiváló főzőtudományát, vagy épp árvaságát, hiszen ilyen esetben a leendő férjnek nem kellett sem apai, sem anyai rokonnal egyezkednie, ha a hozománnyal nem megfelelően gazdálkodna. A nősülni vágyó férfiak szintén kiemelték, milyen birtokkal, házzal vagy akár biztos nyugdíjas állással rendelkeznek. Azt sem hallgatták el, ha valójában leginkább gondos anyát szerettek volna találni árván maradt gyermekük, gyermekeik mellé, vagy vagyonuk nem, csak címük volt.
A házasság mindenekelőtt tehát gazdasági közösség volt sok száz éven keresztül, és ebben a közösségben kifejezetten fontos volt lefektetni a nő különvagyonát,
hiszen saját kereset nélkül nemigen tudott volna mit tenni egy esetleges válás vagy halál esetén az egyedül maradt feleség. A jegyajándék régen a nő különvagyonának sajátos formáját jelentette, és legtöbbször a vőlegény adta. Leginkább ingóságokból állt – például ruhákból, ékszerekből vagy háztartási eszközökből –, amelyeket a menyasszony a férjétől, annak rokonságától kapott az eljegyzéskor vagy az esküvő alkalmával. Kezdetben ez a szokás önkéntes adományozáson alapult, később olyan „köteles rész” volt, ami a férjhez menő leányt mindenképpen megilleti. Balassi Bálint például 600 forint értékű ékszert vitt Dobó Krisztinának. Néha az esküvői ünnepség alkalmával is adott vőlegény menyasszonyának ajándékot, ez volt a reggeli ajándék, a Morgengabe, Móring, ami például lehetett egy aranylánc, ezüstláncos öv, karperec vagy gyűrű.
A férj köteles volt feleségének vagyonának megfelelő hitbért is adni. Ennek nagyságát rendesen a vőlegény és apósa állapították meg. A férj halála esetén az asszonynak a hitbérhez joga volt, az örökösök ezt kötelesek voltak megadni neki; ha pedig a nő halt meg, legközelebbi vérrokonai kapták. Az asszonynak második férjétől csak fél, harmadiktól pedig csak egynegyed rész hitbérhez volt joga. Váláskor a hitbér volt a nő végkielégítése, a nő „díja”, amelyet a hozomány kötelező visszaadása mellett juttattak a volt feleségnek.
A jegyajándéktól eltért a hozomány (latinul allatura), amely szintén a feleség tulajdonát képezte, de azt a férj kezelésére és haszonélvezetére adták át, hogy fedezze belőle a házassággal járó kiadásokat. A korai jogrend szerint a hozomány kizárólag ingóság lehetett, később azonban már ingó és ingatlan vagyon is tartozhatott bele. Fontos szabály volt, hogy a férj haszonélvezetéből a házasság fennállása alatt nem lehetett elvonni. Amennyiben a házasság halál vagy válás miatt felbomlott, a férj vagy örököse köteles volt a hozományt maradéktalanul visszaadni. Sőt, az özvegy addig visszatarthatta férje hagyatékát, amíg az örökösök nem szolgáltatták ki számára a hozományát. Tehát a hozomány célja a nő gazdasági önállóságának biztosítása volt.
Ingek, selyempaplanok, szőnyegek
Hozomány alatt értettek tehát mindent, amit a nő a házasságába hozott. Mindenki rangjához méltó nagy hozományt igyekezett leányának adni, hogy az ne járjon úgy, mint például Geszty Ferencz második felesége, Horváth Anna, akinek hozományáról a következőt írta ura: „az bizony csak igen kevés vala, kin magam is csodálkoztam, noha az híre meg vala”.
A hozomány előteremtése gyakran komoly nehézséget okozott, ezért többnyire lassanként szerezték be, például előre gyűjtögettek, hiszen a jelentős költségek miatt nem lehetett mindent egyszerre megvásárolni. A menyasszonyi ingóságok, vagy más néven kelengye, a házasságba vitt használati tárgyakat jelentették. Ezek közé tartoztak a bútorok (ágyak, szekrények, asztalok, amelyek a háztartás alapját képezték); a textíliák (ágyneműk, terítők, fehérneműk), ezüstneműk (készletek, amelyek a házasság anyagi biztonságát növelték), kocsi és ló, birtokok és készpénz, vagyis a gazdasági háttér megerősítésére szolgáló elemek.
Ladványi Anna, aki a 16. században élt, például „12 inget kapott, „megannyit fodorral”, 18 keszkenőt, 16 abroszt, 16 lepedőt, egy selyempaplant, 2 derékaljat és 2 vánkost. Kálnásy Ferenczné 25 abroszt, 16 keszkenőt, 25 lepedőt, 1 selyem aranyos paplant, 1 paplant, 6 derékaljat és 2 vánkost vitt az urához; míg Károlyi Hannával 12 gyolcs- és 8 sávos abroszt, 18 gyolcs-, 15 vászonlepedőt, 8 keszkenőt, 2 selyempaplant és 18 szőnyeget adtak.
Hogy a hozomány biztosítva legyen, a végrendelkezők rendszerint hagyományoztak kiskorú lányaiknak kiházasítási költséget. Ha a lány árva volt, fivérei vagy rokonai házasították ki. A hozomány nélküli házasságok ritkák voltak, és gyakran társadalmi megítélés alá estek. A hozomány hiánya a nő családjának anyagi helyzetére utalt, és a házasságkötés körüli tárgyalások során hátrányos helyzetet jelentett, ezért nem csoda, hogy a magyar apák fő büszkeségét képezte, hogy leányaik kelengyéjében minél több legyen az arany, ezüst, drágakő.
A családi szoknya
A családi szoknya gyakran központi szerepet töltött be a régi magyar kelengyékben. Dédanyától unokáig öröklődött, és előfordult, hogy egy-egy szoknyát öt-hat női nemzedék viselt a saját esküvőjén, az oltár előtt a vőlegényével állva. Különösen pompás példát készíttetett Mária Terézia híve, Grassalkovich Antal leányának, amikor Beleznay János feleségül vette. A szoknyát hét sor brüsszeli csipke díszítette.
A családi szoknyát elsősorban ősi eredete tette értékessé: minél régebbi volt, annál nagyobb becsben tartották,
és egy-egy ilyen szoknyára generációról generációra egész vagyont hímeztek fel őseik. Különösen híres volt a XV–XVI. században a kapivári Kapy család erdélyi ágának családi szoknyája. Ez a szoknya meggyszín karassia posztóból készült, és annyira gazdagon díszítették gyönggyel, arannyal és drágakövekkel, hogy a Kapy lányok csak az oltárhoz léptek benne, majd azonnal levették: ülni nem lehetett benne az arany merevsége miatt, járni pedig túl nehéz volt.
A családi szoknyák gyakran okoztak nagy családi veszekedéseket és örökösödési pereket.
A sárosmegyei szájhagyomány szerint három felső-magyarországi előkelő család neve egy ilyen szoknyaperből származik. A történet így szól: hajdanán volt egy gyönyörű, drágakövekkel díszített szoknya, amelyen három férfi rokonnak kellett volna osztoznia, mert a családban már nem volt lány. Mivel nem tudtak megegyezni, az egyik férfi kést ragadott, és darabokra vágta a szoknyát. Aki a darabolással az ősi vagyont több részre szétosztotta, abból lett a Hedry család feje; a legnagyobb részt kapó alapította a Kapy családot; a harmadik, akinek csupán két aranypánt jutott, és emiatt bánkódott, lett a Bánó család ősapja.
A hozományok kezeléséből persze rengeteg vita és jogi hercehurca származott. A 17. századi budai zsidó közösség egyik jogi ügye a hozomány visszaszolgáltatásának kérdésével kapcsolatos. A történet középpontjában Reuvén áll, aki feleségül vett egy budai nőt, és közösen éltek, amíg a város ostromakor mindketten életüket vesztették. Reuvén előzőleg megbízott férfiakat, hogy elrejtsék vagyonát, beleértve felesége hozományát is. Az asszony halála után annak családja követelte a hozomány visszaszolgáltatását, hivatkozva egy régi szokásra, miszerint ha a gyermek nem éli túl az anyját, a hozományt vissza kell adni. Reuvén jogi képviselői próbálták érvényesíteni az elhunyt férfi kapzsi álláspontját felesége vagyonának sorsáról, ám végül a hozományt az előírt módon, az asszony örököseinek kell visszaszolgáltatni.
Hasonló viharokat kavarhatott az úgynevezett hozományvadászok ténykedése, akik kevésbé vonzó, de vagyonnal rendelkező polgári vagy főúri lányokat céloztak meg házassági ajánlataikkal.
Ők olyan nemesi névvel és múltbéli ranggal bíró, ám kevés (vagy épp semmilyen) ingatlannal és jövedelemmel rendelkező ifjúk voltak, akik a házasságba valójában saját vagyonukon és nevüknek fényén kívül mást nem hoztak. Ám a feltörekvő polgári családok örömmel kötötték össze leányukat elszegényedett grófokkal vagy bárókkal, hiszen ez társadalmi rangot és elismertséget biztosított számukra.
„A hozomány mellékes”
A 19. század elejére, az első világháború után a hagyományos hozomány intézménye fokozatosan visszaszorult, és ezt jól mutatják a kor apróhirdetései:
„HOZOMÁNYOM nincs, de körülbelül ötvenezer pengős örökség vár rám. Komoly szándékú és biztos megélhetési nyújtani képes férfiak válaszút »50000« jeligére kérem a kiadóhivatalba.”
„NEGYVENÉVES özvegyember, önálló iparos, két kisgyermekkel, 25—40 éves nőt keres feleségül, aki nemcsak hű feleség, hanem igazi anyja is lenne kisgyermekeinek. »Hozomány mellékes« jeligére leveleket a kiadóhivatalba kérek.”
„DOLGOZÓ LEÁNY férjet keres. Hozomány helyett 300 pengő fizetésem van. Csakis feltétlen komoly szándékú férfiak érdeklődését kérem »Feminista« jeligére.”
„CSINOS kimondottan intelligens urileány saját házukban berendezett lakással férjhez menne hozzáillő, tartalmas lelkű úriemberhez. 29—42 évesig, kalandorok, hozományvadászok, közvetítők papírkosárba.”
„LÁNYOK, FIGYELEM! Biztos egzisztenciájú, 30 éves hivatalnok vagyok. Hozomány nem kell. De annál inkább megértő és önfeláldozó élettárs. Csakis azok feleljenek »Hozomány mellékes« jeligére, akikben ezek a tulajdonságok megvannak.”
A hozomány helyett egyre inkább a közösen összegyűjtött lakodalmi ajándékok, a fiatalok anyagi támogatása vagy a szülők segítségével létrejött közös lakás biztosítása jellemezte az önálló életkezdést, főleg a fővárosban. A hozomány eredeti célja, vagyis a feleség anyagi biztonságának szavatolása és a szociális státusz növelése, már nem volt annyira hangsúlyos, a házasságok alapját egyre inkább a romantikus elképzelések képezték, a házassági szerződés pedig, amelyben pontosan felsorolták a hozomány részeit és értékét, egyenesen a bizalmatlanság jelévé vált.
Források:
- Baráth Katalin: Minden sikeres férfi mögött van egy csinos női hozomány, Képmás
- Ilyen volt a tisztes hozomány a békebeli Magyarországon, Bpromantikája
- Vay Sándor Gróf: Régi nemes urak, úrasszonyok, mek.oszk
- Schustler Emília: Magyar társadalmi és családi élet, mek.oszk
- Reggeli Újság, epa.niif
(Borítókép: Fortepan)
Legyetek ott első városi piknikünkön!
Gyertek, és töltsünk el egy vidám napsütéses tavaszi napot együtt a városligeti fák lombjai között május 1-jén, ahol day-time piknik, workshopok, sok szuper food truck és dizájnvásár is vár mindenkit.
Ünnepeljük együtt a tavaszt, a találkozásokat és azt a pezsgést, amiért annyira szeretjük Budapestet!
hirdetés
