A Bécsben született Camilla Henriette Koffler (Koffler Kamilla), vagy ahogy inkább ismerik: Ylla, kétszer vált híressé. Először Európában (főként Párizsban) és elsősorban szakmai körökben, illetve a fotóművészet iránt érdeklődők között. Ezt az ígéretes folyamatot a fasizálódás és a II. világháború kitörése törte meg. A New Yorkba költöző fotósról odaát semmit nem tudtak, így ismét a nulláról kellett felépítenie a karrierjét. Sajnos erre nem maradt túl sok ideje, ugyanis 1955-ben (munka közben) halálos balesetet szenvedett. Éppen az okozta a vesztét, aminek a karrierjét is nagy részben köszönhette:
szemernyi veszélyérzet sem volt benne.
Homályba vesző kezdetek
Ylla Párizsba érkezése előtti éveiről viszonylag keveset tudunk. Az biztos, hogy Camilla Henriette Koffler (Koffler Kamilla) néven Bécsben 1911-ben látta meg a napvilágot. Szülei – és így ő is – magyar állampolgárok voltak, de hogy folyt-e az ereikben magyar vér, arról már megoszlanak a vélemények. A Mai Manó Ház kiállítása szerint Ylla horvát (egyes források szerint szerb) anya és román apa frigyéből született, más forrásokban azonban az anyját német zsidó család leszármazottjaként jellemzik, míg az apát magyar arisztokrata família Erdélyben született sarjaként.
Hogy még bonyolultabb legyen a kép, Ylla anyanyelve a német volt, Budapesten is német nyelvű iskolába járt, de azért beszélt magyarul is. Ugyanakkor az édesanyjával szerbül beszéltek egymással. Hogy magyarnak vallotta-e magát, vagy sem, arról nincsenek információink, a Párizsban élő magyar művészek mindenesetre maguk közé tartozónak mondták, sőt, mindenki más (beleértve a franciákat is) magyar emigráns fotósként hivatkozott rá.
Ylla édesapja üzletember volt, aki állandóan utazott, a családja pedig mindig vele tartott. Az otthon pedig Bécsben volt, de csak az I. világháború kitöréséig, amikor a szülők elváltak egymástól. A lány az anyjával maradt, de az apja fizette a tanulmányait, melyeket a kis Ylla Budapesten, egy német anyanyelvű bentlakásos iskolában folytatott 1919 és 1926 között. Ezt követően Belgrádba költözött az anyjához, és beiratkozott az ottani Képzőművészeti Akadémiára.
Ígéretes szobrászból tehetséges állatfotós
1929-ben a még csak 18 éves lány megbízást kapott egy filmszínháztól: készítsen domborműsorozatot a páholyaik üléseire. Ylla kitalált erdei lényekkel díszítette a székeket. Ez a munka három okból is fontos volt az életében. Egyfelől ez fordította a szobrászat és Párizs felé, másfelől ez volt az első olyan megbízása, amiért pénzt kapott. Harmadrészt pedig (és talán ez a legfontosabb) ekkor találta ki a művésznevét: a Kamillát rövidítette le Yllára.
Ylla 1931-ben költözött Párizsba. Szobrásznak tanult a művészeti akadémián, mellette pedig egy magyar származású fotós stúdiójában vállalt asszisztensi munkát. A fotóst Ergy Landaunak hívták, és a két nő olyan jól összebarátkozott, hogy Landau megtanította számára a fotózást, a technikát, a retusálást, egészen Ylla haláláig tartották egymással a kapcsolatot. A fiatal lány ebben az időben fedezte fel magában az állatokhoz való, az átlagosnál erősebb vonzódását is, így logikus volt, hogy amikor – eleinte csak hobbiból – elkezdett fotózni, elsősorban állatokról készített képeket.
Amikor Ylla megmutatta a fotóit Landaunak, az idősebb nő ámulatba esett, mert nyilvánvaló volt számára: ahogyan Ylla látja és fotózza az állatokat, arra még nem nagyon volt példa. Érezte, hogy itt valami új van születőben, ezért lobbizni kezdett a lány érdekében, akinek 1933-ban nyílt az első kiállítása a párizsi La Galerie de la Pléiade-ban.
Innentől pedig nem volt megállás, Ylla képei előtt a szakma és a közönség is fejet hajtott. Rendszeresen szerepelt kiállításokon és katalógusokban, majd az 1930-as évek második felében már önálló gyűjteményei is megjelentek, például kutyákról, macskákról, illetve a Kicsik és nagyok című könyv, ami az első jelentősebb munkája volt. Aztán jöttek a nácik, kitört a II. világháború, Ylla karrierje pedig, ahogy arról fentebb esett már szó, megtört.
Újratervezés
A párizsi évek alatt hiába épített ki jórészt fotósokból – szinte az összes emigráns magyar művésszel jóban volt – és filmesekből álló nagy társaságot maga körül, hiába rendelkezett jó kapcsolatrendszerrel, és hiába lett széles körben ismert (állat)fotós, Amerikában ez nem ért túl sokat. Ylla hajója 1941 nyarán futott be a New York-i kikötőbe. Pár barátja akkor már megvetette a lábát odaát, így az ő segítségükkel szerzett munkát, lakást, majd később megnyitotta a műtermét is. Eleinte minden felkérést elvállalt, és egy ilyen megbízás hozott számára bulvárismertséget, ami a karrierjére is jótékony hatással volt.
A bronxi állatkert kérte fel arra, hogy pandákat fényképezzen, ám az emlősökkel különösen jó kapcsolatot ápoló fotós ezúttal állatára akadt. Az alapvetően nyugodt és nagyon játékos pandák egyike nem nézte jó szemmel az őt fényképező Yllát, és rátámadt a nőre, aki komoly sérüléseket szenvedett és kórházba került. Az eset bejárta az amerikai sajtót, és az abszurditása, valamint a cikk címében használt szóvicc (a helyzetre kitalált pandamonium szó a pandemonium szó ferdítése, ugyanis az angolban az utóbbi azt a helyet jelöli, ahol a démonok tartózkodnak) hatalmasat ment Amerika-szerte, ennek köszönhetően pedig mindenki megjegyezte a pórul járt művész nevét.
Ylla népszerű állatfotós lett Amerikában is. Akárcsak Európában, itt is nap mint nap járta az állatkerteket, és nagy türelemmel fényképezte a lakóikat. Mellette (főként gyerekek számára) képeskönyvekbe fotózott, ugyancsak állatokat. Munkamódszere az volt, hogy magához vett például egy kölyökoroszlánt, kacsát vagy mókust, gondozta, etette, és közben megállás nélkül fotózta is.
Afrikába is vágyott, mert természetes környezetükben is szerette volna fotózni az állatokat. 1952-re aztán összejött a dolog, három hónapra Ugandába és Kenyába utazhatott, ami olyan hatással volt rá, hogy elhatározta, mostantól kizárólag természetes környezetükben készít állatokról képeket. Ez a terve azonban nem tudott kiteljesedni.
Ylla következő (és egyben utolsó) állomása India volt, ahova 1954 augusztusában utazott. Egy természetrajongó maharadzsa hívta meg magához, akit Ylla egyik könyve teljesen lenyűgözött. A nő hónapokat töltött Indiában: utazgatott és közben megállás nélkül fotózott. 1955. március 29-án aztán egy ökörszekérhajtó versenyt fényképezett, amikor megtörtént a baj.
Elhatározta, hogy a versenymenetet követő terepjáró pótkerekének a helyére fog beülni a kamerájával, ám figyelmeztették, hogy az akár életveszélyes is lehet. A fotós azonban hajthatatlan volt. Aztán amikor a terepjáró egy nagyobb bukkanóra hajtott, Ylla kirepült az autóból. Olyan szerencsétlenül ért földet, hogy már magához sem tért, két nappal később a kórházban halt meg agyvérzésben. Indiában hamvasztották el, a hamvait pedig egy folyóba szórták.
Úgy látta az állatokat, mint senki más
Ylla fanatikus volt, és hírből sem ismerte a veszélyt. Állandóan járta az állatkerteket, és minden gátlás nélkül sétált be bármelyik nagyragadozó ketrecébe, hogy tökéletes fotót készítsen. Mivel a pandás esetet leszámítva sosem érte baj, kialakult benne valamiféle sebezhetetlenség érzése. Pedig 1953-ban komolyabb repülőbalesetet is szenvedett, amit az édesanyjával ellentétben ő túlélt. Nem csoda, hogy fel sem merült benne, hogy valami baja eshet.
Ylla nemcsak olyan közel férkőzött az állatokhoz, amennyire lehetett, de szinte együtt lélegzett velük, illetve igyekezett azt érezni, amit ők is. Ylla felbukkanásáig ha valaki állatot fotózott, az elkészült képnek nem igazán volt súlya, kis túlzással úgy festett az élőlény, mint egy jelentéktelen tárgy. A fotósoknak eszükbe sem jutott, hogy az állatoknak lelkük és személyiségük van. Ez Ylla nagy találmánya volt.
Amikor a Mai Manó Házban most megnyitott és április 6-ig nyitva tartó, Ylla: A modern állatfotózás születése című kiállítás képeit nézzük, nem üres és lélek nélküli állatokat látunk, akiket csak az ösztönük hajt, hanem állati személyeket. Ylla szenvedélye és fotói bebizonyították: ahogy emberből sincs két egyforma, úgy oroszlánból, kutyából és kacsából sincs. Ezért is nagy veszteség, hogy a természetben fotózós korszaka korai halála miatt nem tudott teljesen kibontakozni.
De még így is bőven megtette a magáét, és követője is bőséggel akad. Konkrétan mindenki, aki a cicáját, a kutyáját, a vadászgörényét vagy bármilyen állatát lefotózza nap mint nap, majd megosztja a képet a közösségi médiában némi „mintha csak egy ember mondaná″ típusú kísérőszöveg társaságában.
Forrás:
Németh György: Ylla – Egy elfeledett magyar fotográfusnő kalandos élete és képei, punkt.hu, 2021. 02. 04.
