Závada Péter nevét valószínűleg sokan ismeritek, de azok biztosan, akik otthonosan mozognak a kortárs magyar irodalomban és a színházi előadásokban, azt viszont nem felejthetjük el, hogy mielőtt megjelent volna első verseskötete, az Ahol megszakad, sokkal inkább rapperként és slammerként mozgott a hazai underground életben. Még 1996-ban alapította meg Süveg Márkkal közösen az Akkezdet Phiait, ami a mai napig az egyik legmeghatározóbb magyar hiphopformáció, annak ellenére, hogy már feloszlottak. A 2010-es években robbantak be itthon a slam poetry estek, amiken Závada is rendszeresen fellépett, ezeket a slameket a mai napig megtaláljátok a YouTube-on és az interneten, viszont a szabadabb és sokszor agresszívabb szövegeket azóta felváltotta a kiművelt irodalmi nyelv. 2009-ben kezdett el verseket publikálni a Jelenkorban, első verseskötete 2012-ben jelent meg, azóta már 6 könyvet tudhat magáénak, és olyan színdarabokon dolgozott, mint a Kertész utcai Shaxpeare-mosó (Örkény Színház), a The Black Rider (Örkény Színház), a Lidércek, Shaxpeare, Delírium (Örkény Színház) vagy a Poppea megkoronázása (Katona József Színház).
Most pedig nézzük, hogyan látja Závada Péter Budapestet!
We Love Budapest: Mi az első dolog, ami eszedbe jut Budapestről?
Závada Péter: Hogy az otthonom. Nem Magyarországot érzem az hazámnak, hanem Budapestet az otthonomnak.
WLB: Melyik a kedvenc budapesti kerületed, környéked, és miért?
Z. P.: Mindig az a kedvencem, amelyikben épp lakom. Az V. kerületbe születtem, és sokáig a József Attila utcában laktam, az egykori Postabank árkádos házában, az akkori Atrium Hyatt Szállodára, a Dunára és a Lánchídra néző ablakokkal. Ott a folyó látványa vált állandó igényemmé. Aztán laktam a Ráday utcában, a zsúfolt kávézók és éttermek sűrűjében. Ott a turistazsivajt szerettem meg. Utána a Bartók Béla út elejére költöztem, a Kelet kávézó fölötti házba. Ott a művészeti galériák és a formálódó kultúrnegyed hangulatát ismertem meg. A Covid alatt visszaköltöztem a folyóhoz, a Bem rakparton béreltem újból Dunára néző lakást. Csak így tudtam túlélni a bezártságot. Végül pedig tavaly novemberben kiköltöztem Hűvösvölgybe. Azt éreztem, hogy így negyven fölött szükségem van a zöldre és a csöndre.
WLB: Hogyan nézne ki az ideális budapesti napod, amikor nincs semmi dolgod, és azt csinálsz, amit akarsz, oda mész, ahova akarsz?
Z. P.: Mivel már nem a belvárosban lakom, ezért újra élményszámba megy, ha a kedvenc helyeimen sétálhatok. Az ideális napon kora tavaszi, enyhe napsütés lenne, délelőtt, munkanap, de nekem nem kéne dolgoznom. Visszalátogatnék azokra a helyekre, ahol huzamosabb ideig éltem vagy dolgoztam. A Deák tér környékén kezdeném, és bemennék valamit elintézni az Örkény Színházba. Nagyon szeretek ott dolgozni, úgy érzem, hogy valami fontosnak vagyok a része. Majd a Madách tér vörös téglás, patkó alakú épületének híres boltíve alatt átsétálva keresztülvágnék a Gozsdu-udvaron, egészen a Kazinczyig, lesétálnék jobbra a Dobig, majd balra fel a Klauzál tér irányába. Aztán megint balra a Csányi utcán, vissza a Király utcába, és ott megint jobbra fordulva elhaladnék a templom mellett, végül kisétálnék a körútra. Ezek a napfényes délelőtti séták mindig feldobnak.
WLB: Budapest melyik korszakába utaznál vissza az időben, és miért oda?
Z. P.: Szívesen megnézném, milyen volt az 1920-as évek budapesti kávézó- és lokálkultúrája. A Moulin Rouge, az Arizona, a kabarék és a hazai jazz kezdetei. A Nyugat folyóirat első generációja is ekkor élt és alkotott. Egy művészileg és erkölcsileg is rendkívül felszabadult időszak lehetett. Csak utána gyorsan elteleportálnék valahova máshova, mielőtt beüt a vészkorszak.
WLB: Hol esik a legjobban a sör/bor/pálinka/üdítő/kávé/tea?
Z. P.: Több mint tíz éve nem iszom alkoholt, de egy jó erős tonikot bárhol tudok kérni. Az emlékek miatt szeretem a Központot, az egykori Mika Tivadart, az Úri Murit és a Rácskertet. Néha a Fekete Kutyába és a Kisüzembe is benézek.
WLB: Kedvenc helyed a városban, amit talán kevesen ismernek?
Z. P.: Nem gondolom, hogy kevesen ismernék, de az Apáthy-sziklát nagyon szeretem. Csodálatos a kilátás. Sokat jártam oda kamaszkoromban a barátaimmal.
WLB: Ha nem lenne határ, és oda költözhetnél Budapesten, ahova csak akarsz, hol élnél legszívesebben?
Z. P.: Ott, ahol most élek, Hűvösvölgyben, húsz percre a várostól, Hársakalján, a hármashatár-hegyi repülőtérre vezető utcában, egy tetőtéri lakásban, kilátással a Hárs-hegyre. Ennél jobbat nem nagyon kívánhatnék. Azt hiszem, ennyiből már kiderült, hogy nekem állati fontos, mit látok az ablakból.
WLB: A Budapest Nagyregényben 23 szerző írt 23 kerületről, hozzád Kispest került. Milyen volt úgy írni egy történetet, hogy abban hangsúlyosan jelen kell lennie egy budapesti kerületnek?
Z. P.: Bár Kispestet nem én választottam, hanem „hozzám került”, örültem, amikor megtudtam, mert sok fiatalkori emlék fűz a kerülethez. Rapper és breaktáncos barátaim laktak ott, akiket gyakran meglátogattam. Szóval nemcsak az általában vett prózaírás fortélyait próbálhattam ki Kispesten keresztül, hanem az úgynevezett autofikció technikáját is, vagyis az önéletrajzi és a kitalált elemek keverését, ami manapság rendkívül divatos a regényirodalomban, elég csak Nádasra vagy Knausgård-ra gondolni.
WLB: Érdekes, hogy a budapestiekben sokkal erősebb a kerületiség, mint a budapestiség, ez a fajta lokálpatriotizmus benned is megvan? Te hogy látod magad?
Z. P.: Azt hiszem, igen. Száz százalékig budapestinek vallom magam. Itt születtem, és bármennyire is szerettem volna elköltözni külföldre, sose vitt rá a lélek. Budapest túl jól bánt velem.
WLB: Ha ma írnál egy hasonló verset vagy slamet Budapestről, mint a Pesti sampon, milyen hangulata lenne, és mik lennének azok a nagyon pesti vagy budai pillanatok, helyek, amiket mindenképpen beleírnál?
Z. P.: Ma már valószínűleg nem írnék olyan verset, amiben ennyire explicit módon szerepelnek beazonosítható helyszínek, de burkoltabban talán elképzelhető. A legutóbbi kötetemben, A muréna mozgásában például név nélkül szerepel a Madách tér részletes leírása.
(Borítókép: Szabó Luca)
