80 éve szabadították fel a budapesti gettót, melyre egészen a Klauzál tér felújításáig csak a Dohány utcai zsinagógánál elhelyezett emléktábla utalt, így valójában észrevétlenül sétáltunk annak egykori területén. Az egykori gettó utcáin ma legtöbbször bulizó fiatalokat és turistákat látunk, akik nem feltétlenül vannak tisztában azzal a ténnyel, hogy 1944. november 29-től ide terelték be a zsidókat.
Októberben készült el Erzsébetváros közparkjának felújítása, ahol a tér történelmi örökségének is emléket állítottak: a Hetedik Műterem által tervezett emlékhely valójában hálózatos, a Klauzál téri műkő korong (az egykori tömegsírok közelében) a budapesti gettó határait jelző, a területen szétszórtan elhelyezkedő apró jelekkel együtt értelmezhető – ezekből összesen 32 van.
A nyilas hatalomátvétel után, az 1944. november 29-én kiadott rendelet alapján hozták létre a pesti gettót, amit december 10-én zártak le. Bár hivatalosan 29-én „nyitották meg”, valójában már november 24-én falragaszokon és röplapokon futott körbe annak híre, hogy hamarosan létrehoznak egy pesti gettót. Határát az utcákon fapalánkok jelölték, a terület házaiban élő keresztényeket kiköltöztették, központja a Klauzál tér lett. Ez volt az a hely, ahová először terelték a zsidókat, és itt osztották be őket az adott lakásokba, a későbbiekben itt volt az egyik tömegsír is.
Az Erzsébetvárosban létrehozott gettóban több mint 70 000 ember élt összezsúfolva.
Ez valójában egy 0,3 négyzetkilométeres – 16 utcát magában foglaló – terület volt, ahol egy emberre átlagosan 4 négyzetméter jutott.
Pont ekkora a téren felállított emlékhely is, a tervezők ezzel érzékelhetővé és megfoghatóvá tették a múltat, azt a borzalmat, amit a gettóban átéltek.
Miután december 10-én lezárták a gettót, csak az mehetett ki, akinek volt engedélye – tárgyalt a hatóságokkal vagy élelmiszert hozott. Áldatlan állapotok között éltek, összezsúfolódva, nem volt áram, alig volt víz, ellenben éhezés, betegség és gyilkosság annál több volt. A gettóban többségében idős emberek és gyerekek voltak, illetve azok, akik nem tudtak elrejtőzni, ám a szenvedésükkel a város a felszabadítás (1945. január 18.) után szembesült, amikor ledöntötték a falat.
Az utcákon és a Klauzál téren kb. 3000 temetetlen holttest feküdt, egymásra téve, akár egy farakás.
A felszabadítás után az áldozatokat ideiglenesen a gettó zöldterületein, egy részüket a Klauzál téren, három kisebb tömegsírban temették el. Később exhumálták a holttesteket, egy részüket a Salgótarjáni úti temetőbe szállították, míg 2881 holttestet a Dohány utcai zsinagóga udvarán, 24 közös sírba helyeztek el. Ez ma az egyetlen gettón belüli tömegsírként tanúskodik a vészkorszakról.
A Hetedik Műterem építészei (Szabó Levente, Biri Balázs, Rátgéber László) által tervezett emlékmű, a VII. kerület által kiírt Klauzál téri gettóemlékhely nyilvános ötletpályázatának nyertes terve, az utcákon található jelekkel együtt értelmezhető. Az elkészült műkő korong a tér egykori központjában van, közel ahhoz a helyhez, ahol a tömegsírok voltak. Alapterülete pontosan 4 négyzetméter, ennyi hely jutott egy embernek a gettóban. A felületén lévő
3000 darab bronzlemez a felszabadításkor talált temetetlen áldozatokra utal, míg a jelek sűrűsége a gettótérkép és a tömegsírok térbeli elrendezését mutatja.
(Borítókép: Biri Balázs - Hetedik Műterem)
