Budapest nemcsak a csillogásról, a mesés életekről és a nagyon is jól kinéző látnivalókról szól, ahogy minden nagyvárosban, úgy itt is megvoltak azok a környékek, ahol nem szívesen sétált az ember. Ferencváros hírhedt szükséglakástelepét a nyomornegyedek felszámolásának céljából hozták létre, de az elszigeteltség és a szegénység pont azzá tette, ami nem akart lenni: nyomornegyeddé. Az Illatos út és a Gubacsi út sarkára tévedve ma már nem fogjuk megtalálni a Dzsumbujként elhíresült telepet, ugyanis 2014-re teljesen lebontották az épületeket.

Ha végignézünk Budapest 150 éves történetén, akkor feltűnik, hogy a lakhatás valahogy mindig problémás volt. A századfordulón épült bérházakban és a belvárosi részeken leginkább a jól fizető állással rendelkező polgároknak jutott otthon, míg a lakosság nagy része egyre kijjebb és egyre rosszabb lakásokba szorult. A 20. század elején egyre többen érkeztek a fővárosba egy jobb élet reményében – amolyan magyaros amerikai álomként –, az I. világháború után mindez kiegészült a földjüket, állásukat, egzisztenciájukat vesztett emberekkel, akiknek többsége az elcsatolt országrészekből menekült a fővárosba.

Budapest nem volt felkészülve ekkora emberáradatra, pláne hogy a városban már eleve tombolt a lakáshiány. Ekkor jelentek meg a barakktelepek (Mária Valéria-telep, Zita-telep), ahol leginkább fából eszkábált házikókban kaptak ideiglenes lakhelyet a szükségben lévők, bár sokaknak az átmeneti szállás végül az otthona lett. Ezek a negyedek általában a város peremén – távol mindentől és mindenkitől – jöttek létre, részben azért, mert itt volt hely, részben pedig azért, mert így a városiaknak nem kellett szembesülniük a nyomorral. Egy idő után persze tarthatatlan lett a nyomornegyedek megléte, így a Főváros elkezdte – vagy legalábbis megpróbálta – felszámolni őket, ám annak elkerülése érdekében, hogy az itt élők az utcára kerüljenek, úgynevezett szükséglakótelepeket alakított ki. Ezek aztán véletlenül vagy sem, de ugyanúgy a város peremén, úgymond a senki földjén, mindentől elzárva jöttek létre. 

Komfort nélkül, 28 négyzetméteren éltek a többfős családok

A 30-as évekre már tarthatatlanná vált a lakhatás problémája, és rengetegen éltek embertelen körülmények között, a Főváros – a korábbi évekhez hasonlóan – újra szorgalmazta a szükség- és kislakásépítési programot, amely egyet jelentett a nyomornegyedek felszámolásával is. Ebben az időszakban épült fel az Illatos úti szükséglakástelep, ismertebb nevén a Dzsumbuj. Az Illatos út és a Gubacsi út találkozásánál három házat építettek a rászoruló családoknak, ezekben 28 és 50 négyzetméteres, komfort nélküli lakásokat alakítottak ki, ahol a közös használatú fürdőhelyiség és a mosókonyha a folyosón volt. Bár volt néhány nagyobb lakás, ezeket a munkahellyel rendelkező, négygyermekes családoknak utalták ki – illetve közülük kerültek ki az egyes épületek gondnokai is –, a többség szoba-konyhában zsúfolódott össze, ahol egyáltalán nem volt ritka, hogy 7-10 ember élt egy fedél alatt. 

Annak ellenére, hogy az Illatos úti telep létrehozásában nyomós érv volt a nyomornegyedek megszüntetése és a valamivel jobb életkörülmények, valamint a lakhatás biztosítása, az évek során a nyomor mintapéldája vált belőle. Ebben közrejátszott, hogy a Főváros eleve a várostól távol lévő, alacsony komfortfokozatú, olcsón kivitelezhető, elszigetelt telepekben gondolkodott. Ezekbe a város peremén lévő lakásokba az alkalmi munkavállalók és a munkanélküliek költöztek, őket még az sem zavarta, hogy lényegében nem volt infrastruktúra, nem volt közért, óvoda, iskola, játszótér vagy orvos a környéken, sőt az sem, hogy egy kénsavgyár és vegyiművek is voltak a közvetlen közelükben, hiszen örültek annak, hogy végre „rendes” fedél van a fejük felett. 

„A visszaemlékezések szerint az 1937-es évben hetekig, hónapokig hosszú sorok álltak a kerületi lakáshivatalok előtt annak reményében, hogy a nyomortelepen élők a Dzsumbuj valamelyik tömbjében kapjanak lakást” – írja Ambrus Péter Dzsumbuj című könyvében.

Amikor megszületett a Dzsumbuj

1938-ra készültek el a ferencvárosi épületek, és ekkor még senki nem gondolt arra, hogy évekkel később az Illatos úti telepet egészen máshogy fogják hívni. Míg kezdetben Darányi Kálmán miniszterelnök után Darányi-palotának nevezték a helyiek, az 1950-es évekre már ráragadt a Dzsumbuj név. Sőt, ahogy A város peremén oldalon is olvasható, noha a lakók találták ki ezt a gúnynevet, később egyfajta szégyenfoltként rajtuk is maradt. Sajnos az a tény, hogy valaki itt lakott, megnehezítette a társadalomba való beilleszkedését, és a többség már eleve megbélyegezte, kirekesztette – persze akadt jó néhány példa is, amely a negatív ítéletet megalapozta. Már a 40-es években is megjelentek olyan újságcikkek, amelyek a környék züllöttségéről szólnak: gyakran számoltak be verekedésről, tolvajlásról és rablásról, de az itt lakók a környékbeli munkástelepekkel sem ápoltak túl jó viszonyt. 

1970-ben az Élet és Irodalomban írtak arról, hogy A Pál utcai fiúk történetéhez hasonló „háború” zajlott az Illatos úti telep és a közeli kollégium fiataljai között. Történt ugyanis, hogy a telepi fiatalok focizás közben kitörték a kollégiumi tévészoba egyik ablakát, ezt kisebb dulakodás és a diákok, a tanárok és a Dzsumbuj fiataljai közötti szóváltás követte, majd annyira elmérgesedett a dolog, hogy háború tört ki közöttük – persze a kollégistákat sem kellett félteni, védgárdát alakítottak.

A telepiek azonban riasztották a felnőtteket és a rokonai megostromolták az amúgy is rozoga kapunkat. Nem akarva nagyobb bajt, kiengedtem ezt a fiút is. Megérkezett az URH-kocsi, igazoltatták az asszonyt, majd a tömeg eloszlott. Alig távozott a kocsi, felvonult 40-50 telepi fiú a pálya felől és egész sor ablakot belőttek, fél téglával bevertek. […] 1970. X. 14-én 18 órakor körülvették a kollégiumot az Illatos u. és Gubacsi u. kereszteződésében levő telep kétes elemei, akik ezidőre meghívták Erzsébetről és Soroksárról az ott lakó galeriket. Mintegy 150 fő szállta meg az Illatos út 2 bejáratát, valamint a kollégium mögötti szabad területet. Bedobtak az I. emeleti kis szobában 3 nagyméretű ablakot... – olvasható az Élet és Irodalomban az igazgató feljelentése.

Nagyon kevés olyan család volt, amelyik ki tudott törni ebből az állapotból, és új otthonra lelt máshol, a legtöbb ha egyszer idekerült, itt is maradt. Hiába volt itt az átlaghoz képes kevesebb a lakbér, a többség alig tudta megfizetni, nem tudott félretenni. A nehézségek és a rossz megítélés ellenére itt mégis összetartás volt, úgy éltek itt, mint egy nagy család, és épp ezért a lakók közül sokan édes nosztalgiával emlékeztek vissza a Dzsumbujra. A 60-as évekre már nagyjából 300 család élt itt, ám a 70-es, 80-as évektől egyfajta elvándorlás indult be a lakók között: mivel a Főváros és az állam megelégelte az áldatlan állapotokat és a folyamatosan romló életkörülményeket, egy állami lakásprogrammal több tucat családot Újpestre költöztettek.

Ezzel azt érték el, hogy az üres lakásokba mélyszegénységben élők költöztek be, úgyhogy nagyjából minden maradt a régiben, csak épp a régi dzsumbujisták és az újonnan betelepültek – vagy ahogy ők hívták őket: a bevándorlók – nem jöttek ki egymással. A régi lakók a vidékről jötteket – akiknek többsége munkanélküli cigány család volt – okolták az életminőségük csökkenéséért, és azért is, hogy az Illatos úti telep eggyé vált a budapesti mélyszegénység és nyomor bugyrával, valamint az elkerülendő környékkel. 

„Tudtam, hogy itt mindenféle népek laknak. Vannak cigányok. Vannak alkoholisták. Vannak kurvák. A többség segédmunkás” – olvasható egy 1976-os újságcikkben.

2000-es évek: a bontás ideje

Az elszigetelt környezet, a szolgáltatások hiánya, a kicsi, komfort nélküli lakások és az állandósult nincstelenség az évek során egy nyomortelep szintjére süllyesztette a Dzsumbujt, így a korábbi kísérletekhez hasonlóan a Főváros ismét megoldást keresett a problémára. Csakhogy a 2000-es években már nem a cserelakásokban látták a megoldást, hanem az egész telep lebontásában. Hiszen – ahogy egy 2005-ös jelentésben is olvasni lehetett – a Dzsumbuj

tartósítja és újratermeli a nyomort. 

Szintén ebben az évben látott napvilágot a Főváros és a kerületi önkormányzatok szociális városrehabilitációs programja, amelynek része volt a telep felszámolása is. A kiköltöztetett családoknak lakást vagy pénzt ajánlottak fel, előbbinél cél volt, hogy legalább egy szempontból – komfort, méret, szobaszám, megközelíthetőség – jobb legyen az otthagyott lakásnál. Az épületek kiürítése persze nem volt mentes a botrányoktól: megjelentek az önkényes beköltözők, akik a már lezárt lakásokat feltörték, így fokozott biztonsági szolgálatra és a már üres lakások befalazására volt szükség. A biztonságiakat egyébként az ott lakók sem kedvelték, rendszeres volt köztük a vita és a feszültség. Bár a telep felszámolása kezdetén még a lakók utánkövetését, lakbértámogatást, a nehéz helyzetben lévők támogatását tervezték, ez végül pénzhiány miatt nem tudott megvalósulni.

Felhasznált irodalom:

  • Ambrus Péter: A Dzsumbuj, Magvető, 1988
  • Anóka Eszter: IX. Illatos út 5. – Gyermekkori emlékek egy lakótelepről, Mozgó Világ, 1976
  • Bajor Nagy Ernő: Illatos úti háború, Élet és Irodalom, 14. évfolyam, 1970
  • Juhász Júlia: A Dzsumbuj mai arca, Kritika, 11. szám, 1981
  • Kende Ágnes: Segítség a gettóban, Amaro Drom, 11. évfolyam, 2001
  • A város peremén
  • Hallott már a Dzsumbujról? Ma bontják a gettó utolsó épületét, Index

(Borítókép: Az Illatos úti telep egyik gangja, Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjtemény)

Címkék