Punkok a fotón
Urbán Tamás fotóriporter, aki idén töltötte be a 80. életévét, aktív fotósként mindig is vonzódott a periférián élő szubkultúrákhoz. Sokat fotózott börtönökben, együttérzett a fiatalkorú elkövetők sorsával, baráti viszonyba került a tetőtől talpig tetovált egykori kívülállóval, Pillangóval, és érdekelték az olyan marginális zenei szubkultúrák, mint a csövesek meg a punkok. Sőt, ő volt az első, aki komolyabban közéjük ment és fotózta őket. De nem kívülről, rácsodálkozva, hanem belülről, szoros kapcsolatra lépve velük. Urbánt az arcok érdekelték, meg az arcok mögötti sorsok, a miértek (miért pont ezt az utat választották?) és a hogyanok (hogyan éltek a koncerteken túl, a hétköznapokban?). A képei pedig még akkor is mesélnek róluk, ha semmit sem tudunk róluk, a punkokról.
A punkmozgalom angolszász vidéken született, Amerikában és Angliában, egymással párhuzamosan, a végeredmény tekintetében mégis kissé eltérve egymástól, aztán a kettő valamikor a 70-es évek második felében összeért, és ha össze nem is forrt, de együtt mozgott tovább. A punknak megvoltak a maga zenei előzményei, például a garázsrock vagy a mod, miközben egyikre sem hasonlított. Az egyszerűség meg a zajosság jellemezte, tánca pedig a pogó volt, ami nem ismert sem istent, sem embert, eltiporta/megrúgta/megütötte, ami csak a táncos útjába került. Bár később kilépett a fényre és akár mainstreammé is vált egyik-másik zenekar vagy iskola (lásd: kaliforniai surf punkok), a stílus alapvetően underground volt és maradt is. Mindennek az elutasítása és lerombolása, a minden ellen lázadás egyszerűen a jellegénél fogva nem lehet mainstream. Épp ezért azt a punkot, aki betör a mainstreambe, nemcsak árulónak tartják, hanem elvitatják tőle az igazi hívők, hogy valódi punk lenne.
Jöttek, láttak, lerúgtak
Magyarországon elég hamar, már a 70-es évek végén megjelent a mozgalom, és ami feltűnően nagyon jellemzi: nálunk sosem vált belőle mainstream, megmaradt örök underground stílusnak. A korai felbukkanás oka a politikai rendszer, a szocializmus volt, ami egyfelől konformista volt és vaskalaposan konzervatív, tipikusan az a rendszer, ami ellen a szabadságért rajongó fiatalok automatikusan lázadni kezdenek. A hippik, a csövesek időszakán ekkor már túl voltunk, úgyhogy valami másra volt szüksége a lázadó hajlamúaknak. A Magyar Népköztársaság pedig alkalmas terep volt erre, mert a többi szocialista országhoz képest itt egy kicsivel nagyobb volt a szabadság, és többet megengedtek az állampolgároknak, mint máshol, a vasfüggönyön innen és a KGST-n belül.
A punk eleinte a külsőségektől mentes értelmiségi lázadás volt, ám csak egy rövid ideig. A dinamikus hangzás épp olyan erővel szólította meg az egyetemista fiatalokat, mint a szakmunkástanulókat. Akinek tele volt a hócipője a rendszerrel, bakancsot húzott, kopaszra nyírta a fejét vagy tarajat formázott az egyébként is összevissza álló hajából, szegecsekkel, jelvényekkel és biztosítótűkkel dobta fel megszaggatott ruházatát, kopott bőrkabátot húzott, az orrába karikát tett és torkaszakadtából üvöltve provokált. Amivel csak bírt, legyen az horogkereszt, vaskereszt, sima és fordított kereszt vagy bármilyen jelkép, ami a hatalomnak nem tetszett. Ráadásul míg lázadó fiataljaink szülei nem politizáltak, vagy szemlesütve elfogadták azt, ami van, addig a gyerekeik gyakran artikulátlan hangon üvöltve vádolták meg a rendszert és az összes szolgáját.
A karhatalom nagyon görbe szemmel tekintett a rendszert bíráló punkokra. Nemcsak a zenéjük szúrt szemet, hanem a kinézetük és a viselkedésük is. Nemhogy lemezt nem adhattak ki, de még koncerteket is alig tudtak tartani. Az első magyar punkzenekar, a Spions is a három megvalósult koncertjéből egyet tudott végigzenélni, a másik kettő félbeszakadt. A tagok jobbnak látták, ha disszidálnak. Mások (pl. a CPg vagy a Közellenség tagjai) viszont börtönben végezték. De persze nem mindenki járt így, mert például a korszak népszerű punkbandái, mint az Invázió, a Modells, a Trottel vagy a Kretens viszonylag nyugodtan tudott muzsikálni, kritikus szövegek ide vagy oda. Aztán ahogy közeledtünk a rendszerváltás felé, úgy enyhült a szigor is, a 80-as évek második felében már viszonylag ritkán intézkedtek a rendőrök. Figyeltek ugyan, de nem szóltak bele. Pontosabban sokkal kevesebbet. Még vidéken sem nagyon.
A punk nem vész el, csak átalakul
A Budapest külső részein meg a kerületek eldugott szegleteiben megbújó, lecsoffadtabb művházak lettek a terepei a megtűrt alter és punkkoncerteknek. Ezt a folyamatot tetőzte be az, amikor az egyik ilyen intézmény, a VIII. kerületi Golgota utcai Vörösmarty Művelődési Ház pincéjében 1988 februárjában megnyitott a Fekete Yuk nevű koncertklub. Ott aztán már nyugodtan lehetett csinálni a punkoskodást, mehetett a pogó ezerrel. Az már az új idők előszele volt. Akkor már senki nem akarta felszámolni a punkmozgalmat, senkit nem vertek meg vagy vittek be a rendőrök – vagy ha igen, akkor nem azért, mert punk.
A punkok továbbra is a periférián maradtak, de nem azért, mert odalökdösték őket, hanem azért, mert önként vállalták, hogy ott a helyük. Onnan ugattak befelé továbbra is, és nem akartak beljebb jönni. A mozgalom kicsit veszített a fényéből, vagy legalábbis mintha icipicit elakadt volna a lemez a rendszerváltással. A punk megszelídült, megváltozott, átalakult. De ez érthető is volt, hisz annak idején mégiscsak a lázadás totális tiltása hívta életre. De lázadni már lehetett, az meg mégis milyen lázadás, ami nincs megtiltva?
Források:
- Nem az a punk, aki... – Magyar Punk 1980–89 (Trottel Books)
A cikk az Arcanum Újságok felhasználásával készült.
(Borítókép: Urbán Tamás - Fortepan)
Legyetek ott első városi piknikünkön!
Gyertek, és töltsünk el egy vidám napsütéses tavaszi napot együtt a városligeti fák lombjai között május 1-jén, ahol day-time piknik, workshopok, sok szuper food truck és dizájnvásár is vár mindenkit.
Ünnepeljük együtt a tavaszt, a találkozásokat és azt a pezsgést, amiért annyira szeretjük Budapestet!
hirdetés
