Április 7-ig tekinthető meg a Műcsarnokban a magyar fotográfus munkásságát összefoglaló, hatalmas tárlat, ami rengeteg fotóval a 70-es évektől napjainkig 3 földrész 20 országát járja be, köztük Magyarországot.
Egy fotóst az tesz kiemelkedővé, hogy amikor nézzük a képeit, akkor folyamatosan az jár a fejünkben, hogy „ennek az embernek szeme van”. Az idén 81 éves és már a 60-as évek első fele óta képeket készítő fotográfus-fotóriporter Benkő Imrének pedig biztosan van. Ha valaki esetleg nem ismerné a képeit, a most megnyitott, Valós látomások című életmű-kiállításon pár fotó megtekintését követően nyilvánvalóvá válik, hogy a szubjektív dokumentarista Benkő kivételes tehetség. Olyanokat lát, amit más nem, pontosan megérzi a pillanatot, végig a háttérben maradó szemlélő marad, és messzemenőkig empatikus, ezért mind a tragédiához, mind a komédiához különös érzéke van.
Az 1993 óta szabadfoglalkozású Benkő Imre a MÚOSZ újságíró-iskolájában tanulta meg a szakmát, hogy aztán 1968 és 1986 között az MTI fotóriportere legyen. Később újságoknak és magazinoknak fotózott, de volt óraadó tanár is a Magyar Iparművészeti Egyetemen, és – még a 70-es évek végén – ő volt az egyik alapítója a Fiatal Fotóművészek Stúdiójának. Közben számos díjat nyert képeivel és – akár hosszú éveken át készített – fotósorozataival (többek két World Press-aranya és egy -ezüstje van), kiadott számos könyvet, valamint kiállításai nyíltak itthon és szerte a világban is.
A Műcsarnokban megnyitott kiállítás ebből az óriási, több évtizedet felölelő, a mai napig egyre növekvő anyagból válogatott össze három teremre valót. A merítés hatalmas, mert a 70-es évektől egészen napjainkig tart. A három terem három nagyobb fejezetre bontja szét Benkő munkásságát: a nagyvilágra, Magyarországra és Budapestre. Az első termet felerészt az MTI-nek készített fotók teszik ki, és az embernek az a gondolata támad, miközben nézi a képeket, hogy talán nincs is olyan szeglete a földnek, ahol Benkő Imre nem járt. A legtöbb ideje talán a Távol-Kelet országaira jutott, és szerencse vagy sem, de még Észak-Koreába is eljutott és fotózhatott.
A leginkább szembetűnő, hogy Benkőnek teljesen mindegy, hogy az ismerős hazai környezetben dolgozik, vagy az ismeretlenben, külföldön, mert a kameráját és a képeit ugyanaz az érzékenység és figyelem jellemzi.
Benkő Imre magyarországi fotói a vidékről szólnak, és kiemelkedik közülük is a számos díjjal jutalmazott, könyv alakban is megjelent ózdi sorozat.
A széthullásról és a leépülésről szólnak ezek a képek, és annak ellenére, hogy alapvetően a szomorúság és a reménytelenség árad belőlük, Benkő itt-ott mégis el-elcsípett némi emberséges humort, pár pozitív pillanatot is.
A fotográfus az első elbocsátások idején kezdett Ózdra járni, még a 80-as évek második felében, és egészen 1995-ig ment kitartóan, hogy dokumentálhasson. És később is vissza-visszajárt, hogy megnézze, merre tart a környék, a város, és hogy felkeresse a korábban megismert arcokat, vajon mi történt velük azóta. Megrendítő képek az ózdi fotók, a szintén hosszú időn keresztül készített ikerpárfotók pedig inkább érdekesek és játékosak. Benkő évtizedeken keresztül járt ikertalálkozókra, és az ott készített képei a különbözőségek meg a hasonlóságok mellett a szimmetriára is nagy hangsúlyt fektetnek.
A budapesti fotók nagyrészt életképek (a kiállításnak ezen a részén jelenik meg a legtöbb humor), korai streetfotók, de itt kaptak helyet a díjnyertes balettképek, Benkő más fotográfusokról lőtt képei, na és a Sziget Fesztivál-os fotók. Az Óbudai-szigetre a fotós már a kezdetek óta kijárt szorgalmasan, mindennap reggeltől estig, de volt, amikor kint is aludt, és csak fotózta az újabbnál újabb generációkat meg a nagy létszámban csak itt látható különböző szubkultúrákat. Ha jól tudjuk, Benkő tavaly hagyta abba a Sziget dokumentálását, bár így is ő marad a fesztivál nem hivatalos első számú dokumentálója, és nemcsak a képek nagy száma, de a tökéletesen elkapott fesztiválhangulat, az élmény képben való pontos visszaadása miatt is.
Benkő Imrét szubjektív dokumentarista fotósnak nevezik, mert bár pontos és hiteles képet festve tényleg visszaadja azt, ami történik a kamerája előtt, amit lát, de mindezt úgy, hogy a nagy képen belül mégis mély empátiával az egyénre, a sorsokra és az arcokra koncentrál. Így teszi a maga és a nézője számára is személyessé a lefotózott történeteket.
(Borítókép: Benkő Imre: Ikertalálkozó, Szigethalom, 2012)
