1982-ben, az Egyesült Államokban született meg a Commodore 64, ami hozzánk néhány évvel később futott be, és legtöbb esetben Bécs felől, a családi Skoda csomagtartójában érkezett. A többi géphez képest olcsó és a korszakban kiemelkedő vizuális- és hangélményt nyújtó számítógép a gamer-kultúra felfutásában is alapvető szerepet játszott, tömegcikké tette az informatikát, ma pedig már jóval több ennél: popkulturális hivatkozási pont.

A Commodore 64-et 1982-ben mutatták be, és több, mint tíz éven át gyártották. Ez idő alatt szerény becslések szerint 12-13 millió, nagyvonalúbb saccolások szerint 20-30 millió darabot adtak el belőle világszerte.

Az első igazi tömegszámítógép

A Commodore egyébként nem számítógépekkel kezdett. Jack Tramiel 1954-ben irodabútorok, írógépek gyártásával indította el a cégét, innen tolódott a profil az elektronikai eszközök felé, hamarosan pedig arra is rájöttek, hogy célszerű a játékok irányába fejleszteni. Bár a felhasználóbarát otthoni platformok már valamivel korábban megjelentek, a Commodore 64 speciális, a versenytársaknál lényegesen jobb hang- és videóchippel rendelkezett.

A szédületes, 320*200 pixeles (volt egy kisebb 160*200-as változat is) felbontás a maga korában épp megfelelőnek számított, a játék- és zenehangok pedig meghatározó élményt jelentettek, mindenhez pedig 64 KByte memória társult. A hatalmas sikerben persze annak is döntő szerepe volt, hogy a Commodore 64 a konkurens gépek java részénél nagyságrendekkel olcsóbbnak számított. Bár nehezen hódította meg Európát, hosszú távon ár és szoftverek tekintetében verhetetlennek bizonyult, több mint tízezer program – jórészt játék – készült rá 1994-ig, amikor leállították a gyártását.

A cég a ravasz, ám rendkívül agresszív üzletpolitikát folytató alapító, Jack Tramiel távozásával kezdett hanyatlani. Sokáig nem találták a helyüket nélküle, az újabb modellek nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, később az Amiga-sorozat ért el Commodore 64-hez hasonló sikert, ám ez rossz üzleti döntések miatt becsődölt. A Commodore történetéről itt olvashatunk részletesebben.  

„...az űrkorszakot hozta el a Barátság utcába”

Amigája egyébként a legmenőbb magyar gyerekeknek már lehetett, lelkes olvasónk, Laci például így emlékszik vissza az övére:

Nekem a C64-es időszakban Amiga 500-am volt, ami akkor igazi csúcsgépnek számított, ment rajta a Street Fighter 2 is, ami 4 floppyról töltött be. A fél lakótelep ott játszott és hetente törtek a joystickek. Az Amiga az űrkorszakot hozta el nekünk a Barátság utcába.

A 80-as évek vége felé tehát egy már erősen középkorú, de még mindig slágerterméknek számító termék osont a vasfüggöny mögé. Ez volt a Commodore 64, amit Ladákkal és Trabantokkal szállítottak Ausztria felől a békásmegyeri panelekbe és rózsadombi villákba egyaránt.

A gép egyébként a vékonyka magyar pénztárcákhoz képest is olcsónak számított. 1990-ben nagyjából 10 ezer forint volt az átlagkereset, és már 20 ezerért hozzá lehetett jutni egy Commodore-hoz. Nem is csoda, hogy csak 1989 első felében 36 ezer érkezett belőle az országba. Erről az időszakról sokunknak vannak már élményei, ezek közé tartozik főszerkesztőnk, Zacsek Ági is, aki egyenesen a Németországban élő rokonokhoz utazott a C64-ért: 

A rendszerváltás után szinte egyből kimentünk a Daciánkkal Németországba, benzinkúton aludtunk éjjel az autóban, és nagyon izgultam, mert a Balisto csokin és a Labellón kívül egy C64-et is kaptam. De korai volt a lelkesedés, mert a szüleim ahogy beüzemelték a gyerekszobába, azaz az én szobámba, 3 napra be is költöztek, és főleg a biliárddal játszottak véres meccseket egymással, én maximum a RUN szócskát írhattam be, hogy fusson a játék.

Pixelbarbárok, pixeltusák

Arról, hogy mit jelentettek a Commodore 64-es gépeken futó játékok a korabeli gyerekeknek, olvasónk, Ádám novellának is beillő leírása fest érzékletes képet:

„Valószínűleg nagyon sok dolog szervesül popkulturális mémként az ember tízes éveinek elején. Lesz ott Frakktól kezdve Pac-manen keresztül megszakított Kacsamesékig sok-sok tarka, nem túl koherens emlék, de olyan rejtetten, olyan észrevétlenül talán semmi nem alakítja egy személyiség fejlődését, mint a C64 Barbarianjának zöld kis koboldja.

Ül az ártatlan gyermek a padlószőnyegen, izzadt kezében egy végső töréshatáron lévő mikrokapcsolós joystick kattog, a végletekig emelve a feszültséget. Előtte a képernyőn két félmeztelen barbár harcos csap össze hatalmas izmokkal és még hatalmasabb kétkezes pallosokkal. A joystick még bírja, a támadáskombináció sikeres, a képernyőn a két, szinte tökéletesen azonos fiatalember közül az egyik egy látványos pörgő-forgó mozdulat után fejét veszi a másiknak.

A vesztes térdre esik, nyaki ütőeréből vér fröcsköl az ég felé, feje hangosan koppan a kövön. Ha üvölt is a közönség, ha volt egyáltalán, nem ez marad meg évtizedek távlatából, hanem az a szolgálatot teljesítő zöld kobold, akit a hulla eltakarításával bíztak meg. Bejön balról, megragadja a torzót és elkezdi könnyedén kihúzni a másik oldalra, miközben a színfalak mögé rúgja a gazdátlan fejet. Teszi mindezt olyan nyugdíj előtti apátiával és unottsággal, ami messze meghaladja annak a tizenkét pixelnek a lehetőségeit, melyekből áll.” 

A 44 éves Ádám retinájába az alábbi jelenet égett bele ilyen mélyen:

A Commodore 64-re csak a gyártás 1994-es leállításáig mintegy tízezer játék készült. Ezek egy része nem fejlesztőcsoportok, hanem egyszemélyes hadsereget alkotó ősgamerek, programozók munkája, akik sokszor jelentős összeget kaptak zseniális ötleteikért. A Maniac Mansion a Last Ninja, a The Legend of Zelda vagy a Barbarian volt a gyerekek kedvence.

De az 1989 óta töretlen népszerűségnek örvendő Sim City is elérhető volt már a platformon, sőt, egy kis plusz memóriával Amigán a Prince of Persia is futott (nagyot PC-n ment). Nem is beszélve a Wizard of Worról, amiben a játékosok együtt szállhattak szembe az ellenféllel, de aki egyszer sem lőtte hátba a vicc kedvéért a haverját, az nem mond igazat. 

A játékokat kazettáról, adatmagnóval vagy floppyról lehetett betölteni. Egy kazetta 300, egy lemez nagyjából 400 forintba került, de mivel egy adathordozóra sokszor több is fért a játékokból, általában csomagokban lehetett kapni ezeket, a C64-et ráadásul rá lehetett kötni a tévéképernyőre a még teljesebb élmény érdekében. 

Bár manapság azt sem könnyű elhinni, hogy pár színes pixelt nindzsának, versenyautónak vagy űrkompnak láttunk hajdanán, a C64-élményben nekem legalább annyira markáns a hanghatás, mint amennyire misztikus volt annak idején, hogy néhány virgonc pötty a Videoton tévénk képcsövén ugrándozik. És most nem is csak a játékok 8 bites zümmögésére gondolok, hanem a magnó nyöszörgésére és a floppy kettegésére is a program betöltése alatt. A Commodore gyerekkorunk profán szentélye, fantáziánk protézise volt, a bumfordi, koszszürke egység álmokkal festett tele számos vidéki nagyszobát

– számolt be erről olvasószerkesztőnk, Vass Norbert.

A 90-es évek elején persze a legtöbben még üres tekintettel bámultunk magunk elé a szerzői jogok hallatán, így azon sem kell meglepődni, hogy a kalózkodásnak, a játékok másolásának hatalmas közössége volt. Ezen a Facebook-oldalon előkerült egy postai levél, amelyben valaki újsághirdetésre jelentkezve, internet híján ezen a módon ajánlotta másolási szolgáltatásait, a korszakot pedig az alábbi dokumentumfilm is bemutatja: 

A játék közösségi elfoglaltság volt.

Alig vártuk, hogy véget érjen a suli és átmenjünk ahhoz az egy emberhez akinél volt számítógép! Közben elmentünk a videotékába és kikölcsönöztük a legrémisztőbb horrorfilmeket, aztán egész este nem tudtam aludni. Az milyen már, hogy a Kukorica gyermekeit 9 éves gyerekeknek kiadod?

– meséli kollégánk, Szilvi. A horrorfilmre azért is szükség lehetett, mert a számítógépen egyszerre csak egy ember (na jó, legfeljebb kettő) tudott játszani és az volt a legügyesebb, akinek a legnagyobb gyakorlata volt, tehát általában a házigazda.

Így a Commodore-pajtások többnyire azt nézték, hogy a bennfentes hogyan játszik, hiszen ők maguk hamar kimúltak a virtuális valóságban. A játékokhoz tartozó mikrokapcsolós joystick egy idő után általában szétesett a nagy igénybevételtől, floppynál a betöltődés előtt percekig kellett figyelni a csíkokat a képernyőn, a túlmelegedett tápegységet pedig anyu a mélyhűtőbe helyezte néhány percre.   

Mikor a tévéből tanultunk „kompúterezni”

A Commodore 64 neve alapvetően a számítógépes játékokkal fonódott össze, de itthon a programozói szárnypróbálgatások is ehhez a típushoz kapcsolódtak. Bár a BASIC már nincs használatban, azt, hogy a kódolás és az algoritmikus gondolkodás lesz a jövő útja, itthon ez a Kemény János és Thomas Kurtz által alkotott programnyelv mutatta meg. Míg tehát a gyerekek a Batmant nyüstölték, a legügyesebb apukák már BASIC nyelven próbáltak programot írni. Ez történt olvasónk, Anikó családjában is: 

A rendszerváltás után a pedagógusoknak szerveztek számítógépes tanfolyamot a Műszaki Egyetemen. A tanár valami elvakult mérnök volt és programozást tanított, senki nem értett az egészből semmit. Anyukám is a résztvevők között volt és megbeszélte a tanárral, hogy helyette inkább apu menne a tanfolyamra, akinek viszont innentől lett hobbija a számítógép. A Commodore 64-et valamivel korábban vették. Mivel akkor még korlátozták, hogy mennyi valuta váltható, a számítógép pedig többe került, mint a maximális összeg, pár családtag is besegített, így indultak el Ausztriába vásárolni.

Nemcsak a beszerzés lett zökkenőmentesebb, egyre több segítséget is kaptak azok, akik bele szerettek volna vágni a „kompúterezésbe". Művelődési házakban, iskolákban zajlottak a tanfolyamok, a TV BASIC című műsor pedig a tévéképernyőn át próbálta oktatni a számítógépezést. Ezzel nagyjából egyidejűleg megjelentek a különböző számítógépes magazinok, a Commodore Világ, vagyis a CoV, majd az 576KByte. A magazin, ami nevét onnan kapta, hogy a korszak két népszerű platformja, az Amiga (512 Kbyte) és Commodore 64 (64Kbyte) RAM-ját összeadták, azért is lehetett nagyon népszerű, mert egyes játékokat hetente tévéműsorban is bemutattak, hamarosan pedig boltok is nyíltak ugyanezzel a névvel. 

A Commodore 64 ma 

A Commodore a 90-es évek második felében kezdett hanyatlani és bár van olyan Z generációs kolléganőnk, akinek már gugliznia kellett, hogy mi is ez a gép, még mindig komoly kultusza van, sőt időről időre röppennek fel különböző hírek arról is, hogy a Commodore-számítógépek valamilyen formában újjáéledhetnek. 

A nosztalgia azonban így sem ismer határokat, rengeteg rajongói oldal áll rendelkezésre, ahonnan akár a régi játékokat és a gép működését emuláló programokat is letölthetünk. A digitális művészeti alkotásokat készítő demoscene szubkultúra is előszeretettel nyúl vissza a platformhoz, de több száz játékot írtak a Commodore 64-hoz a kétezres években, az ikonikus hangok pedig remixekben élnek tovább külföldön és Magyarországon is. 

Források: 

(Borítókép: Getty Images)

Címkék