Tudjuk, hogy hivatalosan csak a Molnár Farkas tervezte Napraforgó utcai ház nevezhető Bauhausnak, hiszen ő volt az, aki ebben az iskolában tanult, de olyan mélyen beleivódott a köznyelvbe a fogalom, hogy a 30-as, 40-es évek hazai modern építészetét sokszor még mindig Bauhausként jellemzik. Amikor modern villákról beszélünk, rendszerint a Napraforgó utcai kísérleti lakótelepet hozzuk fel példaként, ahol a két világháború közötti magyar építészet legjobbjainak épületei sorakoznak, de érdemes jobban bebarangolni a budai hegyvidéket, mert a fák mögött világszínvonalú házak rejtőznek.
Egy kicsit mindannyiunk lába megremeg és elakad a lélegzetünk, amikor egy modernista villát látunk, mert minden apró részletéből árad az elegancia és a tökéletesség – bár tudjuk, hogy semmi sem tökéletes. A nemrég felújított Walter Rózsi-villáról is ódákat zengtünk minden ismerősünknek, és alig tudtunk betelni a lábakon lebegő épület látványával. Az oszlopokon lebegés egyébként a Bauhaus „stílusban” tervezett házak egyik tipikus jegye, azonban itthon már hiába keressük a lábakra állított villákat, nagy részük a be- és hozzáépítések miatt már nem az eredeti formájában áll.
Bármennyire egyszerű is Bauhausnak nevezni a Napraforgó utca házait és a budai hegyvidéken rejtőzködő villákat, ezek valójában modernisták, ugyanis szigorú értelemben csak azt nevezzük Bauhaus háznak, amit valaki olyan tervezett, aki a Bauhausban – a 20. század egyik legjelentősebb művészeti intézménye – tanult. Ez alapján Molnár Farkas és Breuer Marcell házait mondhatjuk annak, míg utóbbi Amerikában lett világhíres, és itthon nincs egyetlen megvalósult épülete sem, addig Molnár Farkasnak több is van. Sőt, a Lejtő úti villával 1933-ban a milánói triennálén kategóriájában megszerezte a legjobb minősítést, ami máig az ország egyik legnagyobb építészeti sikerének számít.
Noha a Walter Gropius alapította intézményben elsősorban az I. világháború után fellépő lakáshiányra próbáltak választ adni, és leginkább a munkásosztály és a kispolgárság részére terveztek, addig itthon egészen más volt a helyzet. Ezeket a nagyon egyszerűnek tűnő, mégis nagyon minőségi, letisztult és praktikus házakat a vagyonos értelmiség építtette magának, úgyhogy nem véletlen, hogy Buda és nem Kőbánya vagy Csepel bővelkedik a modern építészet remekeiben.
A Pusztaszeri úton és a Szépvölgyi úton sétálva is észrevehetünk egy-egy Fischer-épületet, sőt a Szépvölgyi út 88/B – más néven Hoffmann-villa – archív fotóit szerintünk már többen is látták, főleg, hogy annak idején még a világsajtót is bejárta! Az ikonikus, lábra állított épületet Fischer egy domboldalra tervezte, a hatalmas fehér felületek, az üvegezett terasz és a henger forma sem hiányzik róla. A lábra állítás motívuma Fischer más épületein is látható (volt): a Pusztaszeri úti Schächter-villa, a Baba utcai Járitz-villa vagy a Bajza utcai Walter Rózsi-villa is ilyen. Szomorú, hogy mára jellemzően a modernre annyira jellemző lebegés tűnt el ezeknél az épületeknél.
Ezek erősen funkcionalista épületek, ami lényegében annyit jelent, hogy az építészek mindent a funkciónak rendeltek alá. Nincsenek felesleges díszítések, így színeket sem igazán találunk rajtuk, nincs kiemelt főhomlokzat, de még a párkányok is hiányoznak ezekről a házakról, ellenben rengeteg tiszta, sík felület, lapos tető és geometrikus alakzat van rajtuk.
A modern lakóépületek tervezését alapvetően a fény, a komfort és az egészség határozta meg, de fontos volt a nyitottság és a természettel való kapcsolat is, ezért van az, hogy ezekben a házakban szinte minden szobából ki lehet jutni a hatalmas erkélyre.
A két világháború közötti modern magyar építészet két vezéregyénisége Molnár Farkas és Fischer József volt, de Kozma Lajos és Pécsi Eszter nevét sem szabad elfelejteni. Mindannyian rendszeresen jártak nemzetközi kongresszusokra, rengeteget publikáltak, és tanulmányokat írtak arról, hogy a megváltozott modern világban milyen lakásokra van szükség. Számukra is fontos volt, hogy nagy tömegek számára tegyék megfizethetővé a magas színvonalú házakat, de ahogy a példa is mutatja, ez nem teljesen sikerült.
Kozma Lajos legalább olyan sokszínű figurája a magyar építészetnek, mint Lajta Béla, aki egyébként mestere is volt. Pályafutása elején még sokkal inkább volt iparművész, grafikus és könyvillusztrátor, aki Csáth- és Ady-köteteket rajzolt tele, a festészetet Matisse mellett tanulta, első épületdíszei pedig Lajta házain jelentek meg, de a Rózsavölgyi Szalon belsőépítészeti munkáit is ő készítette. A 30-as években fordult a modern stílus felé, és számtalan családi házat és nyaralót tervezett, például a Lupa-szigeten, de a budai hegyekben is.
A Berkenye utcai villát Magyar Lajosnak tervezte, aki a nyüzsgő Újlipótvárosból költözött a csendesebb környékre, az épület pedig azért is izgalmas, mert a tereket funkciócsoportok szerint tervezte, ráadásul volt egy hatalmas egybenyitott szoba is benne. Az államosítás során a tulajdonosoktól elvették az épületet, de mivel a család az országban maradt, később sikerült bérlőként visszatérniük.
Bár megszoktuk, hogy ezek a modern villák mind fehér színben ragyognak, az Árkay Bertalan tervezte Alma utcai épület egészen más képet mutat: rózsaszín. Nemcsak a színe miatt érdekes, hanem azért is, mert a telken lévő gyümölcsfákhoz igazította a tervező, és ha kicsit jobban megnézzük, akkor azt is észrevesszük, hogy a Bauhaus szellemiség mellett a bejáratnál még felsejlik némi art deco.
Forrás:
Tér és Forma, 1928, I. évfolyam, 5. szám
Tér és Forma, 1932, V. évfolyam, 12. szám
Tér és Forma, 1935, VIII. évfolyam, 1. szám
Tér és Forma, 1937, X. évfolyam, 11. szám
Tér és Forma, 1943, XVI. évfolyam, 7. szám
