We Love Budapest: Az Egykutya című film egy olyan színdarab alapján készült, ami éveken át nagy sikerrel futott, egy jól összeszokott kis csapat közös munkájának eredményeként. Ebbe kellett neked most beszállnod, és nyilván hoztál sok-sok új ötletet. Hogyan fogadták ezeket, meg egyáltalán téged, okozott-e bármi nehézséget az integrálódás?
Deák Kristóf: Iszonyatosan nagyvonalúak voltak velem a srácok. Itt van ez a négy zseniális ember, akik megcsinálták ezt a hihetetlenül magas színvonalú, nagyon különleges előadást, és aztán simán beengedtek maguk közé a csapatba ötödik alkotónak. Pontosabban hatodiknak, mert a darabot író Varga Lórántról se feledkezzünk el. Nagyvonalú és nagyon jó fej volt velem mindenki. Bakonyi Alexával és Döbrösi Laurával korábban már dolgoztam együtt, őket jól ismertem. Tudtam, hogy mind a ketten testhezálló és a képességeik megmutatására maximálisan alkalmas szerepeket találtak maguknak a darabban. Úgyhogy ez például nagy segítség volt, már-már ajándék, hogy készen kapok karaktereket.
Alexát, aki az Egykutyát színpadra állító független társulat, a PopUp Produkció motorja, külön is megemlíteném. Abban, hogy az előadás egyáltalán megszülethetett – sőt a filmet is idesorolnám –, Alexának múlhatatlan érdemei vannak. Lényeges volt, hogy mennyire tudunk majd együttműködni, ő, a kreatív producer és én, a rendező. Szerencsésen működött a dolog, mert mindig mindent meg tudtunk beszélni, meglepően sok mindenben egyezett az ízlésünk, és közben még rengeteg mindent is tanultunk egymástól. Az sem okozott gondot, ha valamiben nem értettünk egyet, mert meg tudtuk győzni egymást, képesek voltunk elfogadni a másik véleményét. A film pedig nem jöhetett volna létre a nélkül a fiatal tehetségeket támogató filozófia nélkül, amelyet gyártója, az ACG már 20 éve képvisel.
WLB: A filmben van pár külső jelenet, ami a darabban nem szerepel, de nyilván nem csak ennyi a különbség. Sokat kellett változtatni, belenyúlni az eredeti szövegbe?
D. K.: A film gerince ugyanaz, mint az előadásé, de sok-sok kisebb-nagyobb változtatást kellett megtenni. Egy filmben például semmit nem kell túldumálni, a színházban viszont egy csomó mindent el kell képzelni, hisz nincs ott semmi más, csak négy színész meg egy kanapé. Több dialógus azért esett ki, mert a filmben sok mindent meg tudunk mutatni vagy szituációba helyezni. A nézői képzeletnek itt más szerep jut, hisz van egy valós helyszínünk, egy igazi lakás egy valós városban, sőt ki is léphetünk onnan külső helyszínre. Ezek az előadás során csak a nézők fejében létező dolgok voltak. Ez önmagában feleslegessé tett néhány szövegrészt.
Aztán a forgatást megelőzte még egy próbafolyamat is, ennek során is születtek új ötletek, elképesztően sok apró poén. Ahogy haladtunk egyre beljebb, úgy formálódott a darabhoz képest a film szövete, részben az én, részben pedig a színészek ötletei alapján. De többet erről nem mondanék, sőt legszívesebben semmit sem mondanék, mert ez egy olyan film, amiről óriási hiba lenne előre bármit is elárulni. Hatalmas spoilerezés lenne, ha az első félóra után történtekről bármit is mondanék. Egy ponton túl minden mondat, ami addig elhangzott, és minden, ami addig történt, átértékelődik, új értelmet vagy jelentést kap. Kicsit olyan volt a forgatásnak ez a része, az első félóra elkészítése, mint egy detektívregényt írni: elrejteni az apró nyomokat, amik aztán a végére teljesen más kontextust kapnak.
WLB: Miközben néztem a filmet, párszor az eszembe is jutott, hogy de szívesen visszaugranék egy-egy korábbi jelenethez, de visszatekerném most a filmet. Vagyis az Egykutya egy amolyan kétszer, netán többször nézős film. Mit gondolsz erről?
D. K.: Biztos, hogy második nézésre teljesen más élmény! Ez a vonása már az eredeti szövegnek is megvolt. Volt olyan néző, aki tizenötször nézte meg az előadást, de én magam is többször ültem be rá. A második-harmadik alkalommal jöttem rá, hogy milyen zseniálisan van felépítve a sztori, és hogy semmi sem történik benne véletlenül.
WLB: A darab írójával is egyeztettetek a változtatásokról, hogy akkor itt meg ott és így meg úgy változna a szöveg?
D. K.: Persze. De Lóri nagylelkű és bőkezű volt. Azt mondta, hogy nem érdekli, ő bízik bennünk, csináljunk, amit meg ahogy gondolunk, és ha kell segítség, csak szóljunk. Volt is, hogy kértünk tőle pár ötletet, és bár csak 2-3-at vártunk, ő másnap reggelig küldött harmincat. Elképesztően kreatív ember.
WLB: Az előadás megnézése során formálódott meg benned az ötlet, hogy átültesd filmre, vagy felkértek rá, hogy rendezd meg?
D. K.: Mondjuk úgy, hogy is-is. Felkértek rá, de nem a semmiből érkezett a felkérés. Eleve azért pont engem kerestek meg, mert rögtön az első alkalommal, amikor láttam az előadást 2020-ban, már aznap este arról beszélgettünk Alexával, hogy ebből a darabból filmet kéne készíteni, ráadásul viszonylag könnyen is menne. De akkor ezt a beszélgetést nem követték tettek. Később viszont még többször előjött a filmkérdés, de csak ötletszinten.
WLB: Az Egykutya olyan aspektusból is nagyon izgalmas, hogy a fő cselekményszálakat jórészt a dialógusok irányítják, és azok teremtik meg a feszültséget is, amit a film végig fenn tud tartani.
D. K.: Van nekem erről egy elméletem. Sok olyan film van, köztük klasszikusok is, amikben a jelenetek nagy részében csak két ember beszélget, és akár évtizedek után is sokszor ezek az epizódok ugranak be elsőre az adott filmből. Mondok egy példát! Ott van az Elrabolva (Taken) című akciófilm. Nem arra emlékszünk, meg nem azt idézzük fel belőle, hogy hogyan lövöldözött meg verekedett Liam Neeson, hanem azt a jelenetet, amikor áll és a telefonba beszél, és elmondja az emberrablóknak, hogy mit fog velük csinálni.
Azt gondolom, hogy nekünk, embereknek arra van beállva az agyunk évezredek óta, hogy gondolatokat olvassunk, és megpróbáljuk kitalálni, hogy mit fog tenni a másik. Folyamatosan építgetjük a fejünkben a párhuzamos valóságokat, és egy jó történet a moziban, valós tét és veszély nélkül, csupa ilyen helyzetet kínál. Belenézhetünk nagyon közelről egy másik ember arcába, és találgathatjuk, hogy mi megy a fejében, mit fog csinálni a következő pillanatban. Mindössze ennyi kell egy jó filmhez, más semmi. Az Egykutyában is adva van négy ember, akik mindannyian egy-egy nagy titokkal érkeznek a film történetébe, és másfél óra alatt szépen lassan, sok-sok kerülőúttal és zsákutcával megfejtjük őket. Szerintem ez egy nagyon izgalmas játék.
WLB: Az előzetes összevágása nagy kihívás lehetett, mert a filmről hiba lenne előre bármit is elárulni. Viszont jól sikerült, mert úgy kelti fel az érdeklődést, hogy igazából nagyon minimális információt oszt meg a történésekről, inkább csak a szereplőket ismerjük meg belőle. Nehéz volt?
D. K.: Az előzetest és a film promócióját nehezebb volt kitalálni és elkészíteni, mint magát a mozit. Mert hogyan keltsük fel a nézők érdeklődését úgy, hogy végül is nem mondhatunk semmit? Egy csavaros sztorinál, mint amilyen az Egykutya is, jó, ha semmit nem tudsz róla. Egyébként a legjobb moziélményeim nekem is azok voltak, amikor úgy ültem be egy filmre, hogy semmit nem tudtam róla. Így láttam Christopher Nolantől a Tökéletes trükköt (The Prestige) vagy a Looper – A jövő gyilkosa című sci-fit, és mindkettő nagyot ütött.
WLB: Egy hosszú jelenet felvételekor segítséget jelent a színészek számára, hogy a film egy színházi előadásból készült, ahol másfél órán át nincs megállás, semmi szünet?
D. K.: Valamennyire könnyebbséget jelent, de nehéz is, mert egy másfél óra hosszú ívnek kell gombnyomásra megidézni az adott szeletét. Mindent pont annyira írtunk át, hogy a színészek ne rutinból dolgozzanak. Ez szándékos is volt. Bár mind a négyen vannak annyira profik, hogy amúgy sem csinálnak semmit rutinból.
Az Egykutya című filmet október 2-tól játsszák a mozik.
Legyetek ott első városi piknikünkön!
Gyertek, és töltsünk el egy vidám napsütéses tavaszi napot együtt a városligeti fák lombjai között május 1-jén, ahol day-time piknik, workshopok, sok szuper food truck és dizájnvásár is vár mindenkit.
Ünnepeljük együtt a tavaszt, a találkozásokat és azt a pezsgést, amiért annyira szeretjük Budapestet!
hirdetés
