Komoly vitát lehet folytatni arról, hogy vajon létezik-e női művészet. Ha igen, akkor természetesen fel kell tenni a kérdést: ezek szerint férfiművészet is van? Alkotók, szakmabeliek és művészetrajongók a nemüktől függetlenül osztják vagy ellenzik ezt a kettéosztottságot, átmenet nem nagyon létezik, pedig – mint olyan sok esetben – az igazság itt is valahol a két nézőpont között van, félúton. Persze az ideális az lenne, ha nem létezne ilyesfajta különbségtétel semelyik művészeti ágban, de az sem véletlen, hogy jelen pillanatban létezik.
Hosszú út
A patriarchális társadalmak sokáig másodrangúként kezelték a nőket. Nemhogy a művészetek közelébe nem engedték őket, de a konyhán és a gyerekszobán kívül másutt nemigen látták őket szívesen – persze azért mindig akadtak kivételek. A művészetek terén a 19. század közepe táján kezdődött el a változás. Például azzal, hogy a nőket is beengedték a festőiskolákba, bár a férfiakkal ekkor még nem keveredhettek.
Legalább egy nagyobb paravánnal mindenképpen elválasztották a két nem képviselőit, nehogy megzavarják egymást az alkotásban.
Témák tekintetében a nők is nagyjából ugyanazt festették, mint a férfiak, viszont a század második felében megjelent fotográfia területén már akadtak egyéni látásmódú, az érzékenységüket érvényre juttatni képes női alkotók is.
Ezek a kiváltságos nők ekkor még kivétel nélkül arisztokrata vagy módos polgári családok tagjai voltak. Nekik volt elegendő szabadidejük, illetve annyi pénzük és hatalmuk, ami a lehetőség kihasználásához szükségeltetett. Az még közel sem vált általánossá, hogy amennyiben egy fiatal lány művész akart lenni, akkor megvalósíthatta az álmait. Ehhez biztos háttér kellett, meg persze a szülői (atyai, férfi gondviselői) engedély.
A festőiskolákkal párhuzamosan az egyetemek ajtajai is megnyíltak a nők előtt, ám ez nem jelentette azt, hogy azonos szintre kerültek volna a két nem képviselői. A férfiuralom továbbra is megmaradt: a hatalom, a komoly pozíciók és a tőke továbbra is a férfiaknál volt ugyanis.
Bár a fokozatos változást évtizedről évtizedre lehetett érzékelni, ám a valódi fordulat Nyugat-Európában csak az 1960-as években következett be, a szocialista tábor országaiban pedig még később, a rendszerváltás környékén. Kivéve a volt Jugoszláviát, amely szorosabb viszonyt ápoltak a Nyugattal. A szocializmus egyébként ebből a szempontból is hazug rendszernek számított: bár elvi szinten hangoztatták a nők teljes felszabadítását, a számukra biztosított, a férfiakéval azonos lehetőségeket és jogokat, a valóság mást mutatott.
A változásban fontos tényező, hogy a II. világháborúban elfogytak a férfiak, és nőkkel igyekeztek őket pótolni. Ezután ők is elmehettek dolgozni, vezethettek traktort, irányíthattak nagy, nehéz ipari gépeket, szabadon dohányozhattak, szórakozhattak, járhattak férfitársaságba, ha úgy tartotta kedvük, vagyis viselkedhettek férfiként. Ám otthon továbbra is rájuk várt a sütés-főzés, a házimunka elvégzése, a gyerekekről, a férjről vagy az idős szülőkről való gondoskodás. Ha úgy vesszük, még nehezebb helyzetbe is kerültek.
A rendszerváltás aztán ezen a téren is nagy változást hozott. Egyfelől a politikai béklyó alóli felszabadulás a nőknek is szabadságot jelentett, másfelől olyan, eddig kevésbé jellemző vagy csak hírből ismert gondolatok jelentek meg a társadalomban, mint a női öntudatosság vagy a feminizmus.
Persze azért bőven akadt még dolog.
A Kisképzőből többnyire még mindig az iparművészet felé irányították a nőket, a Képzőre pedig a férfiakat. Igazi művészetnek inkább az utóbbi számított. Ha pedig egy nő mégis kitartott képzőművészi álmai mellett, akkor azzal kellett szembesülnie, hogy a korábbiakhoz hasonlóan vártak rá a hagyományos női szerepek. Gyermekszülés, majd -nevelés mellett kellett volna művészi karriert építeni, ez pedig nehezen ment, már csak azért is, mert nem volt könnyű támogató férfi partnert találni, így sok művészaspiráns nő egyszerűen lekerült a térképről, kiesett a versenyből. Mondjuk ki: nem kaptak annyi lehetőséget, mint a férfiak.
Más szintek
A képletet bonyolította az is, hogy a női művészeket lekezelték és lenézték, mondván, amit ők csinálnak, az vagy a férfiak utánzása, vagy egyszerű iparművészet, amit alacsonyabb rendűként kezeltek, mint a festészetet és a szobrászatot. Eleve létezett egy olyan hierarchia, mely szerint a művészetek csúcsa a szobrászat, azt követi a festészet, majd némiképp lemaradva a grafika, végül az összes többi műfaj, a fotózástól kezdve a különféle kézműves- (népművészeti) tevékenységekig. Ez az elitista, a képzőművészettel szemben az iparművészetet lenéző hozzáállás sok (egyébként széles körben ismert) női alkotót is elvágott attól, hogy igazi művészként tekintsenek rá (például Kovács Margitot).
Csakhogy a rendszerváltás után egyre öntudatosabbá váló női alkotók nehezen törődtek bele az áldatlan helyzetbe: egyre gyakrabban tették fel a kérdést, hogy
van-e átjárás a képző- és az iparművészet között.
Mígnem sikerült bebizonyítaniuk: nagyon is. Így ma már senki nem tekint lesajnálóan egy női alkotóra (de férfire sem), ha nem szobrász vagy festő. Miközben egyre több a női szobrász és a női festő is.
Női kiállítás, nem csak nőknek
A Női kvóta egy kétrészes kiállítás a Ludwig Múzeumban, melynek első fejezete tavaly ősszel volt látható, a folytatás pedig az idei év elején nyitott meg, és március közepéig lehet megtekinteni. A koncepció egyszerű: a 35 éve nyílt múzeum gyűjteményének női alkotóira fókuszál, az ő műveikből válogat, így adva viszonylag kerek képet arról, hogy mi a helyzet a nőkkel a képzőművészetben. Míg a tavalyi mustra a sztereotípiákkal, az élet minden területén tapasztalható hátrányos megkülönböztetéssel, a női testtel és szerepekkel, valamint a nőművészek helyzetével foglalkozott, addig az idei az általuk választott műfajokat, témákat, a nők művészeti teljesítményét és eredményeit veszi górcső alá.
Ha nem tudnánk, hogy az összes alkotás készítője nő, nem biztos, hogy minden esetben sikerülne helyesen megtippelni a művész nemét.
Vagyis a művészi minőség tekintetében tényleg nem érdemes különbséget tenni egy férfi és egy női alkotó között.
Amiben viszont igenis van különbség, az egyfelől az anyaghasználat – a már említett iparművészeti „múlt” okán –, másfelől pedig a témák. Míg a férfiakat inkább az univerzális, „kinyilatkoztatós” történetek érdeklik, addig a női alkotók az intimebb és empatikusabb irányokat preferálják. A család, az otthon és a gyerek szinte csak utóbbiaknál jelenik meg. De ez még mindig nem ok arra, hogy élesen különválasszuk a művészet nagy halmazát női és férfiművészetre. Ezek inkább amolyan izgalmas részletkérdések.
Külön köszönet Szipőcs Krisztinának, a Ludwig Múzeum kurátorának.
Női kvóta 02 – női alkotók, alkotó nők a Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum gyűjteményéből
Program adatai
(Borítókép: rawfile redux - Getty Images)
