A Heaven Street Seven (HS7) a magyar alter gitárpop egyik legfontosabb zenekara, és azért a jelen idő, mert bár hivatalosan ugyan már nem létezik, de a hatása a mai napig érezhető. Nem beszélve arról, hogy bár 2015-ben, a 20. évében a HS7 felbomlott, de néha-néha még összeállnak, hogy adjanak egy-egy karrierösszefoglaló és vállaltan nosztalgikus koncertet, mindig óriási tömeg előtt. Idén augusztus 8-án is lesz egy ilyen: a zenekar 30. születésnapját ünneplik majd meg a Budapest Parkban. Az egyik, ami miatt a HS7 a mai napig érdekli az embereket, hogy kiváló, fülbemászó popdalokat írtak, a másik pedig Szűcs Krisztián frontember szövegei, melyek apró hétköznapi megfigyelések alapján születtek. Ez a hétköznapiság abban is tetten érhető volt, hogy sosem cizellálta túl a mondandóját, mégis talányos, szellemes és eredeti volt minden egyes dalszöveg.
Szűcs Krisztián a zenekar 2015-ös feloszlása óta sem állt le a zenéléssel. Készített szólóalbumot, duózik Szálinger Balázs költővel Szűcsinger néven, állandó szereplője a Budapest Bár koncertjeinek, és végül, de nem utolsósorban meghatározó tagja minden idők legjobb magyar paródizenekarának, a Rühös Foxinak is Fox Fox zenekari név alatt. És még hosszan lehetne sorolni a közreműködéseit, alkalmi formációit. A legmeglepőbb, legváratlanabb talán az a duett volt, amit a teljesen más zenei közegben mozgó Zsédával készített, de az a találkozás is tökéletesen működött.
Amiben viszont nincs semmi meglepő, hogy Szűcs Krisztián idén íróként is bemutatkozott. Eleve majdnem minden dalszövege egy apró történet, miért ne tudná ezt prózában is elkövetni? A nemrég megjelent Utazás a kegyetlenbe önéletrajzi visszaemlékezős novellák sora, amelyeket a legfontosabb-legemblematikusabb HS7-dalszövegek és -fotók választanak el egymástól. A 70-es évek Budapestjéről, a kisgyerekkorból indulunk, és a jelen Budapestjére, a felnőttkorba érkezünk meg, de közben Szűcs Krisztián tárlatvezetésével járjuk az országot (például Balaton, Esztergom), és elutazunk külföldre is, sőt a mesélő lelkébe és gondolatai közé is. A legfontosabb időszak természetesen a 90-es évek és az ezredforduló környéke, a hőskor, a legnagyobb őrültségek és kalandok is ekkor estek meg a szerzővel.
Az Utazás a kegyetlenbe a címével ellentétben nem kegyetlen, hanem őszinte könyv, melynek írója nem szégyell semmit a múltból, mer önkritikus-önironikus lenni, bölcsen tekint a jövőbe, és úgy mesél, hogy pár oldal után már ott állunk mellette mi is, bármerre jár is, az Irányi utcai általános iskolában, kocsmákban, próba- és koncerttermekben vagy a legendás és ma már sajnos nem létező Múzeum cukrászdában, ahol egykor szinte minden hajnalban több volt a zenész és a színész, mint égen a csillag. Szűcs Krisztián imádni való könyvet írt magáról, nekünk.
Most pedig nézzük, hogyan látja Szűcs Krisztián Budapestet!
We Love Budapest: Mi az első dolog, ami az eszedbe jut Budapestről?
Szűcs Krisztián: Valószínűleg a Gellért-hegy és a Szabadság híd látványa annak a háznak a kapuján kilépve, ahol felnőttem iskoláskoromtól. Meg egy kis angyalföldi utca macskaköve, amin a pedálos, méregzöld kis Moszkvicsommal próbálok hasítani óvodáskoromban.
WLB: Melyik a kedvenc budapesti kerületed, környéked, és miért?
SZ. K.: A II. kerület eléggé verhetetlennek tűnik, és nemcsak azért, mert ott lakom, hanem mert egyszerre tudsz lenni a városban és akár 10 perccel később már a hegyekben. De sok szállal kötődöm az V. és a XI. kerülethez is. A Belváros déli része, az inkább a gyerekkorom miatt, bár ahogy akkor léteztünk ott a haverokkal, iskolatársakkal, az ma már elképzelhetetlen lenne. A könyvemben is megemlítem a Thurzó Gábor által még a 70-es években írt Belváros és vidéke című önéletrajzi jellegű könyvet, amitől csak még érdekesebb és titokzatosabb a város közepe, a „vihar szeme”. Ebben az a legérdekesebb, hogy egy olyan kép bontakozik ki, mondjuk, 50-80-100 évvel ezelőttről, ami sokkal inkább hasonlít történeteiben, életmódjában, közösségi dinamikájában egy falura, mint a főváros kellős közepére. Lágymányos, a Móricz és környéke, a Fehérvári út, a Feneketlen-tó pedig a tinédzserkorom díszletei. Bár azóta sok minden megváltozott, az összetéveszthetetlen „tizenegykeres” vibe és sokszínűség, nyüzsgés szerencsére ma is megvan.
WLB: Hogyan nézne ki az ideális budapesti napod, amikor nincs semmi dolgod, és azt csinálsz, amit akarsz, meg oda mész, ahova csak akarsz?
SZ. K.: Mondjuk, ha nincs semmi dolgom, akkor lehet, hogy inkább elhagyom a várost, de ha ez tilos, akkor kávé a Bálint Galéria Kávézóban vagy a fantasztikus Kardamomban, esetleg egy kis kaja is. Hacsak nem a Hai Namban, a Petőfi híd közelében. Aztán a feleségem biztos elrángat a Szépművészetibe, vagy megírom a Yesterdayt Gül Baba türbéjében elmélkedve. Esetleg piknikezés a városnak azon a szent pontján, a Normafától induló lejtőn, ahonnan Budapestből semmi nem látszik, kizárólag a János-hegyi kilátó, ezenkívül olyan, mintha a Mátra közepén lennénk. A kutyát persze kivinném a hármashatár-hegyi reptér és környékére, de ez amúgy is sűrűn megesik. Ha netán arra vetemednék, hogy kocsmába megyek, akkor a Hrabal az Astoriánál, a Csapszék a Rádayban vagy sokunk második otthona, a Lövőház utcai Gyöngy. Persze szinte soha nem vetemednék erre.
WLB: Budapest melyik korszakába utaznál vissza az időben, és miért oda? Kivel találkoznál?
SZ. K.: Szívesen találkoznék Krúdyval egy óbudai vagy tabáni kisvendéglő előtt vagy Adyval az Opera egyik oroszlánja mögött egy hajnalon a 20. század elején. Legalább ilyen izgalmas lenne bármikor, de minimum 200 évvel ezelőtt, hogy megtapasztaljam azt a különös érzést, hogy Pest-Budán szinte senki sem magyar anyanyelvű.
WLB: Hol esik a legjobban a sör/bor/pálinka/üdítő/kávé/tea?
SZ. K.: Fiatal koromban a vbk vagy a húgymeleg Kőbányai a Gellért-hegy Pest felé néző szikláin, a kerek kis kőpihenő kilátóhelyeken esett a legjobban, általában éjfél után, általában csapatosan, esetleg kapatosan. Ezt semmi nem übereli, bár a hármas kérdésben már megemlítettem az ezüstérem-esélyeseket.
WLB: Kedvenc helyed a városban, amit talán kevesen ismernek?
SZ. K.: Talán a Napraforgó utcai kísérleti Bauhaus lakótelep a II. kerületben. Ez a kis zárvány 1930 körül épült, és milyen jó lenne, ha így néznének ki a mai lakótelepek és lakóparkok. A kutyával a hegyről hazafelé mászkálván gyakran jövünk erre.
WLB: Ha nem lenne határ, és oda költözhetnél Budapesten, ahova csak akarsz, hol élnél legszívesebben?
SZ. K.: Már gyerekkoromban be akartam költözni a Szabadság híd pesti oldalán levő két kis mézeskalács vámház egyikébe, de sajnos azóta sem jött össze. A másik a túloldalon, a Gellért-hegy szikláiba vájt, kissé félelmetes, de misztikusan szemet vonzó pálos kolostor volt.
WLB: Melyik kerületbe illik, vagyis hol lenne az ideális helye a Mennyország utca 7.-nek, és mi lenne ott?
SZ. K.: Erre elég konkrét a válasz: a Mennyország utca 7. ötlete a IX. kerületi Zsil utca 7.-ben született, valamikor 1994-ben egy barátom lakásában. Annyira tetszett akkor az ötlet, hogy az sem zavart minket, hogy a Heaven Street Seven nem azt jelentette már akkor sem, hogy Mennyország utca 7., hanem sokkal inkább valami olyasmit, hogy A hét Mennyország utcai, A hét mesterlövész analógiájára.
WLB: Most megjelent könyved címe Utazás a kegyetlenbe, melynek kapcsán adja magát a kérdés: mi a legkegyetlenebb Budapestben, és mi a legkegyesebb?
SZ. K.: Rock and roll pályafutásom során legalább 5-6-szor kellett költöztetnünk a próbahelyünket, és legtöbbször az indokolatlan rombolás és az építőipar vadkapitalista és teljesen értelmetlen működése miatt. Budapest egyik legkomolyabb szexepilje valószínűleg az épített történelmi öröksége, műemlék jellege. Így esett áldozatul például a HS7 és még rengeteg más zenész próbahelye a műemlékből lakóteleppé morfolódott Vágóhídon vagy legutóbb a budafoki úti Röck-féle Gépgyár és Vasöntödében, ahol a Csonka János által tervezett postaautót gyártották 1905-től, hogy mást ne mondjak. Az újragondolás, felújítás helyett lehet, hogy logikusabbnak tűnik lerombolni ezeket az épületegyütteseket, és a helyükre Patyomkin-lakóparkokat és irodaházakat felrántani, de ezek nemcsak ocsmányak, hanem valószínűleg romok lesznek már akkor is, amikor nemhogy a régi pesti épületek, de a Békásmegyeri lakótelep is bőven állni fog még. A kegyesség talán éppen ez a nagyvárosi, mégis emberléptékű budapesti atmoszféra, amit azért még nem sikerült elpusztítani, és remélem, hogy lassan a buldózerek urai is ráeszmélnek arra, hogy mit művelnek.
WLB: A könyvben sok a budapesti sztori. Van olyan, ami kimaradt, és most megosztanád velünk?
SZ. K.: Nem éppen történet, inkább mementó jellegű emlékkép az, ahogy gyerekkoromban a Hadtörténeti Múzeumban, a Várban órákon keresztül megbabonázva állok az óriási csataterepasztalok mellett, illetve a szintén megszűnt és lerombolt Közlekedésiben bemászok a kétfedelű repülőbe vagy beülök a Ford T-be. A mostani gyerekek sajnos ezeket már nem láthatják, ami nagy kár, ráadásul teljesen érthetetlen döntések eredménye. Az eltűnt pesti kocsmák közül pedig erősen kötődtem a Madách téri Mignon presszóhoz, amely szintén a mennybe ment, az egyébként tényleg elég ronda bazársorral együtt, talán indokoltan.
(Borítókép: Nagy Márton – Cser Kiadó)
Megjelent első bookazine-unk, ne maradj le róla!
Már 15 éve lélegzünk összhangban a fővárossal. Jubileumi kiadványunkban mindent megtalálsz, ami magazinunk és eddigi munkánk esszenciája. Gasztronómia, kultúra, városi legendák és Budapest arcai, interjúk, történetek és a legjobb helyek – úgy, ahogyan mi látjuk a fővárost.
Rendeld meg itt vagy keresd a nagyobb könyvesboltokban!
hirdetés
