„Budapesten többé nem a cigánymuzsika dominál. A barna fiuknak ujabb időben erős versenytársuk támadt a női zenekarokban. Hallatlan, hogy a női zenekarok mennyire elszaporodtak a fővárosban. Nem tulzás, ha harmincra tesszük azok számát”
– sopánkodott 1891 júniusában a Budapesti Hírlap újságírója, aki A női zenekarok ellen címmel megjelentetett cikkében azt is írja:
„a muzsikálás csak ürügy egy csomó zenélni nem tudó leány összegyűjtésére, kik a becsalt vendégeket a maguk és a kávéháztulajdonos javára fosztogatják. […] Sokszor, mikor a hajnal hasad a főváros felett, az utcákon 14-16 éves leányokat lát az ember hazafelé bandukolni, fáradtan, kábultan, talán mámorosan is, az üzlet érdekében megivott pálinkától. Mi lesz ezekből?”
Zsírral bekent vonóval imitálják a játékot
Ekkor jelent meg a rendőrkapitány rendelete is, amely szerint a női zenekarok karmestereinek regisztráltatniuk kell magukat a rendőrségen, és a bandákban csak azok zenélhettek, akik valóban tudtak is. Továbbá a vendégek közé nem mehetnek lányok, „közillemet sértő ruházatot” sem viselhetnek. De vajon mi volt ennek az ellenséges közhangulatnak az oka?
A kérdésre a Pesti Hírlap adja meg a választ 1890-ben:
„már nemcsak a pótkávét, meg a vörösbort, hanem a hölgyzenekarokat is hamisítják. Az élelmes kávés összeválogat hat-hét csinos leányt, felöltözteti őket az ártatlanság mezébe, fehér ruhába, rózsaszínű övvel és egy-egy hegedűt ad a kezükbe, amelyen azonban csak szimulálják a játékot, mert a hegedűhúrok és a vonó zsírral vannak bekenve és így hangot nem adnak. A szép muzsikusnők sok vendéget vonzanak, de játszani – csak egy rendőri tilalmat játszanak ki. A prímásnő, aki a többieknél idősebb és csúnyább szokott lenni, meg egynéhány férfizenész, akik háttérbe vannak helyezve, játszanak valósággal.”
A bandatagok ugyanis valójában olyan „figuránsnők” voltak, akik a playback jellegű előadás végén elvegyültek a közönségben, és „megkezdték orcátlan viselkedésüket”. Az újságíró így folytatja: „Mint énekesnők figurálnak és mint zsaroló, csábító szirének szerepelnek.”
Hírhedt zenés kávéházak, a zengerájok
„A budapesti kávésok egykor valóban sokra vitték! Szalont rendeztek be a lókupecek és más hangoskodó vendégek gyűlései helyén; mind messzebb mentek a Kerepesi úti kávéházak, ahol a hölgyzenekarok prímásnői adták meg esténként a hangulatot” – festi meg Krúdy ezeknek a kávéházaknak az atmoszféráját. Forrai Judit Kávéházak és kéjnők című tanulmányában azt írja, ebben az időszakban a kávéházaknak kialakult egy szexuális jellege is, egyes helyeken a prostituáltak jelenléte hatóságilag is engedélyezett volt.
„A rohamosan fejlődő világvárosban azonban nemcsak a bejelentett, bárcával rendelkező bordélyházi nők működtek a szex- és a szórakoztatóiparban, de a kávéházak is közkedvelt helyeivé váltak a »húspiaci« üzlet megkötésének.” A női kávéházak a nappali prostitúció közvetítőhelyei voltak: miközben az urak felhörpintették italukat, üzletet is kötöttek, amit a szomszédos lakásokban vagy garniszállókon „szentesítettek”. Ezekben a zengerájokban (más szavakkal varietékben, Tingel-Tangelekben, chantant-okban vagy dalcsarnokokban) a nők laza öltözetben és egyáltalán nem képzett énekhanggal kuplédalokat énekeltek, egyesek akrobatikus táncot is bemutattak. Nemcsak előadásuk és öltözékük, de dalaik tartalma is sikamlós, nemritkán pornográf volt.
A hölgyzenekarok igencsak jó bevételt hoztak a budapesti kávéházaknak, hiszen a macskazenekarként is csúfolt formáció tagjai – az ókori görög fuvolás lányokhoz hasonlóan – egyéb szolgáltatást is nyújtottak a zenélésen kívül Budapest számos kávéházában, így a Rujder, Salczer, Schőn, Triest, Nizza és Sport kávéházakban, az Edisonban vagy a Metropolban.
A Dohány utca és a Nyár utca sarkán álló Sabaria kávéházban az „Elite” női zenekar játszott sikamlós kuplédalokat Rosenzweig M. karmester vezényletével. De sokat profitált a női bandák ilyen-olyan tevékenységéből a Laukó, a Fővárosi Kávéház és a Ringer vagy korábbi nevén Kálvin Kávéház is.
Műértő rendőrök razziáztak a városban
A hölgyzenekarokat több mint 20 éven át üldözte az ország rendőrhatósága, csakhogy a rend őrei nem igazán tudták betartatni az előírásokat, mert nemegyszer annak megállapítására, hogy valódi zenészek húzzák-e a talpalávalót a színpadon, vagy kéjnők imitálják a játékot, meglehetősen vájt fülűnek is kellett volna lenniük:
„Ahol a 'tehetséget' nem fedezik föl és gyanú kél, hogy a hölgy csak mutatónak van a zenekarban, ott irgalmatlanul 'közbelépnek.' Sőt egy rendelet szerint még arra is ügyelniük kell, hogy vajon jól játszanak-e, nem rontják-e a 'harmóniát', mert a fifikus nők arra is képesek, ha rendőrtiszt nézi őket, hogy huzzák-vonják a vonót, ha mindjárt a legfájdalmasabb gixereket is produkálják”
– számol be a problémáról a Pesti Hírlap 1891-ben.
Nem véletlen, hogy a valódi női bandák megpróbáltak elhatárolódni a macskazenekaroktól. Hartl Lujza, aki Békés megyéből jött a fővárosba zenélni, a vele készült riportban, hogy elkerülje a ledérség bármiféle látszatát, külön kiemelte: „Élni akarok és becsülettel megdolgozni az életért, amelyhez jogom van. Éjjel egy óráig vezénylem ezt a zenekart, amelynek tagjai nem muzsikálnak szappanos vonóval. Amikor elvégeztem munkámat, hazakísérnek fivéreim.”
Erdélyi Paula, a szakma tekintélye, minden fővárosi nőzenekar nagyasszonya szintén az elhatárolódás igényével, jó hírük megőrzésének szándékával egyletet alapított a kávéházi zenekarok kisasszonyainak összefogására. Később, a 20-as években a működési engedéllyel bíró, szakképzett és megbízható zenészeket, együtteseket, így női zenekarokat is csak az Országos Magyar Zenész Szövetségen keresztül alkalmazhattak a kávéházak. A valódi nőzenekarok tagjai zenei diplomával rendelkeztek, külföldön turnéztak, és „mind képzett, jó muzsikusok voltak, akiknek semmi közük azokhoz a régi női zenekarokhoz, amelyeknél bizony mellékes dolog volt a muzsikálás” – tisztázta az Est 1938-ban. Azonban ekkorra már lényegében kikoptak a zenélést imitáló figuránsnők Budapest kávéházaiból.
Források:
- Kéjes szórakozás – az aranykori hölgyzenekarok
- Kávéházak és kéjnők
- A magyar nők is mindenkinek elhúzták a nótáját
- Tomboló közönség, vad afterpartik, házassági válságok: hölgyzenekarok a századfordulón
(Borítókép: illusztráció, forrás: GGAABBOO – Fortepan)
