Az ember alapvetően vonzódik a széphez, a művészeti alkotásokhoz, és ez régen sem volt másképp. A XIX. század első felére pedig egyre nőtt a vágy arra, és nem csak a formálódó polgárság köreiben, hogy rendszeresen és személyesen találkozhasson a művészettel, elsősorban is képekkel. Ám ez még nem jelentette automatikusan azt, hogy gombamód nőnek majd ki a földből a múzeumok, a galériák és a kiállítótermek, ahol egymást érik majd a tárlatok. Bár a folyamat aránylag gyorsan zajlott le, mégis jó pár előzmény történt addig, amíg 1840-ben, a Pesti Vigadó elődjében, a Redoute-ben megnyitott az első hivatalos képzőművészeti-festészeti kiállítás.
Műkitételek, műterem-látogatások, mappák
A hivatalos kiállítások egyik, de legfontosabb előzményei az ún. műkitételek voltak. A művészekben is megvolt a vágy, hogy másoknak is megmutassák a képeiket (már csak azért is, hogy eladják azokat), és ha módjuk nyílt rá, akkor időről időre megszerveztek a maguk számára egy-egy ilyen műkitételt, amire a legváltozatosabb helyeken került sor: fogadóban, kávéházban, vendéglőben, könyvtárban, bálteremben. Például akkor rendeztek ilyen művészeti eseményt, amikor egy művész hazatért hosszabb időre elnyúlt külföldi tanulmányútjáról, és az ott készített műveit bemutatta. Ezek általában kisebb kiállítások voltak 15-20 képpel, ennek ellenére – mivel egyre nőtt ezen események iránt a közönség érdeklődése és igénye – a sajtó rendszeresen hírt adott ezekről saját cikkben vagy akár fizetett hirdetésben. Az alkalmi jellegű műkitételek igazi win-win események voltak, amivel mindenki jól járt: a művészeknek erkölcsi és anyagi sikert hozott egy-egy ilyen alkalom, meg felfigyelhetett rá egy mecénás is, a közönségnek esztétikai élményt adott, sőt vásárolhattak is képekből, az alkalmi kiállítóhelynek pedig forgalmat generált.
Speciális műkitételi eset volt az, amikor a művész és/vagy a megrendelő – például egy különösen fontos, például egyházi megrendelés esetén – előzetesen kíváncsi volt a készülő mű hatására még a kihelyezés előtt. Ezek az események válogatott közönség előtt és kiemelt helyszínen zajlottak, például egyházi könyvtárakban, palotákban, de olyan eset is előfordult, amikor a Nemzeti Casino dísztermében. Egy másik speciális műkitétel volt az, amin ugyan a bemutatott mű vagy művek különösebb művészeti értéket nem képviseltek, viszont az esemény a lehető legszélesebb közönségréteget igyekezett kiszolgálni. A hangsúly ilyenkor a látványosságon volt: monumentális méretű volt a kép, illetve olyan eset is előfordult, amikor a műkitétel amolyan „optikai mutatvány” volt. Például Saratnik Ferenc 1835-ös eseményén az volt az attrakció, hogy megvilágították a képeket (összesen 20 darab volt), amelyeken nevezetes események és híres városok szerepeltek.
A műkitételek mellett volt még egy másik formája a képekkel való találkozásnak, a műterem-látogatások. A műtermek hagyományosan nyitva álltak bárki előtt, aki a művészetek iránt érdeklődött. A költő Kazinczy Ferenc például nagy műpártoló volt, és számontartotta Pest műtermeit, és ezeket – legalábbis az általa preferált alkotók műtermeit – időnként végigzarándokolta. De az 1833 és 1841 között létezett első magyar nyelvű szépirodalmi és társasági folyóirat, a Regélő – Honművész is rendszeresen közölt műtermi tudósításokat. Barabás Miklósról például ezt írták 1836-ban:
„…műterme számos vendégtől látogattatik. A szerény művész szíves készséggel mutatj be mindenkinek műveit, melyek között a külföldiek, jelesen olasz honnak igaz érdekes vidékei, öltözetei, jelesb épületei stb. saját ecsetjével készült rajzvonatokban különös szemlélésre méltók. Ezekből már is több példányt kellett lemásolnia több műértő uraság számára.”
Ezen a ponton fontos megjegyezni, hogy minden komolyabb művész rendelkezett ún. művészi mappával is, amit általában magával hordott, és aminek köszönhetően az érdeklődő betekintést kaphatott a művész munkájába és világába. Ezek a hordozható, kemény fedeles, A/3 vagy A/4 méretű irattartók általában vázlatokat, kisebb kompozíciókat és előképeket rejtettek. Akinek volt szerencséje egy-egy mappa tartalmát megismerni, az egyfelől képet kaphatott a művész stílusáról és tehetségéről, másfelől rendelhetett magának bármelyik vázlat alapján egy saját képet is. A kor legtöbb pénzt érő festője Barabás Miklós volt, aki akár 200 Ft-ot is kérhetett egy-egy festményért, ami akkoriban hatalmas összegnek számított, ugyanakkor a bécsi mesterek ennek a sokszorosát is megkapták egy-egy képükért cserébe. Egyfelől mert ott egyenes vonalú volt a fejlődés a bécsi festőakadémiának köszönhetően, és így a művészeik is híresebbek, népszerűbbek és így drágábbak is voltak.
Több mint műkitétel, kevesebb mint kiállítás
A műkitételektől még nem vezetett egyenes út a hivatalos kiállításokig, hiába lett egyre szélesebb körben egyre nagyobb igény a (képző)művészetre és hiába lett egyre több polgári otthon állandó díszítőeleme a festmény. Az első hivatalos kiállítás előtt 10 évvel, 1830 márciusában tartották meg az első nyilvános, kortárs tárlatot Pesten. Ezen már sokkal több kiállítási tárgy szerepelt, a sokszorosa annak, amit egy műkitétel során szemlélhetett meg az érdeklődő. Utóbbin átlagban 15-20 képet láthatott, előbbin viszont több mint 200 kiállítási tárgy szerepelt.
Valós művészi értéke nem mindegyik kiállítási tárgynak volt, ugyanis nem szakmai grémium válogatta össze a műveket, hanem hirdetést adtak fel, amire bárki bármilyen alkotással jelentkezhetett, és nehezített a helyzeten, hogy nagyon szűkös határidőt szabtak meg a jelentkezésre. Így végül minden jelentkezőt tárt karokkal vártak. És jöttek amatőrök meg profik, hobbifestők, unatkozó arisztokrata feleségek meg ígéretes kezdő művészek is. A kiállítás eklektikus anyagában nemcsak festmény, szobor vagy pazar ötvösmunka szerepelt, hanem például horgolás, hímzés meg kézimunka is. Merthogy a cél nemcsak, sőt nem elsősorban a művészet népszerűsítése volt, hanem a kiállításból befolyt összeget jótékony célra, a kisdedóvók segélyezésére fordították. A szervező sem volt más, mint a Kisdedóvó Nemzeti Egyesület. Bár a kiállítást évről évre tervezték megtartani, de a szakmai hozzáértés és egy profi szervező hiánya miatt mindössze két alkalom volt még: 1831 és 1833.
Az évtized közepén és a második felében a különféle rajziskolák szerveztek képzőművészeti kiállításokat, a tanulók és az oktatók munkáit állították ki mustrára. Ebben a Pesti Evangélikus Iskolák rajziskolája járt az élen, illetve a Pozsonyból Pestre költözött rajztanító, Weissenberg G. Ignác, aki az izraelita hitközség akkoriban újjászervezett iskolájában vállalt állást, miközben nyitott egy magánrajziskolát is, melyben akadt főúri támogatója (Pálffy Fidél gróf), és Pest város Tanácsának engedélyével is rendelkezett.
A Pesti Műegylet és az első hivatalos kiállítás
Trefort Ágoston a korszak és azon belül is a magyar művelődéspolitika meghatározó alakja volt. Élete során volt vallás- és közoktatásügyi miniszter (16 évig), a Magyar Tudományos Akadémia tagja, majd igazgatója, később elnöke is. Az ő kezdeményezésére jött létre 1839-ben Magyarország első képzőművészeti szakintézménye, a Pesti Műegylet (Trefort volt az első elnöke), amit a jómódú reformnemesség ifjabb tagjai alapítottak meg, és ami 25 éven át az egyetlen ilyen jellegű szervezetként működött. Évente egy nagy volumenű képzőművészeti tárlatot rendeztek, majd 1853 és 1865 között pedig már havonta egyet. Az első eseményre, és ez számít az első hivatalos hazai képzőművészeti kiállításnak, 1840-ben került sor, a helyszíne pedig a Pesti Vigadó elődje, a Redoute volt. Bár a kiállítók nagyobbik része magyar festő volt, ők mégsem voltak elegen, így bekerült a katalógusba pár osztrák is, vagy olyan, más országban élő és alkotó, és gyakran ott is született művész, akinek ereiben csörgedezett némi magyar vér. A kiállításon több mint 300 műtárgyat láthatott a közönség.
A Pesti Műegyletet amolyan kultúratámogató civil szervezetként lehet mai szemmel értelmezni. Az azt megalapító és említett reformnemesek részvényeseket szerveztek maguk köré, ők tartották anyagilag életben a szervezetet. A Műegylet a kiállítások képeiből bevásárolt a részvényesektől befolyt pénzből, majd a képeket kisorsolta köztük, illetve ún. műlapokat is adott nekik ajándékba, ami a művészi tárgyú képek sokszorosított példánya, egy reprodukció volt. Az első, 1840-es kiállításon egy osztrák festő, Josef Danhauser Anyai szeretet című képének másolatát adták ajándékba. A mecenatúra, a művészi célra való közadakozás egyébként ebben az időben virágzott fel, részben a Műegyletnek köszönhetően, idővel pedig több hasonló szervezet is alakult. Az ezek által megvásárolt képek és gyűjtemények képezték aztán az alapját a megnyíló nagy múzeumoknak.
A Pesti Műegylet eleinte azért hívott meg a kiállításaira több osztrák művészt is, mert nem volt elég a magyar, ám ez a tendencia később is folytatódott, sőt egyre nagyobb méreteket öltött. Az, hogy a szervezet figyelme inkább a külföldre és Bécsre összpontosult, egyre nagyobb ellenérzést szült a Műegylettel szemben, ami 1869-re el is halt, megszűnt. De ekkor már évek óta nem számítottak kultúraszervezési tényezőnek. A Pesti Műegylet feladatait az évtized elejétől kezdődően az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat fokozatosan átvette tőlük.
Forrás:
- Szvoboda Dománszky Gabriella: A Pesti Műegylet története – A képzőművészeti nyilvánosság kezdetei a 19. században (Miskolci Egyetem kiadója, 2007)
- Biedermeier mindennapok (Magyar Nemzeti Galéria, 2024)
- Külön köszönet Prágai Adrienn művészettörténésznek! (Magyar Nemzeti Galéria)
(Borítókép: Fortepan)
