Az első, aki újságban társkereső hirdetést adott fel, Helen Morrison volt. Az angol hölgy 1727-ben fordult kérésével egy manchesteri laphoz, és noha egy jóravaló férjnél egyéb kívánsága nem akadt, a helyi polgármester mégis megrótta. A társkereső hirdetések ennek ellenére elterjedtek, a 20. század elejétől egyre nagyobb körben váltak népszerűvé Budapesten is. Az életük párját kereső fiatalurak és hajadonok mellett házasságszédelgők, sugar daddyre vágyó kishölgyek és szerencselovagok írásaival is találkozhatunk a régi újságokban.

Mielőtt belemegyünk a sikamlós részletekbe, szót ejtenénk azokról is, akik tényleg a szerelmet találták meg a néhány soros hirdetések segítségével. Néhány hónappal ezelőtt látott napvilágot annak a párnak a története, akik fél évszázada az Új Ember katolikus hetilap segítségével találtak egymásra. 

„Hozományra nem reflektálok, de tisztességes, házias és csinos asszonyka után vágyok” 

Persze nem mindenkinek volt ekkora szerencséje. A múlt század középső harmadából származó hirdetéseket olvasva izgalmas képet kaphatunk arról, hogy milyen alapokon nyugodott egy-egy élethosszig tartó kapcsolat. Néhány ijesztően szentimentális üzenettől eltekintve a hirdetések többsége a vagyoni és a társadalmi elvárásokra helyezte a hangsúlyt. Egy „különösen romantikus″ felhívás ezek közül: „Gazdálkodást értő 25 éves, korrekt magánhivatalnok benősülne gazdaságba. Munka jeligére.” (Pesti Hírlap, 1928)

Persze a közös érdeklődésre, elfoglaltságra vonatkozó, teljesen jogos elvárásokat is túl lehet azért tolni:

„…szakképzett méhész vagyok. Kisebbszerű földbirtokom is van, a méhészetem szépen van felszerelve és nyugodt megélhetést biztosít. Öröm és gyönyörűség ez a foglalkozás. Csak az tudja elképzelni, milyen szép dolog a szorgalmas kis méhek életét figyelni, aki már megfigyelte a munkásainkat. Azt szokták mondani: Aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet. Ezt sokszor gondolom magamban, hogy aki a méhekkel foglalkozik, az is csak nemes és jógondolkozású ember lehet. Türelmes, szelíd, gondos és csendes természetű… Ha megtalálnám azt a falusi életet és méhészetet kedvelő, jó élettársamat, akihez esetleg benősülhetnék, átvinném hozzájuk az egész telepemet… Jelige: Akácvirág”

(Kis Újság, 1932).

A közös munkakedv pedig a szocializmus éveiben sem hagyott alább a fiatalok körében: „Házasság céljából megismerkednék 18–23 éve elvtársnővel. Kettesben dolgoznánk a közért, a Dolgozók Pártjáért. Válasz a »Tanulj és taníts« jeligére a kiadóba” (Szabad Nép, 1948).

„Happy”

Külföldi partnert választani már a 20-as, 30-as években is menőnek számított. Pici, ám sajátos szeletét képezik a házasodni vágyóknak azok, akik Amerikában találták meg a szerencséjüket, ám a honvágy vagy a közös anyanyelv miatt Magyarországról kívántak maguknak társat választani:

„Amerikai állampolgárnő keresi olyan komoly és jobb megjelenésű fiatalember ismeretségét, aki házasság esetén esetleg követné az Egyesült Államokba, órások előnyben. Happy 13206 jeligére” 

(Kis Újság, 1928).

De nemcsak hölgyek, hanem külföldön élő urak is próbálkoztak hasonló módon párt találni. Az alábbi hirdető komoly szándékaiban például nem kételkedünk: „MAGYAR SZÜLETÉSŰ, amerikai állampolgár, keresztény, 33 éves fiatalember vagyok. Szeretnék májusig megnősülni, mikor is együttesen térnénk vissza Amerikába, hol biztos exisztenciám, vagyonom van…” (Kis Újság, 1928).

„Önzetlen árvaleány”

A korabeli hirdetések a nők helyzetéről is sajátos képet festenek. A házasságközvetítő irodákat például legtöbbször házasodni vágyó hölgyek vagy rokonaik keresték fel. A hirdetések tanúsága szerint szinte csak akkor vehette egy hölgy saját sorsának irányítását a kezébe, ha özvegy vagy árva volt, a legtöbben az elvárásoknak megfelelően lesütött szemmel várták az udvarlókat. 

Aki pedig saját maga kívánt választani, úgy érezhette, magyarázkodnia kell: 

„Földbirtokos árvája vagyok, huszonhároméves, keresztény, rosszakarattal sem mondhatnak csúnyának. Hogy mégis ezúton próbálkozom, annak más oka van. (Nem vagyok vagyontalan.) …Aki kíváncsi, az írjon a főkiadóba…”

(Kis Újság, 1928) 

„Számtalanszor csókol. Csunyád.”

Míg a korábban említett Kis Újságban vagy a katolikus, egykor Pilinszky szerkesztette Új Emberben szinte egytől egyig tisztességes, házassági céllal írt hirdetések jelentek meg, a Pesti Hírlapnál már egészen pajzán üzenetek is átcsúsztak a rostán, nem véletlen, hogy egy korabeli bulvárlap a 20-as években kerítéssel vádolta meg az újságot kiadó Légrády testvéreket. Náluk a társkereső rovatban üzleti hirdetéseket találunk, a romantikus élethez nem, viszont baromfitenyésztéshez vagy trafik működtetéséhez kiváló társat kaptunk volna. A lap házasság- és felhívásokrovatában azonban teljesen elszabadultak a vágyak: „Kicsi Cuminak! Megkaptam. Örömöm határtalan. Gondolatban mindig veled! Számtalanszor csókol. Csunyád″ – írták egymásnak a titokban levelező szerelmesek, de masszázsnak álcázott prostitúció és magzatelhajtás is vegyült az apróhirdetések közé. 

Sőt, korabeli sugar daddy és sugar mommy után vágyódó fiatalok is megjelennek:

„Kimondottan gazdag 25-30 éves úriember ismeretségét keresi házasság céljából elszegényedett úrileány″. Az urak kicsit nyíltabban fejezték ki vágyaikat: „VAGYONOS ÚRIASSZONYOK! Ki mentene meg nagyobb összeggel szép fiatal tisztviselőt, annak odaadom ifjúságom és hálás diszkrét rabszolgája leszek. Kor nem számít.”

A hirdetések sajátos világából tehát egyrészt megláthatjuk, hogy nincs új a nap alatt, ugyanakkor ma már a társadalmi változások miatt kétségtelenül szabadabban és könnyebben beszélhetünk arról, hogy milyen igények és vágyak mentén választanánk magunknak partnert. 

Források: 

(Borítókép: Fortepan)

Címkék