A Nyugati pályaudvar mellett állt és a tér kialakítása meg a bűn felszámolása végett bontották le 1978-ban a félkör alakú épületet, melyben egy olyan garniszálló működött, ahol egyrészt átutazók szálltak meg egyetlen éjszakára, másrészt pedig az éjszaka pillangói fogadták a kuncsaftjaikat éjszakáról éjszakára, sőt még nappal is.
Ahol ma részben a felüljáró áll, és ahol a buszállomást is találjuk a Nyugati pályaudvar mellett, ott egykor egy hosszúkás, félkör alakú épület magasodott, melynek nevét (Westend-ház) viseli ma a Westend Bevásárlóközpont. Szép gesztus, bár
az épület nem volt túl szofisztikált építmény, ahogy az a tevékenység sem, ami a falai mögött zajlott.
A környék akkor kezdett el ugrásszerűen fejlődni, amikor kidolgozták a Nagykörút rendezési tervét, mely az addig ott állt pesti indóház végét ugyan elhozta, a helyén viszont felépült egy másik, modern állomásépület, a Nyugati pályaudvar. 1877-ben adták át, majd nem sokkal később a szomszédságában felépült és megnyitott egy szálloda is, a Westend-ház. Bár a nyitás előtt megjelent hirdetések azt sugallták – ígértek fűt-fát, például központi fűtést, liftet, meleg vizes mosdókat –, hogy luxusszálloda lesz, az épület sorsa azonban másképp alakult.
Ekkoriban a prostitúció elismert szexipari szakma volt, mindössze engedélyköteles volt (bárca), amit viszont úgyszólván mindenki megkapott, aki csak igényelte. Senki sem csinált különösebben nagy ügyet az örömlányokból, ennek köszönhetően viszont a századfordulóra nagyon elszaporodtak az utcákon. Budapest akkori rendőrfőkapitánya, Rudnay Béla ezért komoly változásokat ígért.
Az utcákról és a terekről zárt helyre küldte a szexmunkásokat, ún. garniszállókba, melyek közül a legismertebb és így a leghírhedtebb a Westend-házban lévő szálloda, a Hotel Westend lett.
A garniszállók alapvetően az alsóbb néposztályok és a kétes elemek szállóhelye volt, meg azoké az átutazóké, akik gyorsan és rövid időre kerestek maguknak szállást, a Nyugati pályaudvar környékén pedig több ilyen intézmény is működött. A másik híres szálló a pályaudvarral szemben, a későbbi Skála Metró előtti aluljárós részen állt London Szálló volt, amit 1936-ban bontottak le, és ekkor merült fel először, hogy a Westend-ház is menjen utána, ám akkor még megúszta. Pedig a híre ekkorra már nagyon szint alatti volt, és nemcsak az örömlányok miatt, hanem azért is, mert
előszeretettel jártak ide az öngyilkosok is, hogy itt fejezzék be az életüket szerelmi bánat vagy súlyos eladósodás miatt, és a rendőrök is gyakori vendégei voltak a hotelnek, ami a szocializmus évei alatt csak fokozódott.
A manzárdtetős, kifli alakú és kétes hírű épület, a bűn melegágya talán azért úszta meg a lebontást, mert nemcsak kvázi kuplerájként működött, de voltak benne lakások is rendes lakókkal, az aljában pedig boltok. A Westend-ház, sokáig úgy tűnt, igazi túlélő, mert átvészelte a II. világháborút, a Rákosi-korszakot és 1956-ot is, egyszóval mindent, és úgy tűnt, örök megfigyelője marad a térnek.
Ám az 1970-es években felmerült, hogy a Nyugati teret (amit akkor Marx térnek, 1914 és 1945 között pedig Berlini térnek hívtak) alaposan megnöveljék, és így egy világvároshoz méltó teret faragjanak belőle, ennek azonban a Westend-ház az útjában állt. Így hát 1978 februárjában felrobbantották, de csak az egyik, a Nagykörút felőli részét. A másik fele még két évig húzta, végül azt is a földdel tették egyenlővé. A terv azonban nem vált be, mert a tér inkább szétesett, semmint látványos, nagy térré alakult, ráadásul a bűnt meg a mocskot sem sikerült száműzni innen, azok mindössze leköltöztek a föld alá, az aluljáróba.
(Borítókép: képeslap az 1930-as évekből, Magyar Nemzeti Múzeum)
