A Kisvigadó étteremet több mint harminc éve megtalálhatjuk a XI. kerület kevésbé forgalmas, Villányi úti részén. A jó értelemben vett hagyományos kisvendéglők egyik utolsó bástyája, mennyei és közérthető ízekkel, korrekt árakkal és szuper kiszolgálással. Nem is csoda, hogy a látogatók jóval több mint fele a környéken lakó törzsvendég. Beültünk egy testet-lelket felfrissítő késői ebédre a Kisvigadó étterembe.
Bírjuk az elegáns fine dining fogásokat, de nem csak erre van igényünk. Egy fáradt hétköznap vagy egy olyan családi esemény után, amikor senkinek sincs kedve a főzéshez, szívesebben megyünk egy olyan kisvendéglőbe, ahol a felszolgálók kedvesek, de nem akarnak a cimboráink lenni, tízezer forintnál alig többért már betolhatunk egy mennyei, kétfős vacsorát, a végén pedig jóllakva, megnyugodva hazasétálhatunk és arra gondolhatunk, hogy na, ma is történt valami jó. A Kisvigadó pont ilyen hely.
Az üzlethelyiségben már az 50-es évek alatt is vendéglátóegység működött, noha egészen más jellegű. Először egy kocsma volt itt, de nem az a fajta, ahol a nekibúsult értelmiségiek és pénzes szülők egyetemista gyerekei italoznak, utána pedig egy marketinggéniuszokat megszégyenítő funkciótársítással zöldségesbolt és italozó kombinációja nyílt itt, ami rövidesen Marót Péter, a néhány éve elhunyt kardvívó olimpikon éttermének adta át a helyet, ahol híresen finom Jókai-bablevest kínáltak. Később Kevevári Oszkárné vette át a vendéglőt, a mosolygós, ma már bőven a nyolcvanas éveiben járó Julikával pedig néha még most is találkozhatunk az étteremben, hiszen társtulajdonosként segíti a munkát. A Covid alatt új tulajdonosokat is kapott a Kisvigadó, Molnár András társult be az üzletbe.
A több évtizedes vendéglátós-tapasztalattal rendelkező úriember olyan kollégákból álló csapatot állított össze, aki hozzá hasonlóan gondolkoznak a vendéglátásról. Ez közel sem volt olyan nehéz, mint gondoljuk, mivel családjában, ismerősei között szép számmal vannak szakmabeliek. Andrásnak a felesége és a sógornője is a Kisvigadóban dolgozik, de a régi csapatból is maradtak, az egyik szakács például már 25 éve süt-főz az étteremben. A hangulat tehát szó szerint családias, amit a törzsvendégek folyamatos jelenléte csak még jobban hangsúlyoz, azonban mindenki tiszteletben tartja a másik határait, semmi tolakodás, öncélú cimbizés.
Az étterem kisebb ráncfelvarráson esett át a Covid alatt, éppen annyira, hogy a hosszú hagyományok még jobban érvényesüljenek. Ez a konyhát is érintette, a házias, hagyományos fogások egy kicsit könnyedebben, a mai ízvilágnak megfelelően kerülnek terítékre. A harcsapaprikás túrós csuszával tökéletes, finomak a levesek, rendben vannak az árak.
Mi egy hagyományosabb és egy könnyedebb fogást próbáltunk ki. A legnagyobb kedvenc a Kisvigadó szelet (3680 Ft), amely illatos, ropogós példája annak, hogy néha az egyszerű, jól elkészített ételek a legfinomabbak. Hasábburgonya, sertésszelet baconnel és kukoricalisztbe forgatott, majd jól kisütött, ropogós hagymával. Sem a testünknek, sem a lelkünknek nem kell több egy fárasztó nap után.
Kicsit alakbarátabb, de szintén nagyon jól elkészített fogás a roston lazac (4250 Ft). Andrásék ahol lehet, friss alapanyagokkal dolgoznak, a mirelit lazac szóba sem kerülhet. Szerették volna kivezetni a hasábburgonyát is, de mivel a vendégek nagyon ragaszkodtak hozzá, maradt. Késői ebédünket Gundel-palacsintával (1250 Ft) zártuk, a finom csokiszósz és a diókrém legszebb gyerekkori emlékeinket idézte.
A munkánkhoz tartozó szolid kóstolgatás, a szuper hangulat és a ízek miatt nem is tudjuk, mikor váltott ottlétünk estebédbe, de fotós kollégámmal egyszer csak azt vettük észre, hogy az ételeket teljes egészében megettük, és jóllakva, az ízektől eltelve ülünk a Kisvigadóban. Így mindenkinek ajánljuk, hogy próbálja ki ezt a nagyon jó kis helyet. Ha hétvégén érkezünk, célszerű előre asztalt foglalni, esetleg összekötni látogatásunkat egy rövid kirándulással a Feneketlen-tónál vagy a Gellérthegyen.
