Nyomdászok vs. orvosok
Bár olyan kis békésnek tűnő tér a Gutenberg, mégis évtizedeken át dúlt a harc – persze csak a szavak és a lobbizás szintjén – az orvosok és a nyomdászok között, az eldöntendő kérdés pedig az volt, hogy kire emlékeztessen nevében a tér: a nyomdászokra vagy az orvosokra. Ennek érdekében mindkét hivatás prominensei azt szerették volna elérni, ha a tér neve rájuk utal, és még egy szobrot is állíthassanak, mely az adott szakma egy kiemelkedő alakját ábrázolja. A város vezetése 1946-ig kitartóan ellenállt mind a nyomdászok, mind az orvosok beadványainak, elvben támogatták mindkettőt, a gyakorlatban pedig elutasították azokat. Az orvosok viszont legalább arra kaptak engedélyt, hogy egy szobrot állítsanak.
1909 körül a Józsefvárosi Orvostársaság jobban feküdt a politikusoknál és a Fővárosi Közmunkák Tanácsánál, mint a Budapesti Könyvnyomdászok és Betűöntők Közös Egylete. Ráadásul abban az évben Budapesten sikerült megrendezni – az Országos Közegészségügyi Egyesület szervezésében – egy nemzetközi kongresszust is. Így amikor a társaság azzal fordult a tanácshoz, hogy felállítanának egy szobrot a téren, amire már a pénzt is összegyűjtötték, zöld utat kaptak. A mellszobrot 1909-ben ifj. Vastagh György szobrász készítette el, és Fodor Józsefet ábrázolja, aki 1868 és 1869 között a Rókus Kórház főorvosa volt, 1874-től pedig a Budapesti Tudományegyetem orvostudományi karán a közegészségtan első hazai oktatója, továbbá a higiéniai intézet vezetője volt. A nyomdászokat nyugtatta az a tény, hogy pár évvel korábban, 1907-re a 4. szám alatt felépült az egyesület szecessziós bérháza és egyben kulturális központja, a Gutenberg-otthon, ami inkább meghatározta a tér életét, mint a mellszobor.
Kell egy ház!
A Budapesti Könyvnyomdászok és Betűöntők Közös Egylete 1876-ban alakult meg, és akkoriban olyan nagy súllyal esett a latba ez a szakma, hogy alig 10 évvel később már országos hálózattá terebélyesedett az érdekvédelmi szervezet. Ekkor merült fel első körben a gondolat, hogy épüljön egy olyan székháza az egyletnek, mely a nyomdászok művelődési és szórakozási igényeit kielégíti. Az építkezés megvalósításáról végül 20 évvel később született döntés, 1905-ben. Az épületre pályázatot írtak ki, amit egy testvérpár, Vágó József és Vágó László nyert meg. Eredetileg máshol épült volna fel a ház, ám a tervezők egy másik telket ajánlottak az építkezésre – a Gutenberg téren lévőt, amit akkor még Sándor térnek neveztek –, ezt pedig a nyomdászok készséggel el is fogadták. Ugyanakkor felkértek három nagynevű műépítészt – Korb Flórist, Pecz Samut és Lechner Ödönt –, hogy tanácsaikkal segítsék a kivitelezési munkát. Nem véletlenül lett olyan csodaszép az épület, amilyen végül is lett.
A Gutenberg-otthon 1907-ben nyitotta meg a kapuit, és az épület több funkciót is ellátott. Az összesen 38 darab bérlakás négy emeletet foglalt el, és a térre néző kapun át lehetett a lépcsőházba lépni, ahol személylift és teherfelvonó is a lakók rendelkezésére állt. Az egylet irodáit, melyek a félemeleten voltak, a ház oldalsó bejáratain keresztül lehetett elérni. De volt itt még előadó-, olvasó-, játszó- és gyűlésterem, illetve könyvtár is, továbbá a Typographia című szaklap szerkesztősége. A földszinten volt egy térre néző kávéház és egy étterem is, meg pár kisebb üzlet. Az udvaron egy díszes és fedett előadó- és színházterem állt (ebben az 1910-es, 1920-as években mozi is működött Omnia, majd Andersen mesemozi néven), mely a kávéházon és az éttermen keresztül is elérhető volt. A legfelső emeleten műterem és táncterem került kialakításra, az alagsori szinten pedig tekéző működött.
A gyönyörű, szecessziós épületet Zsolnay épületkerámiák, Kernstok Károly falfestményei, továbbá két hatalmas, egész alakos nyomdászszobor díszítette. Utóbbiakat a Szamovolszky Ödön – Gách István páros, valamint Betlen Gyula készítette. Bár a Gutenberg-otthon nagyon sok mindent kibírt – világháborúk, Budapest ostroma, államosítás, 1956-os forradalom –, az 1970-es évek szocialista várostervezésével már nem bírt. A felújításnak csúfolt barbár munkálatok során lebontották az épületszobrokat, a Kernstok-féle falfestményeket levakolták, eltávolították a régi, díszes felvonókat, hogy a helyükre hétköznapi liftek kerüljenek, és még a kovácsoltvas korlátokat is megbolygatták. Az udvari színházterem még áll, de évtizedek óta üresen, kihasználatlanul, lerobbant állapotban, pedig egykor annak is a csodájára jártak. Jó hír, hogy a ház felújítását már jó ideje tervezik, ráadásul az eredeti állapotot kívánják visszaállítani, beleértve az épületszobrokat és Kernstok falfestményeit is.
Természetes módon
Mint oly sok tér, a Gutenberg is természetes módon fejlődött ki, a város változásait követve. Az 1700-as évek második felében a mai Rákóczi tér helyén még téglaégetők voltak, a munkások otthonai pedig a közelben álltak, részben a Gutenberg tér helyén. De itt éltek a közeli majorok zsellérei is. A mai Bródy Sándor utca vonalában futott a Téglaégető út, ami nem meglepő módon a téglaégetőhöz vezetett. Ezt keresztezte a Gutenberg tér magasságában a Rákos-árok, ami gyakran kiöntött, megnehezítve ezzel az itt élők életét. Nem véletlenül hívták akkoriban a mai (közeli) Rökk Szilárd utcát Sár utcának.
Mire 1777-ben hivatalosan megszületett Józsefváros, a majorok helyén már lakóházak álltak, de ekkor még az egész környék egy erősen elhanyagolt, szegényes, külvárosi jellegű terület volt. Az újabb fordulat, az ugrásszerű fejlődés megindulása az 1838-as árvízzel érkezett, ami itt is elég komoly rombolást végzett. Első lépésként betemették a Rákos-árkot. Elrendelték, hogy az eddigi vályogházak helyett csak emeletes, alápincézett kőházak épülhetnek. A Palotanegyed és a Gutenberg tér környéke komoly fejlődésnek indult, amihez az is hozzájárult, hogy jelentős intézmények (például a Nemzeti Színház, a Nemzeti Múzeum, a Képviselőház, az Országos Rabbiképző) kerültek ide.
Bár a terület térszerűsége már az 1870-es években nyilvánvaló volt, külön nevet csak 1884-ben kapott: a Fővárosi Közmunkák Tanácsa Főherceg Sándor térnek nevezte el. A századfordulót követően aztán beindult a már említett két lobbigépezet, az orvosoké és a nyomdászoké, és bár a városvezetés egyik térátnevezési javaslattól sem zárkózott el, végül salamoni döntést hozott. 1919-ben Sándor térre változtatta a tér nevét, majd 10 év múlva visszatért az eredeti Főherceg Sándor tér névhez, hogy aztán alig egy évvel később, 1930-ban ismét a Sándor tér név mellett tegye le a voksát. Végül 1946-ban győzött a nyomdászlobbi kitartása: ekkor kapta a tér a Gutenberg nevet. Így kialakult egy viszonylagos win-win helyzet: bár a tér nevét a nyomdászok adják, a tér közepén álló és annak ékét jelentő szobrot az orvosok.
Kis tér, nagy lakók
A Gutenberg térnek számos híres lakója volt. Lechner Ödön például nemcsak segítette a Gutenberg-otthon felépülését, de maga is a házban élt. Akárcsak később Mándy Iván író vagy Heller Ágnes filozófus. Egyidőben az egyik közeli utcában élt Krúdy Gyula is, aki gyakran megfordult a téren, ami több írásában fel is bukkan. Sőt felbukkan még bennük egy különös alak is, aki szintén köthető a térhez: Freystädtler Jenő. Ő volt a leghírhedtebb figurája a térnek.
A II. világháború előtti évtizedekben főként írók, költők és színészek laktak a téren. Utóbbiak közé tartozott Jákó Amália, aki dúsgazdag szeretőjének köszönhetően élt itt. Ezt az embert hívták teljes nevén kövesgyűri Freystädtler Jenő lovag pasának, akihez pontosan olyan élet tartozott, mint amilyet a neve is sugall: hedonista. Apja a Balaton-felvidék legnagyobb földbérlője és több mezőgazdasági gyár tulajdonosa volt. Jenő, a lovag pasa egy percet sem dolgozott életében, hacsak apja vagyonának szisztematikus felélése nem számít munkának.
Jenőnk a kor egyik celebje volt, aki számolatlanul falta a nőket és a pezsgőket. A városban több fényűző palotája állt, a korabeli pletyka szerint az egyikben gyűjtötte egykori szeretőinek lábszobrait: a legszebbeket aranyból, a kevésbé szépeket ezüstből, a többit pedig bronzból készíttette el. A lovagi címet örökölte, a pasa titulust viszont ő maga nyerte el, méghozzá azzal, hogy részt vett a török vasút kiépítésében. Visszatérve a színésznőre: a nőfaló lovag pasának végül Jákó Amália lett a veszte. A férfi, teljesen elvakulva a nő iránti vonzalmától, minden vagyonát ráköltötte, taníttatta, fizette az utazásait, sőt szerelmi őrületében még egy házat is felépített neki – ahova aztán pont ő nem léphetett be, mert addigra már nem nagyon volt pénze és így hatalma sem.
