A Bauhausnál talán csak az ékszerdoboz népszerűbb szó a budapesti ingatlanosok körében. Az egyik szimplán képtelenség, hiszen ki tudna egy ékszerdobozban lakni, a másik pedig egy fogalmi zavarra vezethető vissza, ami abból ered, hogy az ingatlanosok zömének fogalma sincs róla, hogy egyáltalán, mi is az a Bauhaus.
Az 1931-ben épült villatelep sajátos paradoxon kifejeződése. Míg a 19. század végének Arts&Crafts mozgalma a középkori, manufakturális gyártást kívánta visszahozni, addig a Bauhaus a tipizálást, az előre gyárthatóságot feltételezte. Mindkét mozgalom viszonylag szűkebb kör számára maradt elérhető, de hatásuk így is számottevő, sőt, forradalmi.
Bizonyos szempontból nemcsak az utca, hanem a tágabb környezet, Pasarét is kísérleti telepnek számít.
A környéken számos újszerű villaépület nőtt ki a földből a Napraforgó utcai telep elkészülte után, a városrész központjának számító téren pedig kifejezetten újszerű és formabontó templomot, valamint buszvégállomást emeltek.
Az együttes elkészítésének alapötletét a stuttgarti Werkbund lakótelepe, a Weißenhofsiedlung szolgáltatta, ahol szintén több tucat különböző, de egymáshoz illeszkedő villa épült föl olyan zsenik tervei alapján, mint Le Corbusier, Ludwig Mies van der Rohe, Hans Scharoun vagy éppen a Bauhaus-alapító Walter Gropius.
Az „új építészet” elveit követő magyar építészek – többek között Molnár Farkas, Breuer Marcell és Fischer József – mindent megtettek érte, hogy felépíthessenek egy hasonló, kísérleti „lakótelepet”. A széles látókörű kultuszminiszter, gróf Klebelsberg Kuno nyitottságáról tanúskodik az őt megkereső építészekhez intézett válasza: „Európa nagy szellemi áramlatainak nem szabad országunk határainál megtörni, és a magyar ifjúságnak részt kell venni az új, egészséges és korszerű építészet alkotó törekvéseiben”.
A kis pasaréti utcában 22 épület kapott helyet összesen alig egy hektáron. Egy ház kivételével mindegyik ház egyemeletes.
Első ránézésre is feltűnik a geometrikus szerkesztés, az egyszerű formákra való törekvés, ugyanakkor a részleteken, az anyaghasználaton látszik, hogy mindez páratlan finomsággal társult. A kivitelezést a korszak egyik legnevesebb cége, a Fejér és Dános végezte.
Tervezői a két világháború közötti magyar építészet legkiválóbb alkotói, név szerint Vágó László, Wälder Gyula, Kaffka Péter, Bierbauer Virgil, Kozma Lajos, Wellisch Andor, Kertész K. Róbert, Münnich Aladár, Quittner Ervin, ifj. Masirevich György, Hegedűs Ármin, Böhm Henrik, Ligeti Pál, Molnár Farkas, Tauszig Béla, Róth Zsigmond, Hajós Alfréd, Weichinger Károly, Gerlóczy Gedeon, Fischer József, dr. Barát Béla és Novák Ede voltak.
Az építészek messzemenően figyelembe vették a korszak legmodernebbnek számító követelményeit, így a mára alapértelmezettnek tekinthető fényhez vagy friss levegőhöz jutás elvét. Így írt erről Genthon István 1932-ben a Napkeletben: „Az utca a napraforgóról kapta a nevét s a név ezúttal szimbolikus. A modern házak hatalmas ablakai a Nap éltető sugarait várják, bárhonnan jöjjön is az, úgy vannak építve, hogy befogadhassák. Napfény és levegő, egyszerűség és tisztaság, praktikum és mindezekből folyó egészség kell a mai embernek.”
A budapesti telep különleges voltát még az is észreveszi, aki kevésbé járatos az építészettörténeti finomságokban. Az utcán végigsétálni azért is nagyon kellemes, az egész hatás azért nagyon barátságos, mert – ellentétben a mai villákkal – nem túlépített, magas kőkerítések mögé rejtőző, tájidegen épületek jöttek létre, hanem egymásra is figyelő, kertekkel körülvett, szorosan egymás mellé épített, mégsem egymást elnyomó alkotások. Hozzá kell tenni, hogy a szabályozók több dolgot kikötöttek, hogy ez ne is történhessen meg és megmaradjon a barátságos, zöldövezeti jelleg. Ami ma elképzelhetetlen: a kerítések egységes kiképzést kaptak.
A házak többsége jó állapotban van, szerencsére itt is megjelent egy felvilágosult, a korszak építészeti értékei iránt fogékony réteg, aki a műemléki elvárásoknak messzemenően eleget téve újította fel a saját ingatlanját.
Ha a város egészét nézzük, sajnos több a negatív példa: helyenként csak meggondolatlan felújítások, bővítések színesítik a képet, de a példák néha a legszebb kelet-európai buhera-hagyományokat idézik.Magas kvalitás, egyedi részletek, élhető villaépületek jellemzik a kísérleti lakótelepként épült utca házait. A budai hegyekben vagy a pesti utcákon járva máshol is felfedezhetünk hasonlóan értékes épületeket a két világháború közötti időszakból, de ilyen koncentráltságban csak itt, a Pasaréti úttól néhány méterre fekvő kis mellékutcában.
Amit itt látunk, az a valóban világszínvonalú, két világháború közötti magyar építészet terméke. Védendő érték, nemcsak itt, az utcában, hanem az egész országban.
