170 éve született a magyar festészettörténet egyik legérdekesebb és legeredetibb figurája, Csontváry Kosztka Tivadar. Az évforduló alkalmából a Szépművészeti Múzeum, a Magyar Nemzeti Galéria és a pécsi Janus Pannonius Múzeum közös kiállítást nyitott. Ennek köszönhetően Csontváry műveit most három hónapig láthatja a nagyközönség a Szépművészeti Múzeumban, ezután ismét útra kelnek a festmények, és a kíváncsi érdeklődők Pécsett láthatják majd újra a tárlatot.
Már akkor magával ragadott minket A taorminai görög színház romjai, amikor még csak a Nemzeti Galéria lépcsőfordulójában láttuk, de amikor a Szépművészeti oszlopokkal tagolt csarnokába léptünk, és egyszer csak ott volt előttünk ez az óriási festmény, alig akartunk hinni a szemünknek. A naplemente izzó színei, az élénknarancs és a mély sötétkék, a még éppen megcsillanó tenger olyan volt, mintha mi magunk is ott lennénk Taorminában, de minimum egy fényképet néznénk. Ebben a csarnoktérben, a sötét tónusú falakkal és a megvilágítással
életre kelnek Csontváry festményei, és úgy láthatjuk őket, ahogy még sosem.
életre kelnek Csontváry festményei, és úgy láthatjuk őket, ahogy még sosem.
Annak ellenére, hogy Csontváry műveit ma már úgy rajongjuk körbe, mint Szinyei, Van Gogh, Picasso vagy El Greco alkotásait, saját korában egyáltalán nem számított népszerűnek, sőt egészen későn, csak 41 éves korában kezdett el rendszeresen festeni. Eredetileg gyógyszerésznek tanult, egy iglói patikában helyezkedett el, amit elsőre lehet, hogy nem gondolt nagy jelentőségűnek, mégis ez hozta el a fordulópontot az életében.
1880. október 14-én, egy szép őszi délutánon csak úgy kedvtelésből lerajzolta a patikával szemközti ökrös szekeret. A rajz láttán a patikavezető ámulatában felkiáltott: „Hisz maga festőnek született!” Ezután pedig Csontváry még egy kinyilatkoztatást is vélt hallani, mely szerint ő lesz a világ legnagyobb festője, nagyobb Raffaellónál.
1880. október 14-én, egy szép őszi délutánon csak úgy kedvtelésből lerajzolta a patikával szemközti ökrös szekeret. A rajz láttán a patikavezető ámulatában felkiáltott: „Hisz maga festőnek született!” Ezután pedig Csontváry még egy kinyilatkoztatást is vélt hallani, mely szerint ő lesz a világ legnagyobb festője, nagyobb Raffaellónál.
Innentől fogva kezdett tudatosan készülni a festői pályára, egész életét arra tette fel, hogy megtalálja és megfesse a „nagy motívumot”, hivatásának tekintette, hogy a természet életenergiáját képes legyen megjeleníteni. Gyógyszertárat nyitott Gácson, hogy legyen pénze a festészetre és a velejáró utazásokra. Bejárta a mediterrán világot, volt Nápolyban, Szicíliában, Dalmáciában, Németországban, Bosznia-Hercegovinában, Libanonban, Egyiptomban, Palesztinában – szinte a végtelenségig sorolhatnánk, merre járt, bizonyos helyekre többször is visszatért.
Persze elutazott Rómába, és a Vatikánban is járt, hogy megnézze a legnagyobb vetélytárs, Raffaello műveit – ezektől nem volt annyira elragadtatva. Mesterének Munkácsy Mihályt szerette volna, hiszen vonzották az ő monumentális művei, de sajnos Párizsban elkerülték egymást. 1894-ben iratkozott be Hollósy Simon müncheni iskolájába, hogy megtanuljon rendesen rajzolni. Művészi vénája már itt megmutatkozott, ugyanis az egyszerű vázlatok helyett részletesen kidolgozott, érzékeny modellrajzokat készített. Ezek külön szekciót kaptak a Csontváry 170 tárlaton, ahogy a legelső, korai festményei is, melyeken madarakat és lepkéket láthatunk.
Ahogy a 45 mű között sétáltunk, feltűnt, hogy minden festménye ragyog, s noha eddig úgy véltük, hogy Szinyei Merse Pál az, aki képes volt a ragyogást is megfesteni a képein, rájöttünk, hogy Csontváry még nála is erőteljesebben használja a színeket. A legváltozatosabb formában jelenítette meg festményein a fényeket, legyen szó napsütésről, alkonyatról, holdkeltéről vagy mesterséges fényről, a színek és a hatások misztikuma érdekelte.
Másik fő témája maga az élő, lélegző, mozgó természet volt: lezúduló vízeséseket, hatalmas hegyeket és kanyonokat, napfelkeltéket és hullámzó vizeket festett. Meglepetésünkre a Nagy Tarpatak a Tátrában című festménye sokkal különösebb hatással volt ránk, mint végre eredetiben látni a Magányos cédrust. Teljesen belevesztünk a közel tíz négyzetméteres, a Nagy Tarpatak völgyét ábrázoló festménybe, amelyen szinte mozogtak a hegyek, és annyira jól játszik az érzékeinkkel, hogy még a fák és a friss levegő illatát is éreztük.
Noha kortársai és a kritikusok sem fogadták el, ő végig kitartott a festészet mellett. Már 1900-ban kiállított a budapesti Nemzeti Szalon kiállításán, de első önálló, budapesti tárlatát 1905 szeptemberében rendezte meg, s annak ellenére, hogy külföldön elismerően nyilatkoztak róla, itthon semmibe vették – olyannyira, hogy halála után festményei majdnem odavesztek.
A véletlen műve, hogy a budapesti éjszakában Gerlóczy Gedeon belebotlott a feltekert vásznakba és megtalálta Csontváry festményeit, mielőtt azokból ponyva készült volna. Neki köszönhetjük, hogy ma Csontváry-festményeket nézhetünk a múzeumban, hogy láthatjuk a cédrusokat, a viharfellegekkel teli Hortobágyot, a lilás holdfényben úszó Athént és az izzó narancsban úszó Taorminát.
Csontváry az egyik legeredetibb festőnk, képei tele vannak érzelmekkel és valami megfoghatatlan varázslattal, amit a legjobb élőben megtapasztalni, hiszen az írás és a fotó kevés ahhoz, hogy ezeket hitelesen átadja. A Bartók Tavasz Nemzetközi Művészeti Hetek keretében megvalósuló tárlat július 16-ig látható a Szépművészeti Múzeum időszaki kiállítóterében, majd augusztusban újranyílik a pécsi Janus Pannonius Múzeumban.
