Régóta lakott terület
Vértesszőlős Budapesttől bő 60 kilométerre fekszik, a Tatabányát és Tatát összekötő 1-es főút mentén, az előbbihez közelebb, Komárom-Esztergom vármegyében. Ősidők óta éltek itt emberek, bár ez csak az 1960-as években derült ki. Amíg meg nem jelentek itt az ősrégészek, addig a legrégebbi emlék egy 1244-ből származó irat volt, amely szerint az itt felépült faluban a királyi vincellérek és családjaik éltek. A vincellérek gondozták a szőlőt, és elláttak minden olyan feladatot, ami ehhez a növényhez kötődött.
Aztán egy magyar földrajztudós 1962-ben Vértesszőlősön páratlan felfedezést tett. Pécsi Márton geográfus és két tanítványa, Mészáros Imre és Schweitzer Ferenc rábukkant néhány csonttöredékre meg eszközre, aminek hatására rövidesen régészek lepték el a környéket, egészen pontosan Vértesszőlősét. Az ásatások pedig bebizonyították, amit az első leletek alapján akkor már feltételeztek: hogy amikor az a bizonyos irat 1244-ben megszületett, akkor már elképesztően régen lakott volt a terület. Nemcsak ősállatok, hanem ősember, méghozzá
a homo erectus, vagyis a felegyenesedett ember leszármazottjának nyomait is felfedezték
a településen.
Feltárni a régmúltat
A Magyar Nemzeti Múzeum és a Magyar Tudományos Akadémia közösen rendelte el az ásatások megkezdését, amire 1963-ban került sor, és egészen 1968-ig tartott. A csapatot Vértes László vezette, dacára annak, hogy ő első körben szkeptikus volt a földrajztudósok által talált lelet kapcsán. Vértes ősrégész, a történettudományok doktora, valamint a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat vezetőségi tagja volt, akit a barlangkutatók így jellemeztek:
Hevesen vitatkozó, sokszor csípősen gunyoros, mindig harcos, mindig segítőkész, csillogó szemű, csupa élet örök kamasz, a lelkes, szívós, fáradhatatlan, szellemes ötletekből kifogyhatatlan kutató, aki mindig szívügyének érezte a magyar barlangkutatást.
Vértes és csapata az öt évig tartó feltárási munkálatok során nagyon sok mindent talált az alsó paleolitikumi időszak korából, elsősorban egy előembertelepet. A felszínre hoztak ősállatcsontokat, iszapban megkövesedett ősállatnyomokat, levélnyomokat, sok kőeszközt, találtak tűzrakó helyeket, valamint egy hét év körüli gyerek három darab fogtöredékét, emberi lábnyomokat és végül, de nem utolsósorban a legnagyobb szenzációt, egy előember nyakszirtcsontját. Ő volt Samu.
Ki volt Samu?
Ezt a bizonyos „ősember magyart” Vértes László Samunak nevezte el, és sokáig az a tévhit élt a köztudatban, hogy azért, mert augusztus 21-én, amikor megtalálták a csontot, épp Sámuel névnapja volt. Csakhogy később kiderült, hogy nem ez volt az elnevezés oka, hanem Vértest egy ásatási szakmunkás, bizonyos Futó Jenő kérte meg arra, hogy ha talál egy ősembert, azt nevezze el Samunak, a régész pedig így is tett – az pedig már csak érdekes adalék, hogy a felfedezés pont Sámuel napján történt.
A tudomány jelen állása szerint Samu a felegyenesedett ember leszármazottja volt, a neandervölgyiek genetikus őse. Még nem vadászott, vagyis nagyobb állatokra nem ment, inkább gyűjtögető életmódot folytatott, amibe az is beletartozott, hogy mivel egy ivóhely vagy forrás közelében élt, ott lesben állva kisebb vadakat azért elejtett. De a ragadozók prédáinak maradványait is megette, ami, ne szépítsünk, egyenlő a dögevéssel. Samu pattintott kőeszközöket vagy – szakmaibban fogalmazva – kavicseszközöket vett igénybe, és már ismerte a tüzet is, bár még csak használta, nem gyújtotta.
Samuval kapcsolatban volt egy különösség is, ami sokkal komorabb múltat és sorsot feltételez a számára, mint azt elsőre gondolnánk. A csontdarabot ugyanis nem akárhol találták meg, hanem a telep ún. hulladékdombján. De hogyan és miért került oda? Csak feltételezések vannak, bizonyosság semmi. De felmerült az is, hogy lehet, Samu nem volt a táborhely lakója, így a közösség része sem, hanem csak egy zsákmány, amit, pontosabban akit az itt élők öltek meg, majd pedig megettek. Merthogy az előember, ha úgy alakult, akár embert is evett.
Utóélet
Vértes Lászlóék felfedezése hatalmas szenzáció volt a maga korában. Ez volt ugyanis az első olyan közép-európai régészeti helyszín, ahol az előemberek lakhelyét részleteiben ismerhették meg a kutatók. Érkeztek is külföldről jó páran, még Nyugat-Európából is, régészek, történészek, hogy megismerjék, mit is találtak a magyar kollégák. Vértes is lelkes volt, szerette volna folytatni a feltárásokat, ám a szenzáció ellenére falakba ütközött. Nem jutott elég anyagi forráshoz, és szakmai irigyei is bőven akadtak, akik támogatás helyett inkább gátolták a munkájában. Mindez pedig közrejátszhatott abban, hogy majdnem kereken három évvel a nagy felfedezése után, 1968. augusztus 20-án váratlanul elhunyt. Annyit viszont még sikerült elérnie, hogy a vértesszőlősi leletegyüttes ne kerüljön a Nemzeti Múzeumba, hanem helyben maradjon. Így született meg a mai napig nagyon népszerű Vértesszőlős Őstelep.
Források:
(Borítókép: Bojár Sándor – Fortepan)
Legyetek ott első városi piknikünkön!
Gyertek, és töltsünk el egy vidám napsütéses tavaszi napot együtt a városligeti fák lombjai között május 1-jén, ahol day-time piknik, workshopok, sok szuper food truck és dizájnvásár is vár mindenkit.
Ünnepeljük együtt a tavaszt, a találkozásokat és azt a pezsgést, amiért annyira szeretjük Budapestet!
hirdetés
