Karácsonyi aranyszabály, hogy míg a tévét a Reszkessetek, betörők! és az Igazából szerelem uralja, a balettszínpadokat A diótörő, amit legalább egyszer látni kell az életben az ünnep közeledtével. Számtalan feldolgozása létezik a dubstepestől elkezdve a hastáncos-transzvesztitás verzióig, mégis a klasszikus tálalás az, amit a szórakozási lehetőségek változása ellenére is a legjobban szeret a közönség, a Magyar Állami Operaház előadásaira már szeptemberben nem lehet jegyet kapni. A darab történetében mégiscsak van pár ellentmondás.
A balettirodalom leggyakrabban játszott darabja a szentpétervári udvari színház főigazgatójának köszönhető, aki egy káprázatos, minden addigit felülmúló előadás reményében rendelte meg a produkciót. A megrendelés tárgya „mesebalett" volt, amihez E. T. A. Hoffmann karácsonyi műve, a Diótörő és Egérkirály szolgáltatta az alapanyagot, és aminek lidércnyomás-jellegét Alexander Dumas dolgozta át gyerekeknek szóló, könnyed mesévé.
Ebbe a történetbe nyúlt bele Marius Petipa, a cári színház rezidens balettsztárja úgy, hogy a koreográfia helyet engedjen a látványos táncbetéteknek. Csajkovszijnak ez nem igazán volt ínyére, mert attól tartott, a vizualitás a zene rovására megy majd. Utólag persze bebizonyosodott, hogy A diótörő grandiózus karácsonyi sikerdarabbá válásának legfőbb oka mégiscsak az orosz zeneszerző lenyűgöző zenéje. Még ha azt is gondoljuk, hogy nem ismerjük, belehallgatva rögtön leesik, hogy a telefonos csengőhangoktól kezdve számtalan (karácsonyi tematikájú) filmig felhasználták a fülbemászó dallamokat.
Nem elhanyagolható persze a sztori sem, ami sokrétűbb, mint aminek elsőre tűnik. Szenteste Stahlbaum főtanácsos házában gyűlik össze a család és az ismerősök, és az egyik kislány, Marika egy diótörő bábot kap keresztapjától, Drosselmeyertől. Később álmában megelevenednek az este főszereplői és játékai, a kislány szépséges nővé, Mária hercegnővé cseperedik, a diótörőből pedig Herceg lesz. A szerelmespár a Herceg csipkéből szőtt palotájába indul, útjukon kalandok és szépséges látnivalók kísérik. A romantikus elvágyódás mellett a gyermeki szexualitás is felsejlik a történetben, aminek ikonikus figurái és átalakulásaik igazi álomszerepeknek számítottak a balett világában. Az 1892-es, Mariinszkij színházbeli első előadásokat egy balerina kivételével persze gyerekek játszottak, és a szerelmi szál a felnőtt táncosokkal együtt csak 1919-ben került bele a cselekménybe.A darab egy igencsak sajátos kulturális kontextusban született meg: a nagypolgári karácsony, a bídermájer miliő zsúrfiúkkal és zsúrleányokkal, csokikkal, faparipákkal, szaloncukorral abszolút nyugati, a pravoszláv keresztény hagyományoktól teljesen eltérő ünnepnek számított. A Stalhbaum és a Drosselmeyer német nevek, és a diótörő is egy német népi baba. Ez annyira nem meglepő, hiszen a cári udvar nem nélkülözte a német hatásokat, de az, hogy a darab a rendszer vérbe fagyasztása után is töretlenül népszerű volt, az Halász Tamás tánctörténész szerint a tánctörténet „legcsiklandóbb” rejtélye.
A forradalom után pár évvel, a szovjet uralom stabilizálódással a balett ment tovább mint udvari műfaj A diótörővel együtt, pedig elvileg polgári, nyugati mételynek számított. „Függetlenül attól, hogy az állam első emberét cáratyuskának vagy párttitkár elvtársnak hívták, az orosz elit töretlenül odavolt érte. Sztálin pont annyira volt balettmániás, mint Hruscsov, vagy az orosz cári katonai elit; a marcona hadfiak mindig is rajongtak a balettért és sztárbalerina szeretőikért” – mondta a tánctörténész. Így fordulhatott elő később, hogy A diótörő és a Csipkerózsika hófehér ruhás, rizsporos parókás hercegecskéi és hercegnői spicc-cipőben táncikáltak, és a nézőtéren több ezer KBG-tiszt tapsolt nekik lelkesen.
A balett az orosz nemzeti identitás részévé vált, és nem volt olyan hatalom, ami engedte volna kihullani a pixisből. Nem mellesleg olyan kulturális exportcikk lett, ami rengeteg pénzt is hozott.
A diótörő pedig áttörte a határokat, és 1932-ben Angliában, 1944 karácsonyától az Egyesült Államokban is játszani kezdték, Lev Ivanov, Rudolf Nurejev és George Balanchine koreográfiái pedig világhírűvé tették.
Az oroszok már a balettszínpadon vannakA darabot Magyarországon először a különös sorsú Brada Endre vitte színpadra 1927. december 21-én a Magyar Királyi Operaházban. Ő volt az első igazi férfitáncos a magyar tánctörténetben, a 20. század elején ugyanis nők táncolták a férfiszerepeket is. Mivel 1944-ben az Operaház archívuma megrongálódott, túl sok dokumentum nem maradt fenn erről a verzióról, és bár 1929-ban a koreográfiát felújították, meglehetősen csekély figyelemtől övezetten ki is múlt a produkció.
1949 után Magyarországra is megérkezett a kulturkampf, ám ironikus módon a magyar balettkultúra ezen rengeteget nyert. Meggyökeresedett a klasszikus orosz iskola, 1950-ben megalakult a Balettintézet, orosz mesterek képezték a későbbi magyar balettlegendákat. A struktúrával felépült a repertoár is, az orosz-szovjet balettirodalom legjobbjait kezdték el játszani A diótörővel együtt.
Azért arra ügyeltek, hogy a karácsonyi darabbal ne tolják a „klerikális reakció szekerét”, ezért 1950-ben február 16-án mutatták be. Volt, hogy októberben vagy júniusban, 32 fokban játszották, ami körülbelül olyan élmény lehetett, mint vörösboros marhapörköltet reggelezni. Megfordultak benne a korszak nagy sztárjai, Róna Viktor, Fülöp Viktor, Orosz Adél is. A bemutatótól kezdve borzasztó népszerűvé vált a Hattyúk tavával együtt.
Azóta több társulat is feldogozta és bemutatta, vendégjátékokat is játszottak Budapesten, hiszen egy igencsak jó biznisznek számított. Viszont a „szent, klasszikus A diótörő”, amely több ezer előadást megért, és több százezer ember látta budapesti Operaházban, az Vaszilij Vajnonen 1950-es koreográfiája volt.
Ez az 1950-es bemutatót követően 65 évig határozta meg az Operaház diótörő-előadásait, és bár 1994-ben Seregi László hozzányúlt, radikális átdolgozást nem hajtottak végre egészen 2015-ig. Onnantól viszont egy igazi diótörő-specialista, a nemzetközi hírnévnek örvendő Wayne Eagling és Solymosi Tamás, a Magyar Nemzeti Balett igazgatója újrapolírozta a darabot. Solymosi Tamás lapunknak elárulta, hogy markánsan meg szerették volna jeleníteni a keresztény hagyományokat, ezért belecsempésztek a cselekmény elejére egy kápolnabéli jelenetet is. Míg a szülők otthon díszítik a karácsonyfát, addig a gyerekeket a templomba viszi a nagymama, és csak a meglepetésre érkeznek haza.
A produkció látványvilágában radikális változást hozott, hogy a díszleteket, amelyek eddig csak vászonra volt felfestve, rendesen kiépítették. Különböző karakterekkel ruházzák fel a vendégségbe érkező családokat, a „rendesek”, a „késők”, a „kövérek” izgalmasabbá teszik az első jeleneteket, és a gyerekeknek is több és összetettebb szerep jut. A hercegi pár pas de deux-je is jóval nehezebb, mint régen, és lényeges változás, hogy három helyett kétfelvonásos lett az előadás a fogyaszthatóság érdekében. „Az volt a cél, hogy ne a szünetekkel teljen az idő, hanem két felvonásban inkább több tánc és látványos kép kápráztassa el a közönséget. A zenéhez viszont nem nyúltunk” – mondta Solymosi Tamás.
Hogy a mézeskalácsízű, fahéjillatú, csillámporos előállítás mennyire állja meg a helyét napjainkban, arról megoszlanak a vélemények, és már a 90-es években felbukkantak az újraértelmezések. Mark Morris 1991-es Hard Nut-ja a 2. világháború utáni Amerikában játszódik, a híres Maurice Béjart az anyakapcsolatot és a szexualitást helyezte a darab középpontjába. A darabban szereplő orosz táncot dubstepelve is elő lehet adni, a Slutcracker című újraértelmezés pedig egészen más hangulatba helyezi az ünnepi sztorit. 2010-re a világ eljutott a különböző diótörő-változatok versenyéig, a Battle of the Nutcrackers-ig is.
Magyarországon is többféle lehetőségünk van elmerülni a karácsonyi sztoriban, mindig turnézik legalább egy külföldi társulat Budapesten A diótörővel, vagy ezen a néven futó nagyszabású show-val. A diótörő mára olyan „brand” lett, amiből elég egy-egy részlet, vagy pusztán a címe, hogy pavlovi reflexként ünnepi üzemmódba lendüljünk.
