„Sokszor börtönnek éltem meg a puszta létezést életem során” – Interjú Beton.Hofival

We Love Budapest: Tele vannak a dalaid budapesti referenciákkal, és ha valaki eléggé figyel a szövegre, akkor az is feltűnhet neki, hogy a helyszínek többsége Józsefvároshoz kötődik. Mi az, ami téged Budapestből inspirált?

Beton.Hofi: Ha kellene valamilyen struktúrát vázolnom azzal kapcsolatban, hogy az én életemben és közvetve az alkotásaimban hogy jelenik meg ez a város, akkor egy Bermuda-háromszöget fel tudnék skiccelni az Orczy tér, a Keleti és a Deák között. Az Orczy tér, a Kőbányai út és a VIII. kerületnek az a része, ami errefelé van, az nekem a személyes és a családi életemet jellemzi leginkább. A Kőbányai úton van egy nagy tömb, ami most hajléktalanszálló, de mi ott laktunk először. Azt érdemes róla tudni, hogy annyi erdélyi bevándorló volt a 90-es évek elején ott, abban az egy konkrét épületben, hogy sokan úgy is hivatkoztak rá akkoriban: a kis Románia. Ott, a Kőbányai piacon kezdett el dolgozni nagyon sok erdélyi bevándorló is. Itt sok náció keveredett, és simán megtörténhetett, hogy az, aki egész életében csak egy kis települést látott, ha egy olyan kereskedő mellé került, akinek jól ment a bolt, akkor egyik pillanatról a másikra felemelkedett.

Ott mik történnek, hogy zajlik itt az a része az életnek, amit a zenékben nem nagyon lehet hallani, a klipekben sem lehet látni. Innen – kis szerencsével és a szüleim tudatosságával – eljutottam egy jobb iskolába, a Szent-Györgyi Albert Gimnáziumba. Ez a IX. kerületben van, a Kisképző mellett, a sarkon. Lehet, hogy hülyén hangzik, de ezt én egy társadalmi ugrásnak éreztem.

A Deákot pedig azért mondanám, mert a Madách tér, az már annyira túlszaturáltan emlegetett része, főleg a kulturális életnek Budapesten. Valaki szerint ez maga a kultúra Mekkája, van, aki szerint pedig a blaszfémia ott lett kitalálva mint fogalom, de ettől függetlenül megkerülhetetlen gócpontnak tartom.

WLB: Hogyha arra gondolsz, hogy otthon, akkor ezt a helyet hívnád otthonnak?

B.H.: Azt hiszem, hogy ehhez a kérdéshez még kell egy fél élet.

WLB: Mi most a Gólyában ülünk, direkt kérted, hogy itt legyen az interjú. Miért ilyen fontos számodra ez a hely?

B.H.: Azért választottam a Gólyát, mert a VIII. kerületi tartózkodásom öblös részét itt, az Orczy téren töltöttem, és a zenéimben egyfajta szimbólummá emelkedett. Nyilván a hallgatóságom döntő többsége a valódi gyakorlatban nem ismeri az Orczy teret, azt viszont tudja azonosítani, hogy részben ez az otthonom, részben valamiféle olyan terep, ahol a karakter Beton.Hofi megszületett. Olyan, mint Batmannek Gotham City vagy Sub Bass Monsternek Gyulafirátót, így azonnal konnotált helyszín. A zenei pályám indulása volt épp, amikor egyszer csak itt a semmiből lett egy ilyen komplexum, amiben rengeteg lehetőség van, és nem feltétlenül csak gazdasági alapokon próbál maga körül közösséget építeni – ezt igyekszem támogatni.

WLB: Vannak még a Gólyához hasonló szimbolikus helyszínek, amikhez a Beton.Hofi karakter kötődik?

B.H.: Hát figyelj, ha konkrétan a Beton.Hofi-projekt kapcsán nézem, akkor a Metro Clubban léptem fel először mint Beton.Hofi, utána jött az Akvárium Klub. Én vagyok elvileg az egyetlen előadó – most nyilván ehhez több tényező is kellett –, aki egy év leforgása alatt telt házas Volt Lokált, Kishallt és Nagyhallt csinált. Ebben maga a progresszió a különös, hogy egy év alatt egy szórakozóhely három különböző helyét tudtam megtölteni, ez egy ilyen „achievement” számomra. A Budapest Parkot nyilván ki kell emelni, azt is jelöltem meg, amikor kezdtem, hogy ha a csúcsát látom az egésznek, akkor kb. az az. Amikor 2020-ban egy hasonló beszélgetésben kérdeztek, még nem tudtam elképzelni azt, hogy arénákban lépjünk föl. Talán még az én tudatom is kisebb volt akkor, vagy nem volt ekkorára tágulva. Most meg viszonylag kézenfekvőnek tűnt.

Ezenkívül a Jolly Presszót emelném ki, ahol a Jazzboisszal léptünk fel. Az a kulturális aktus, ami akkor ott összejött a Jazzboisszal, velem és Miki357 vizualitásával, szerintem egy zsánerteremtő pillanat volt szubkulturálisan. Még ha adott esetben zenei értékben, minőségben vagy performance-ban lehetne még emelni. Az A38-at is mondanám, hiszen először ott lépett ki a trap és a hiphop kereteiből valamennyire a produkció, bővült is a stáb a színpadon, az egy rendes zenei élmény volt.

WLB: Ha nem a Beton.Hofi karaktert nézzük, hanem Schwarcz Ádámot, akkor mik azok a helyszínek, amikhez nagyon erősen kötődsz?

B.H.: Személyesen a Népszínház utca és a Bérkocsis utca. Nehéz beszélni róla amúgy. A Népszínház utcában van egy étterem, a Kashmir, ez most egy pakisztáni étterem, de Potyka néven kocsma volt régebben, és a nagyapám üzemeltette, az apukám is volt ott, azt hiszem, hogy főpincér. A harmadik szülinapom lent volt az alagsorban. Volt egy 100 forintos bolt is a Népszínházban, azt meg a nagymamám meg az anyukám csinálta gyerekkoromban. Próbáltak megkapaszkodni erdélyiként, és akkoriban pont ez a környék, a 28-as villamos útvonala volt a startmező, mert összekötötte a piacot és a Blahát. A Szabadkikötő-pályát mondanám még, mert ott olyan sikereket éltem meg, és olyan pillanatokat egy úgynevezett előző életben, ami nagyon hasznos most is. Ezeket mondanám nagyon személyesen, a többi az nem Budapest.

WLB: Lelkileg hogy éled meg, hogy ilyen hamar a csúcsra értél? Azért a Metro Club vagy az Akvárium egészen más világ, mint egy MVM Dome.

B.H.: Őszintén mondom, hogy kösse fel a gatyáját, aki ezt az utat választja, mert találkozni fog saját magával. Úgy is, ahogy nem szeretné. Annyian fogják megkérdőjelezni a legapróbb döntéseit is, hogy ha azoknak a magja nem igazi, akkor annak beláthatatlan következményei vannak szerintem egy ember lelkével kapcsolatban vagy egy ember lelkére nézve. Fontos, hogy a nyilvánosságot meg ezt a pályát is felelősséggel kell kezelni, és persze mindig utólag okos az ember.

WLB: Mivel készülsz az április 13-i koncertre? Lesz valami nagyon helyszínspecifikus elem?

B.H.: Úgy érzem magam,

és várom, hogy halljam és lássam a szemeimmel, amikről a stúdióban fantáziáltunk, miközben tervezzük a dalokat. Úgy érzem, hogy láttam ezt a pillanatot, ahogy jön felém a labda. Ez lesz az eddigi legfontosabb show-m, minden létező értelemben.

WLB: Azt olvastam a koncertet és az új lemezt promotáló sajtóközleményben, hogy a most érkező 0 a comic sins és a PLAYBÁNIA trilógia lezárása lesz. Ez számodra milyen értelemben lezárás, az albumokhoz vagy inkább a Beton.Hofi-projekthez kapcsolódik?

B.H.: Igazából az volt a mondás, hogy három mixtape-re tervezek. Valójában hogyha kifejezetten a jogi környezetét nézem az állításaimnak, akkor ezek végül is mixtape-ek, még nem is adtam ki egy albumot se. Ha meg az abszolút értékét veszem az állításnak, akkor igen, ez biztos, hogy valamiféle korszak lezárása. Nem akarok egy évekkel ezelőtt tett állítás miatt erőszakkal hátralépni a zenétől, de azt mindenképpen tudom tartani, hogy most jól át fogom gondolni, hogy hogyan tovább, vagy milyen mederben, vagy mit fogok lépni. Azért van az emberben egy ilyen érzés – ha valamit eltervezel évekkel előre, és az sok epizódból áll –, hogy amikor a végére érsz, akkor biztos, hogy egyszer újra átnézed ezt az utat. Úgyhogy rám is ez vár majd, meg előtte, az albummegjelenés után, még a Dome előtt egy nagy pihenés. Aztán meglátjuk, hogy ki jön vissza abból.

Én magam közel két hónapja majdhogynem életvitelszerűen bent élek a stúdióban alkotótársammal, ANUBIIS-szal, aki tavaly Az év producere díjat nyerte – úgy, hogy az első éve volt a magyar zeneiparban. Úgyhogy hát gondolhatjátok, az ego az egekben..., nem, viccelek! [nevet]. Két dedikáltan nagyon mániákus ember összezárva hónapokra, így tudnám jellemezni ezt a folyamatot. Hiszek a nomen est omen törvényében, azt hiszem, hogy az album jó és rossz értelemben lelkileg fel is épített meg le is nullázott, és szerintem segíteni fog összerakni magam újra.

WLB: Érdekes ez a lenullázás meg összerakás, meg az is, hogy ki fog visszatérni ebből. Beszéltél már más interjúdban is arról, hogy mi mással foglalkoznál, ha nem ezt a projektet vinnéd, de valójában mindig oda lyukadtál ki, hogy ezt szereted igazán. Feljött most azért elég erősen az árnyoldal is, úgyhogy most éppen hogy látod ezt az egészet?

B.H.: Hát figyelj, amúgy én ezt szeretem csinálni, teljesen őszintén. Szeretek festeni, alkotni, szervezni meg közösséget építeni, de amikor ezt csinálom, és megvannak a körülmények, akkor szerintem azt lehet látni, hogy felszabadít. Sokszor börtönnek éltem meg a puszta létezést életem során, pláne a rárakódott társadalmi struktúrák zömét, ami valamikor rögzítve lett, de a gyakorlatban már inkább kontraproduktív volt. Úgy érzem, hogy a szabadságra kifejezetten érzékeny személyiségként nekem ez volt egy megemészthető választás. Mindenki azt mondta, hogy nem fog sikerülni, valójában fel se jött a téma, hogy ez sikerülhet. Mindenki inkább azt javasolta, hogy törjem be magam, és ne ezzel foglalkozzak, mert arra számítottak, hogy eltűnök a süllyesztőben.

WLB: Szerinted ma, amikor az egész életünk ennyire átpolitizált, egy alkotó vagy művész mennyire tud még úgy létezni, hogy nem kerül bele a politikába? Veled is előfordult már, hogy összemostak oldalakkal, pártokkal, elkönyveltek valamilyennek.

B.H.: Szerintem Magyarországon nem tud úgy létezni ma egy alkotó, hogy kimaradjon a politikából. Egy hétköznapi beszélgetésben kábé lehetetlen megúszni, hogy legalább egy ponton ne legyen említve a neved valamilyen üggyel kapcsolatban, akár közügy kapcsán, amit aztán valamelyik oldal politizálna. Inkább az a helyzet, hogy bármit csinálsz, bármilyen médiapillanatod van, azt polarizálni szeretné a közbeszéd, úgyhogy azt gondolom, hogy egy előadó valamilyen szempontból biztos találkozni fog a politikával. Azt továbbra is gondolom, hogy politikai érvényt politikus szerez, ahhoz meg valakinek az életét arra kell rátenni, hogy a hivatása az legyen, hogy a közért tegyen. Érdekes módon nem erre az eszmére asszociálunk a politikus szóról 2024-ben. Annál többet nem fogok tudni tenni, mint hogy hitelesen közvetítem a saját érzéseimet, s ha esetleg nem vagyok mintapolgár, akkor is van egy előadói felelősségem, hogy azt is hitelesen közvetítsem, hogy miért nem.