We Love Budapest: Olvastam veled pár interjút korábban, és feltűnt, hogy többször is említed, hogy elszigetelve érzed magad. Ezt az irodalmi életre vagy az irodalmi közösségekre érted?
Szécsi Noémi: Ez egyrészt alkati kérdés, introvertált vagyok, az a fajta, aki számára a magány jelenti a feltöltődést és az alkotás feltételét. Másrészt nem feltétlenül a magyar irodalom hagyományai inspirálnak, tehát nem mondhatom el magamról, hogy a mikszáthi, majd móriczi hagyományból vagy akár a nyugatos írókból le tudom vezetni magam, bár Jókai mint az egyetlen nagyszabású 19. századi prózaírónk csodálatot ébreszt bennem. Sokat jelentett nekem a skandináv és az angol irodalom, amit az egyetemen tanultam. Míg az előző az erős női karakterek és a nők irodalomban elfoglalt helye miatt érdekelt, utóbbi a humor, a társadalomkritika és a szatíra miatt.
WLB: Mások az inspirációid, és valamennyire külön utakon is jársz; mi az, ami téged szemlátomást a történelem felé vonz?
Sz. N.: Mindig is érdekelt a történelem, már egészen kisgyerekkorom óta ezeket a könyveket preferáltam, de valahogy a gimnáziumban kisiklottam, és a nyelvek irányába fordultam. Most is nagyon erősen inspirál a múlt, efelől próbálom a jelent közelíteni. A kettő összevetéséből nem mindig az derül ki, hogy a társadalom fejlődik, de a múlt mégis segít megértetni velünk, hogy mi, ebben az adott korban nem vagyunk a teremtés sorsüldözöttjei. Érdekes látni, hogy egyes múltbéli problémák megoldódnak, és teljesen újak keletkeznek a helyükben. Például a nők felszabadítása következtében az új probléma az, hogy a biológiai funkciók továbbra is meglévő ellátása mellett a nők minden mást is felvállaltak, amihez korábban csak a férfiaknak volt hozzáférésük.
WLB: Nehéz egy ilyen jellegű regényt megírni?
Sz. N.: Engem a történelmi regényekhez végzett kutatás juttatott el a művelődéstörténethez. Az 1850-es években játszódó Nyughatatlanok kapcsán akartam megtudni, milyen volt akkor befűzve élni, menstruálni, elvetélni, terhesnek lenni, szülni és így tovább. A mindennapok valósága érdekelt a regényhez, merre járkáltak az emberek, milyenek voltak az utcák, a terek, mit ettek vagy ittak, stb. A regényekhez végzett kutatásból szerelem lett: a regényeken kívül a Halcsontos Fűző nevű első nőtörténeti blog, majd könyvek. Egyébként a művelődéstörténeti és a szépirodalmi munkámat szeretem szétválasztani, az irodalomban engem is elsősorban a fantáziám vezérel, a fikciónak engedelmeskedem, a non-fictionban objektív vagyok.
WLB: Több kultúrtörténeti könyvet is írtál a nők helyzetéről. Mi vezetett téged ahhoz, hogy egy regénybeli karakteren túl is foglalkozz a nőkkel?
Sz. N.: Az ember kislányként előképeket keres, én is így tettem. Érdekelt, mi történik a lányokkal, ha tanulni szeretnének, ha művészek lennének, ha írni vágynak. A kötelezőkben viszont mindig a fiúk világáról olvastam, ez szerintem azóta sem változott sokat, nézzük csak meg, milyen prominens helye van A Pál utcai fiúknak, ami elég mérsékelten érinti meg a lányokat. Ma sincs sokkal több olyan olvasmány az iskolában, ami a lányok világát tárja fel, szerintem ez egy hiba. Ilyenkor az ember egyedül próbál keresgélni. Amikor gyerekként női hősökről szerettem volna olvasni, a pöttyös és a csíkos könyvek álltak rendelkezésre. Akkor olvastam például Kertész Erzsébet regényét Hugonnai Vilmáról, és évtizedekkel később elkezdtem kutatni, hogyan is került ő első magyar nőként egyetemre.
WLB: A mai lányok miket tudnak olvasni?
Sz. N.: Nekik már egyre könnyebb dolguk van ilyen tekintetben. Rengeteg olyan könyvet olvashatunk, amit nők írtak, nőkről nőknek, és talán a mai fiatal nők már csak nevetnek azon, hogy azt mondom, 20 éve az irodalom nagyon is macsó terep volt. Ma a nőirodalomnak konjunktúrája van. De ha a saját húszéves lányom példáját nézem, azt állíthatom, hogy a tanulmányai során nem nagyon találkozott a nőkkel. Sokszor én magyaráztam el neki dolgokat, amiről a tankönyvben egy szó sem esett. Az számomra felháborító, hogy Kaffka Margit gyakorlatilag csak egy lábjegyzet volt a tankönyvben. Az utóbbi években Szabó Magda jelenléte is felerősödött, de rajta kívül vannak még olyan írónők, akik figyelmet érdemelnének.
WLB: Hugonnai Vilmán kívül kik számodra az ilyen nagyon erős, példaképül szolgáló nők? Tudsz mondani néhányat?
Sz. N.: Számomra Kaffka Margit és Hugonnai Vilma a legfontosabb. Elmondhatom, hogy nagyon sok mindent végigolvastam már, de ők azok, akiket továbbra is mérhetetlenül csodálok. Kaffka Margit az első igazán jelentős női prózaíró a magyar irodalomban, ha az ember beleolvas a munkásságába, akkor látja, hogy kimagasló tehetség volt, előtte a próza műfajában nincs hozzá fogható nő. Nyilván órákig tudnám sorolni az érdekes női karaktereket, ahogy a könyveimben sok száz oldalon meg is tettem.
WLB: Géra Eleonórával közösen írtatok két életmódtörténeti könyvet a budapesti úrinők hétköznapjairól a 19. és 20. században. Ha te is abban a korban élnél, hogyan telnének a napjaid, milyen helyekre járnál?
Sz. N.: Egy nő státuszát akkor az apja és férje státusza határozta meg, így én a családom honorácior férfi tagjai révén középosztálybeli, vagyis „úrinő” lennék. A középosztálybeli értelmiségi feleségek közül kerültek ki az első újságírónők és írónők, mert vagy olyan közegben éltek, ahol ezt a példát látták, vagy valamilyen okból rászorultak az ebből szerzett jövedelemre, és ezt úrinők számára is elfogadható pénzkeresetnek tartották – szemben a színészettel, mondjuk. Például a 19. század egyik legnagyobb példányszámokkal büszkélkedő regényírónője Bajza József költő lánya, Beniczkyné Bajza Lenke volt. Az ő példányszámai Jókaiét is meghaladták, hiszen románcokat, sablonos szerelmi történeteket írt talált gyerekekről, akikről a történet végén kiderül, hogy grófi ivadékok. Biztos küldözgettem volna az írásaimat ide-oda, a 19. század végén virágzott a lapkiadás.
Nem tudom, hogy mennyire lett volna lehetőségem tanulni, de a század harmadik harmadától elvégezhettem volna a tanítóképzőt. Akkoriban a középosztálybeli nők élete elsősorban a gyereknevelés, a családjuk életének szervezése és a háztartásuk irányítása körül forgott. A szórakozásra rövid lánykorukban volt alkalom a bálokban, a közéletet a jótékonysági tevékenység – gyűjtések, bazárok, jótékonysági mulatságok levezénylése – jelentette, anya- és feleségszerepükben kellett főként kiteljesedniük.
WLB: Budapest 150. születésnapjára készül el a Budapest Nagyregény, ahol 23 kortárs magyar író ír a kerületeinkről. Ez nem egy szokványos szépirodalmi műfaj, ráadásul felkérésre kell írnotok. Mi alapján kaptátok meg a kerületeket, és hogyan dolgozol?
Sz. N.: Nem szívesen írok felkérésre, de ennek kivételesen örültem, mert testhezálló feladatnak éreztem, pont azért, mert nagyon sokat írtam már Budapestről. A kerületeknél két opciót kellett megadnunk, Ferencváros, a lakókerületem mellett B variánsnak Csepelt választottam, amit azért szerettem volna megírni, mert mostanában sokat foglalkozom az alsóbb osztálybeli nőkkel, és úgy gondoltam, hogy itt tudnám hasznosítani a kutatásaimat. A végül nekem jutott Csepel kapcsán egyértelmű választás az ipari fejlődésről írni, hiszen ez az, amely meghatározta a történetét. Weiss Manfréd építette fel az első gyárat az azelőtt mezőgazdasági jellegű falu mellett, a gyár viszont teljesen megváltoztatta a település arculatát.
Azok a történelmi események hatottak Csepel történetére, amelyek a munkássághoz kötődnek: a századfordulón az iparosodás, 1919-ben a proletárdiktatúra, majd az illegális kommunisták tevékenysége, az antifasizmus a világháború alatt, aztán a szocializmus erőltetett iparosítása, de a rendszerváltás is jelentős hatással volt a kerület életére. Már a második regényemben, a 2005-ös Kommunista Monte Cristóban is megjelent Csepel, akkor 56-ról írtam, de személyes kötődésem egyébként nincs a kerülethez. Többet olvastam róla, mint ahányszor jártam ott.
WLB: Milyen korszakban fog játszódni a te történeted?
Sz. N.: Mindannyian azt a kérést kaptuk, hogy legalább két idősík jelenjen meg a történetben. Az enyémben az egyik 1913, a másik pedig a rendszerváltás éve. Az első világháború előtti korszakban pörög fel a fegyvergyártás, és ezt a csepeli gyárakban is megérezték, Weiss Manfréd már akkor is nagyon sokat profitált a háborúból (később meg pláne, hadimilliomos lett), viszont a munkások fellázadtak az erőltetett tempó ellen. Érdekes, hogy olyan munkakörökben, ahol nem kellett őrületes testi erő, szívesen foglalkoztattak munkásnőket, mert nekik kevesebbet kellett fizetni, így nagyobb lehetett a profit. A történet fő idősíkja azonban 1989, Csepel története szempontjából egy másik meghatározó év. De annak ellenére, hogy itt most iparról és történelemről beszéltem, mégiscsak emberek sorsa, egy fiatal nő története bontakozik ki.
WLB: Van olyan téma, amivel nagyon szívesen foglalkoznál akár szépirodalmi, akár non-fiction regényben?
Sz. N.: A szépirodalommal most már csak alkalmilag foglalkozom, de a non-fiction terén a középosztály alatti társadalmi rétegekhez tartozó nők érdekelnek, izgalmas kihívás megtalálni hozzájuk a forrásokat, mert ők nem igazán leveleztek, nem írtak naplót. Róluk inkább közvetetten, mások leírásaiban lehet olvasni, például Hugonnai Vilma rendelési naplóiban, amelyeket a 2019-es Lányok és asszonyok aranykönyvében feldolgoztam, sok utalást találtam rájuk, mivel a doktornő ingyen gyógyította a szegény pácienseket. De nagyon nehéz fellelni azokat a forrásokat, ahol ezek a nők a hangjukat hallatták.
WLB: Amikor felköltöztél Budapestre, milyen benyomásaid voltak a városról, és milyen érzés ma itt élni?
Sz. N.: Nagyon vágytam ide, de az első néhány hétben kissé ijedt és bizonytalan voltam – ez az érzés a mai napig előjön néha. De nem mindenki született itt, aki itt él. Budapest hatalmas fejlődést produkált a 19. században, noha mindig legfőképp a bevándorlóknak köszönhette a növekedését, ahogyan a kulturális sokszínűségét is. Megvannak a kedvenc helyeim, ahová az életem eseményei kötnek. Mindig jó érzés elsétálni a Baross utcai Szülészeti és Nőgyógyászati Klinika épülete előtt, mert egyszerre jut eszembe a saját szülésem és a magyar nőgyógyászat történetének fontos mérföldkövei. De mondhatnám a bolhapiacokat, az antikváriumokat, a könyvtárakat és az újabbnál újabb kávézókat is Ferencvárosban, ahol lakom. A Duna-partot is nagyon szeretem, mert csoda szép, ahogyan a folyó meghatározza a város arculatát. Annyi emlékkel telt meg a város, hogy most már ez az otthonom, sokkal több élmény köt Budapesthez, mint ahhoz a közeghez, ahol születtem.
WLB: Ha már ilyen sokat foglalkozol a történelemmel, akkor Budapest melyik korszaka áll hozzád a legközelebb?
Sz. N.: A századfordulós Budapestet szeretem a leginkább, ezzel foglalkoztam a legtöbbet, és a nőtörténet szempontjából is ez a legérdekesebb. A város az egyik aranykorát éli, pezseg a kultúra, már vannak feministák, diáklányok, dolgozó nők… Ez egy nagyon izgalmas korszak, minden szempontból ez a kedvencem.
