„Úgy inspirált a víz, hogy papírt és ceruzát is tartottam a fürdőben” – Interjú Tóth-Vásárhelyi Réka iparművésszel

Tóth-Vásárhelyi Réka iparművész munkásságát elsősorban a fához fűződő különleges kapcsolata határozza meg. Sokáig kokesibaba-készítőként mutatkozott be, a babákon (a kokesi fából esztergált vagy faragott baba Japán északkeleti részéről származik – a szerk.) keresztül kereste az élet értelmét, és a fa lelkületével való találkozás inspirálta. 50 éves, sokat utazik, és ezek az élmények új irányt adtak a művészethez fűződő viszonyának. Réka textiltervező szakon végzett, mára visszatért a gyökereihez, és absztrakt módon kezdett el dolgozni ezzel az anyaggal is. A natúr szálakat és fonalakat szabadon építi bele a babákba, nem konkrét ruhaként, hanem az „élet szálaiként”, amelyek saját útját is jelképezik.

Művészetében erősen megjelenik az ősi női erőkhöz való kapcsolódás, ezek kifejezése és tisztelete. Alkotásaiban az animizmus gondolata is központi szerepet kap: vallja, hogy mindenben lélek lakozik, amelyet tisztelni kell – így a fa lelkét is, amelyre megfesti a kokesi babákat. Az utóbbi időben tudatosan eltér a konvencióktól, és inkább belső érzései vezetik, amikor díszíti a babákat. Az inspirációt mindig a fa szellemisége és saját belső világa hozza létre. Ezek az alkotások szorosan kapcsolódnak az öt elemhez és a természethez, így a babák egyszerre hordozzák a személyes és az egyetemes üzeneteket.

We Love Budapest: Két évet éltél Japánban. Ez hogyan hatott az alkotói folyamatodra? Mit tanultál tőlük, és mi az, amit átemeltél a saját művészetedbe?

Tóth-Vásárhelyi Réka: Az ott szerzett tapasztalatok nagy hatással voltak a művészeti pályámra. Japánban készítettem az első kiállításomat, s bár akkor még nem voltam teljesen tudatos a munkámban, az alapok ott alakultak ki. Az ottani alkotások között volt egy szobor, amit az anya és gyermeke közötti kapcsolat inspirált; ezt geometrikus formákban, egy szétszedhető figuraként ábrázoltam. Ölelés lett a címe, ami azért érdekes, mert Japánban hiányzott az ölelés mint fizikai és érzelmi kifejezésforma. Két évig éreztem a hiányát, és ez az élmény indította el bennem az ölelés témájának felfedezését. Azóta sokféle, ölelést ábrázoló képet, szobrot és ékszert készítettem. Amikor hazajöttem, itthon is az ölelés motívuma köré építettem az első kiállításomat a Csók István Galériában, és meglepődtem, milyen pozitív visszajelzéseket kaptam.

WLB: Hogyan fogadta ezt a tematikát a japán közönség, akik nem igazán ölelik egymást?

T.-V. R.: Japánban az „ölelés” kifejezés nem létezik olyan értelemben, ahogy mi értelmezzük, és sokáig nem tudtuk pontosan lefordítani. A tolmács barátaimnak is komoly gondot okozott, hogy megtalálják a megfelelő szót, végül az „Ai no komete” (′szeretetérintés′) kifejezést használtuk. Igazán érdekes élmény volt. A japánok számára az ölelés fogalma új és szokatlan volt, így nemcsak a kifejezés, hanem a tartalom is különlegesnek tűnt számukra. Sokan furcsának találták, és mivel ők ezt nem alkalmazzák érzelmi kifejezésként, ezért nem mindenki értette meg az ölelés mélységét.

WLB: Ha a japán művészeti közösség munkásságát vizsgáljuk, egyrészt mit tanultál tőlük a szakmai hozzáállásról, másrészt ők hogyan reagáltak arra, hogy új irányokat keresel?

T.-V. R.: Japánban elsősorban az alázat, a tisztelet és a megbecsülés fontosságát tanultam meg. A művészek tisztelik a múltat, az ősöket, és ezt igyekeznek beleépíteni a munkáikba. Az ottani alkotófolyamatok precizitásra és kitartásra építenek, a szorgalom és az aprólékos munka jellemzi őket. A kokesi figurák készítőinél azonban nem igazán láttam vágyat arra, hogy új irányokat próbáljanak ki, igyekeznek megőrizni a hagyományokat. Bár felém nem voltak elvárásaik, mégis meglepődtek azon, hogy nem ragaszkodom a hagyományos formákhoz. Mindig igyekeztem belevinni a munkáimba egy kis szemtelenséget, valami újat, játékosat, amivel kitörtem a megszokott normákból. Ez a hozzáállás megdöbbentette őket, de úgy érzem, hogy elősegítette a változás elindulását. Azt látom, hogy egyre többen próbálnak kitörni a hagyományos keretek közül, de mivel a művészeti közeg elég konzervatív, ez nem könnyű.

WLB: A neved szinte összeforrt a kokesi babákkal, úgyhogy beszéljünk picit róluk. Amikor elkészíted őket, mennyire térsz el attól, amilyennek megtervezted őket? 

T.-V. R.: A kokesi babák készítése során általában nem tartom magam szigorúan a megtervezett mintához, még akkor sem, ha egy mítosz vagy legenda szereplőjét kell megjelenítenem. Mindig hagyok teret a folyamat során adódó spontán változtatásoknak. Előfordulhat, hogy elkezdek felvinni egy színt, de festés közben rájövök, hogy nem harmonizál a többi elemmel, ezért módosítok rajta. Nem vagyok az a típus, aki halálpontosan tervez előre, inkább csak a belső hangom próbálom követni. Ellenben ha valaminek nagyon szabályosnak kell lennie, akkor előtte részletesen megtervezem. Ez inkább különleges megbízásokra jellemző.

A könyvillusztrációk esetében előfordult, hogy először vízfestékkel kezdtem dolgozni, ami néhány képnél jól működött, de a többi esetében nem illett a koncepcióba. Kipróbáltam egy szétfolyatott technikát is, az viszont túl kaotikusnak tűnt, így többféle próbálkozás után végül meg kellett szabnom magamnak bizonyos kereteket. Ez számomra különösen izgalmas folyamat. A mesekönyveimben például rendszeresen körformát alkalmazok, ami szimbolikusan is meghatározza a munkám struktúráját. A határkijelölés ritkán fordul elő nálam, de amikor szükséges, segíti a munkámat abban, hogy koherens és összeszedett legyen. Ha van egy kör, és azon belül kell mozognom, akkor kevésbé vagyok elveszett, egyszerűbb ebben a formában gondolkoznom. A kör számomra a teljességet jelenti, olyan formát, amely magában foglalja az egész világot. Ebben a formában minden benne van, ráadásul van egy különösen befogadható, harmonikus szépsége, amely szinte mindenki számára megnyugtató és érthető.

WLB: Beszéljünk még picit az alkotási folyamatokról!  Spontán jönnek az ihletek? 

T.-V. R.: Igen, nagyon gyakran. A leggyakrabban egyébként zuhanyzás közben érnek a legjobb gondolatok. Nekem a víz hatalmas segítség. Korábban annyira inspirált, hogy papírt és ceruzát is tartottam a fürdőszobában, hogy azonnal lejegyezhessem az ötleteimet. Volt olyan is, hogy a zuhanykabin párás üvegére rajzoltam fel skicceket. Ez az állapot számomra olyan, mint egy belső megtisztulás vagy újjászületés. Egyfajta meditatív állapot, amelyben igazán jól működik az elmém. Nagyon érdekes, mert monoton tevékenységek közben, mint a vasalás, vagy amikor rutinból festek kokesit, szintén előfordul, hogy ihletet kapok. Ez a kettősség – a fizikai tevékenység és a szellemi alkotás – különösen jól működik nálam.

Érdekes, hogy amikor alkotok, egy erőteljes energia, egy belső késztetés tölt el, amelyet nem lehet figyelmen kívül hagyni. Ez hasonló lehet ahhoz, mint amit a függők éreznek, amikor anyaghoz jutnak – egy mindent elsöprő belső szükséglet, amelynek engedelmeskedni kell. Ez az érzés nemcsak az alkotás előtt, hanem közben is jelen van. Amikor elkészül egy mű, az érzés elmúlik. Utána már nem szokott foglalkoztatni az adott darab, hiszen gyakran már a következő ötlet is megszületett, amit alig várok, hogy megvalósíthassak.

WLB: Hogyan kezeled, amikor a munkád során valamilyen hiba történik, mondjuk, formázás közben eltörik a fa?

T.-V. R.: Ebben sokat változtam az évek során. Régen mereven ragaszkodtam ahhoz, hogy megfeleljek az elvárásoknak és kizárólag hibátlan, tökéletes dolgokat készítsek. Ilyenkor a törött fákat félre is tettem. Ma már kifejezetten arra törekszem, hogy a sérült fákat, a törött darabokat is feldolgozzam, újraalkossam. Egy ideje kifejezetten „szétrobbant” fákkal dolgozom, amelyekre nem is lehetne festeni, viszont a repedésekbe textilcsíkokat helyezek, amik új lehetőséget adnak az alkotásra. Ez teljesen új irányba, új tematikájú alkotási sorozat felé viszi a munkát. Fontos, hogy ezeket ne dobjam el, mert ezekben is sok szépség lakozik. Ahogy a fában a repedés lehetőséget ad arra, hogy a fény bejusson, úgy a mi fájdalmaink és nehézségeink is arra adnak lehetőséget, hogy olyan új dolgokat tanuljunk, amelyeket nyugalmi helyzetben sosem fedeznénk fel.

WLB: Hogyan tudjuk ezt a filozófiát alkalmazni a mindennapokban?

T.-V. R.: Ha nem lenne az életünkben fájdalom, vagy nem lennének a nehézségek, akkor hogyan tanulnánk meg fejlődni? Ahhoz, hogy jobbak legyünk, át kell élnünk a fájdalmat és a nehézségeket. A repedések lehetőséget adnak arra, hogy befogadjuk a fényt és tanuljunk belőlük. Természetesen amikor benne vagyunk a fájdalomban, könnyen elfelejthetjük ezt a perspektívát, de ha tudatosan fókuszálunk rá, akkor minden nehézségből tanulhatunk. Ez sok tudatosságot igényel, és úgy gondolom, hogy a művészek ebben előnyben vannak, mert a művészeteken keresztül könnyebben dolgozzák fel a traumákat. Azok az alkotások képesek a legnagyobb hatást gyakorolni ránk, amelyek a legmélyebb fájdalomból születnek. Tisztelnünk kell a mélységeinket, sokat köszönhetünk nekik. 

WLB: Az alkotói pályád hogyan alakul most?

T.-V. R.: Két évvel ezelőtt úgy éreztem, hogy egy jelentős váltás előtt állok. Elkezdtem megválni az antik kokesigyűjteményemtől, ami több mint 400 darab babát tartalmazott. Jótékonysági vásárokon adtam el őket. A befolyt összegből japáncseresznyefa-csemetéket vásároltunk, amiket Szentendrén, a Czóbel parkban ültettünk el. Ez az élmény sokat jelentett számomra, mert nemcsak művészetet adtam át, hanem a pénzt is szép célra fordítottam. A megmaradt darabokat a Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum gyűjteményének adományoztam, így kiállítási anyagok számára bármikor elérhetőek.

WLB: Hogyan hatott rád életfelfogásban, hogy átlépted az ötvenet?

T.-V. R.: Mostanra érett meg bennem a vágy valami újra, szeretnék továbblépni a kokesi imázsomon. Nagyon szeretem ezt a művészeti ágat, mindig tisztelni és szeretni fogom, de már nem szeretnék kizárólag ebben alkotni. 2002-ben mentem először Japánba, 14 éve foglalkozom a kokesi fababákkal, az emberek még mindig „Kokeshi Rékaként” ismernek, emiatt egyfajta elvárást is érzek – ennek néha nehéz megfelelni.

WLB: Más területeken is értékes munkát végzel: szövés, festés, könyvírás vagy illusztráció. Szerinted miért nehéz a művészeknek kilépniük egy meghatározott szerepből?

T.-V. R.: A probléma az, hogy amikor az emberek hozzám társítják a kokesit, nehezen tudják elképzelni, hogy bármi másban is alkothatok. A társadalom szeret skatulyázni, és ha valaki hosszú időn keresztül benne van egy bizonyos szerepben, nehéz elhagyni azt, mert az elvárások nem változnak. De úgy érzem, hogy az én feladatom az, hogy a saját érzéseimet, tapasztalataimat és azokat a technikai kísérleteket, amelyek a személyes világomból jönnek, átadjam másoknak. Ha nem ezt teszem, akkor csak sorozatot gyártok, és nem adok új impulzusokat a világnak. A világ felfedezése mára szinte mindenki számára elérhetővé vált, ezért ha különlegeset szeretnénk alkotni, a belső világunkban tett utazásainkat kell megmutassuk – ebben rejlik az egyediségünk. Az a legfontosabb, hogy ne féljünk attól, hogy önmagunkat adjuk.

WLB: Nemrég megjelent egy japán–magyar mesekönyved, A csodálatos fababa meséje, amelyet te írtál és illusztráltál is. Ennek főszereplője egy beszélő japán fababa. Mesélsz kicsit a könyvről?

T.-V. R.: A csodálatos fababa meséjét az a gondolat szülte, hogy a mai fiúknak milyen nehéz dolga van ebben a világban, hiszen meg kell őrizzék a férfiasságukat, vállalniuk kell az érzéseiket és a sérüléseiket egyaránt. Gyerekkorban gyakran szembesülnek azzal, hogy nem lehetnek gyengék, nem mutathatják ki nyilvánosan az érzelmeiket. Ez a belső feszültség sokszor dühben tör elő, mert nem tudják kifejezni, mi zajlik bennük valójában.

WLB: A mesekönyv a buddhizmusra is támaszkodik. Mit jelent számodra ez a szellemiség?

T.-V. R.: Nagyon szeretem a buddhista szerzeteseket és azt a méltóságot, ahogyan az életet szemlélik. Szigorú keretek között élnek, mégis olyan elfogadással fordulnak az élet nehézségei felé, amely számomra mindig inspiráló. A zen és a singon buddhizmus ad egy biztos kapaszkodót: egyszerű, letisztult és emberközeli gondolkodásmód jellemzi. Az egyik legfontosabb tanítás számomra az, hogy ha nagyon lent vagyunk, kezdjük el figyelni a legapróbb cselekedeteinket is, mert abban is örömet lelhetünk. Ha végigvisszük ezt a szemléletet a mindennapokban, visszatalálunk önmagunkhoz a jelenbe, és rendet teremtünk kívül is, belül is.

WLB: Mire tanít minket a könyv története, és kiknek ajánlod? 

T.-V. R.: Arra, hogy sosem vagyunk teljesen egyedül. Ha úgy érezzük, magunkra maradtunk, néha egyetlen mosoly is gyógyító erővel bírhat. Segít újraépíteni a konfliktusok után maradt zűrzavart, és megmutatja, hogy érdemes megnyílni mások felé, mert a segítségkérés nem gyengeség, hanem erőforrás, segít abban, hogy a környezetünk megértse a viselkedésünket. A történetben a kokesi babák csodatévő ereje vezeti az eseményeket: egy szerzetes kisfiú lelki útját kísérik. Igyekeztem olyan erkölcsi üzeneteket beépíteni, amelyek segíthetik a gyerekeket – de a könyvet azoknak is ajánlom, akik japánul tanulnak, hiszen furiganákkal (japán olvasási segédlet – a szerk.) tettük könnyebbé az olvasást. Emellett kulturális betekintést is nyújt, megismerhetjük például a kolostori élet mindennapjait: hogyan étkeznek a szerzetesek, miért vágják le a hajukat.

A színes akvarellrajzokkal illusztrált mesekönyvet itt rendelhetitek meg. Tóth-Vásárhelyi Réka legújabb kiállítása Kövek az utamon címmel nyílik szeptember 25-én az Újbuda Galériában, ahol egyben az új könyvet is bemutatják.

Nemeskéri-Tóth Zsófia interjúja.

Munkánkat az Alrite speech-to-text alkalmazás segíti.

Legyetek ott első városi piknikünkön!

Gyertek, és töltsünk el egy vidám napsütéses tavaszi napot együtt a városligeti fák lombjai között május 1-jén, ahol day-time piknik, workshopok, sok szuper food truck és dizájnvásár is vár mindenkit.

Ünnepeljük együtt a tavaszt, a találkozásokat és azt a pezsgést, amiért annyira szeretjük Budapestet!

hirdetés