Tapsolunk, ha tetszik, és tapsolunk, ha muszáj, számos közmondásunkban, szólásunkban megjelenik ez a szokás, melynek eredete az ókori színházig nyúlik vissza, de egészen a modern politikai beszédekig tart.
Csettintettek, ha tetszett, és kővel dobálták, ha nem
Már a görög színházban is megvolt a lehetősége a tetszés és a nemtetszés kinyilvánításának, ami valamivel zajosabban történt, mint mostanában. Ha egy ókori dráma, szatíra nem nyerte el a közönség tetszését, akkor tárgyakat, sőt köveket is dobáltak a színpadra, ez a „kedves” hagyomány őrződött meg a paradicsommal és tojással való dobálásban. Azonban a tetszést is ugyanilyen lelkesen fejezték ki, lábbal doboltak vagy két ujjukkal csettintettek, és a kezükkel lobogtatták tógájuk szegélyét, ami suhogott. A rómaiak már a görögöktől vették át a csattogtatást, ami
Aurelianus császár uralkodása alatt (270–275 között) olyannyira az előadások részévé vált, hogy egy szereplő előrelépett és csattogásra biztatta a népet.
Ezt váltotta fel később, még a római színházban, a tenyerek összeütése, vagyis a tapsolás, ennek pedig valószínűleg az volt az oka, hogy könnyebben, hangosabban és hosszabb ideig is lehetett tetszést nyilvánítani. Innen már csak egy lépés volt, hogy a siker bebiztosítása érdekében a magas rangú személyek bértapsolókat fizessenek, akik aztán a megfelelő pillanatban hosszú ideig csapkodták össze vidáman a tenyerüket. Az ő utódaik voltak a klakkok, azok a csoportok, amelyek aztán évszázadokon át feleltek a színházi hangulatért, a tapsolás mértéke pedig egyre kevésbé állt kapcsolatban a darab valódi értékeivel.
A klakkok a francia színházakban, operákban lettek hivatásos csoportok, majd Európában, sőt Amerikában is meghonosították a bértapsolás szokását, amely még a 19. század első felében is dívott. A klakkok tagjai, a klakkőrök komolyan vették a feladatukat, így nagyon gyenge produkciókat követően akár közös pfujolást is rendelhettek a közönségnek, ezzel keserítve meg a színészek életét. Nevüket ma már csak a klakkban-frakkban kifejezésünk őrzi.
A színházból a templomba és a politikába
A IV–V. században Spanyolországban terjedt el a szokás, hogy a templomban a hívek elkezdték megtapsolni a prédikátorokat. A merev középkori egyház természetesen nem lelkesedett az új szokásért, amelyben túlzott világias életörömöt véltek felfedezni, így igyekeztek korlátozni a tapsolást. Sikerrel, hiszen ma már mindenki tudja, hogy templomban nem illik tapsolni, a legtöbbször nem is szoktunk. Néhány országban az esküvőn az ifjú pár köszöntése jelent ezalól kivételt.
A színházi és a vallási események után végül a politikába is beszivárgott a tapsolás szokása. Hiszen, mondjuk, egy nagyobb politikai gyűlés, szónoklat is ugyanolyan hatással lehetett a hallgatókra, mint egy előadás, az emelkedett hangulatot pedig ezzel fejezték ki. Ám a tapsolás nem mindig tetszést fejezett ki, a pestis- és a kolerajárványok alatt a szükség hozta úgy, hogy a fertőzötteknek tapsolniuk kellett, ha elhagyták otthonukat, mivel elkülönítésük még nem volt megoldható, így pedig mindenki hallhatta, ha közelednek.
Vasból van-e a vastaps?
Ma már nem csak az előadások végén tapsolunk, koncerteken, színházi esteken gyakran már az előadás előtt így köszöntjük a művészeket, amivel a közönség a korábbi teljesítményt is elismeri. Bár a könnyűzenei koncerteken hangos tapssal, kiabálással üdvözlik, ha megjelenik a jól ismert sláger, a hangversenyeken jobb, ha türtőztetjük magunkat, és nem tapsolunk két tétel között, hiszen ezek a darabok nagyobb egységekből állnak, és a köztük lévő szünetek hosszúságának is van jelentősége, a tapsolástól pedig megtörhet a varázs.
A vastaps egy korabeli színpadi kellékről kapta a nevét.
A színházakban régen gyakoriak voltak a színpadi tüzek, melyek terjedését „vasfüggönnyel” , fémből készült térelválasztóval próbálták akadályozni. Az előadások végén leengedték ezt a függönyt, így ha a közönség hosszan, ütemesen tapsolva nyilvánította ki a tetszését, akkor már emögül, egy kisebb ajtón át jöttek elő újra a színészek.
A vastaps – bár sokan Rákosi Mátyás köszöntéséhez kötik – valójában nem magyar találmány, de valamelyest kötődik a pártgyűlésekhez, a totalitárius államokhoz, ahol a hosszú, ütemes taps a szellemi-politikai egység kifejezése is volt. A vastapsnak egyébként sajátos jellemzője, hogy egy ideig gyorsul, aztán szétesik. Illetve ez lenne az egészséges, ám nem minden esetben volt erre példa.
Sztálintól annak idején például annyira féltek, hogy senki sem mertE abbahagyni a tapsot, csengővel jelezték a végét.
A vastapsjelenséget egyébként elsősorban Magyarországon és Romániában írták le, Európa többi részén elvétve fordul elő, például akkor, ha egy könnyűzenei koncerten ráadást követelnek a nézők. A vastapsnak elméleti és fizikai alapjai vannak, modellezhető, de nem csak embereknél fordul elő. A jelenség a spontán szinkronizációval magyarázható, amit Christiaan Huygens, XVII. századi holland fizikus írt le először az egymás mellé szerelt ingaórák ütemeinek összehangolódása kapcsán, matematikáját pedig a 70-es években írta le Kuramoto Josiki japán fizikus.
A jelenség magyarázata szerint az emberek vagy gyorsan, de szinkronizálatlanul, vagy lassabban, de egyszerre tudnak tapsolni. Amikor egyszerre tapsolunk, azzal voltaképp kifejezzük, hogy mindannyiunk számára ugyanazt a kellemes élményt jelentette az előadás, kapcsolódunk egymáshoz. Az élmény erejének fenntartásához azonban szükség van a hangerő növelésére is, amelyre csak akkor van lehetőség, ha gyorsítunk az ütemen, ettől viszont előbb-utóbb szétesik a ritmus, nem tehetünk mást: újrakezdjük. A jelenségről és az ezt leíró, egyre finomodó modellről az Index korábban cikket is írt, amit érdemes elolvasni, ha szeretnénk elmélyülni a jelenségben. Rómától Budapestig és Párizstól Japánig tapsolunk tehát az ókor óta. Ma pedig újra lelkesedésből tehetjük ezt, nem azért, mert muszáj.
Forrás:
(Borítókép: Péterffy István – Fortepan)
