Érdekes dolog a nosztalgia, főként, ha a gyerekkorunk emlékeiről van szó. Míg az én fejemben a Havanna egyet jelent a szánkódombbal, az erkélyen készült kovászos uborkával, a retró játszótérrel (ami az én koromban egyáltalán nem retró, hanem egy teljesen átlagos 90-es évekbeli játszótér volt), az MDF-piaccal, a nagy fákkal és a nagyszüleimmel, addig a lakótelepről szóló cikkek jellemzően a rossz híréről számolnak be. Gyerekfejjel nyilván másra emlékszünk, de számomra akkor sosem tűnt veszélyesnek – bár tény, a nagyszüleim a szebbik és a kispesti kertvároshoz közelebbi részén éltek. Később, gimnazista koromban persze megtapasztaltam a kicsit lepukkantabb rész hangulatát is, de még ekkor is sokkal inkább bántam azt, hogy messze van mindentől, legfőként az iskolámtól.
Nyomornegyed és gettó is volt a helyén
Bár a Havanna-lakótelep csak 1985-re készült el teljesen, a terület az 1920-as évek óta lényegében lakótelepként funkcionált, ám az I. világháború idején lőszertelep volt itt. A 20. század elején a legnagyobb építőipari cégek egyike, a Dr. Lipták és Társa Építési és Vasipari Rt. gyárai álltak a közelben, s mivel ők a háború idején átálltak a hadfelszerelési cikkek gyártására, adott volt, hogy a mellettük lévő üres telken húzzák fel a lőszertelepüket – ez lett a Magyar Lőszergyár Rt. telepe. Bár a gyárnak a háború és a Tanácsköztársaság bukása után befellegzett, a kiürített épületek mégsem maradtak használatlanul: a hadirokkantak és az elcsatolt országrészekből áramló menekültek otthona lett.
Az I. világháború után fellépő, a keleti hadszíntérről és az elcsatolt országrészekről való menekülés következtében létrejövő lakáshiány megoldását lakótelepek építésével próbálta orvosolni az állam, de sok esetben ez kimerült a barakkvárosok és nyomornegyedek létrejöttében. Így volt ez a korábbi lőszergyár esetében is, ahol a lakhatási válság gyors megoldásaként a Népjóléti Minisztérium a műhelyépületeket szoba-konyhás földszintes lakásokká alakította. A Kispest és Pestszentlőrinc határában létrejött nyomornegyedben eleinte az Erdélyből áttelepült családok éltek, később már a fővárosban élő szegények egy része is itt talált magának otthont.
1926-ra már nagyjából hatezren költöztek ide, a 252 itt lévő épület 1350 lakásába.
Ez a fallal elzárt, kertes, bérlakásos terület végül az Állami telep nevet kapta, nemes egyszerűséggel azért, mert az a hír járta, hogy egyik állami vezető sem volt hajlandó a saját nevét adni hozzá. Az 1930-as évekre már kilencezren éltek a telepen (a lakók között volt például Komlós Juci és Szécsi Margit is), ahol egyébként volt elemi iskola és közfürdő is, de a lakókörülmények ennek ellenére sem voltak egészségesnek nevezhetők. A II. világháború idején, 1944-ben a telep félreeső részén hozták létre a kerület zsidó gettóját, itt nagyjából 1500 embert helyeztek el.
Egy év alatt húzták fel az első házakat
A háború utáni újjáépítés során többször felmerült, hogy felújítják a lepusztult régi telepet, ami már csak azért is volt időszerű, mert az ötéves terv a munkáskerületek gyors fejlesztését írta elő. A rekonstrukció helyett végül a bontásban láttak nagyobb potenciált és jobb megoldást: 1976-ban a földdel tették egyenlővé az Állami lakótelepet, ennek köszönhetően viszont már 1977-ben megindult az új lakótelep építése. A Fővárosi Tanács nagyszabású beruházásának célja 5600 lakás létrehozása volt, az első házak pedig rekordgyorsasággal, egy év alatt elkészültek.
Az új lakótelep terveit Virág Csaba készítette el, aki ekkoriban a LAKÓTERV vezető építésze volt (őt a többség leginkább az elbontott Teherelosztó miatt ismerte meg). Sok önállóságot abban a korban nem adtak az építészeknek, a Havanna esetében is kötött típustervekből dolgoztak, és csupán csak egy szűkszavú tervezési megbízásban közölték velük, hogy adott helyrajzi számú területen tervezzenek nagyjából hatezer lakást. Nem volt se tervezési, se funkcionális program, és még azt is közölték az építészekkel, hogy „mely házgyárak hány eleméből hány darabot kell elhelyezni”.
A Havanna tervezésekor igyekeztek a lehető legtöbbet kihozni az adott keretekből, és élhető környezetet szerettek volna teremteni a lakosoknak – éppen ezért alakítottak ki annyi utcát, sétányt, teret és nem csak önmagukban álló pontházakat. De a házakon túl orvosi rendelőt, oktatási intézményeket, boltokat és művelődési házakat is kialakítottak, ezekre már csak azért is volt szükség, mert az új lakótelepeket jellemzően a város szélén húzták fel.
„Büszke vagyok a Havanna-lakónegyedre, még ha sokan bírálják is. Lakónegyedet tervezni nagyszerű dolog lenne. Sajnos az adottságok és a lehetőségek igen szűkösek. De mindig arra gondolok: hátha sikerül valami kevéssel jobbat csinálni” – mesélte Virág Csaba a Valóság című lap interjújában.
Lakók és legendák
Ma már a XVIII. kerület városrészeként tartják számon a lakótelepet, ahová 1978-ban költöztek be az első lakók, és bár már ekkor kész voltak az első épületek, a beruházás 1985-ben fejeződött be teljesen. A 60 hektáros területen végül 6020 lakás készült el, ez nagyjából 20 000 embernek biztosított lakhatást. A 10 és 11 emeletes épületekben 34–72 négyzetméteres, összkomfortos lakásokat alakítottak ki, ami
sok embernek egyet jelentett a mennyországgal, hiszen a legtöbben a felszámolt újpesti, angyalföldi vagy kőbányai szükséglakástelepekről költöztek ide.
Édesanyám mindig úgy emlékezett vissza arra a pillanatra, amikor beköltöztek (a nagyszüleim, ő és a húga) a Csontváry utcai szövetkezeti lakásba, hogy örömükben sírtak a kád szélén, hiszen addig a Bihari úton laktak összezsúfolva egy fürdőszoba és WC nélküli, szoba-konyhás lakásban, ahhoz képest a 2 és fél szobás, erkélyes lakás maga volt a paradicsom.
A lakosok többsége a környékbeli gyárakban dolgozott, ám amikor ezeket bezárták, sokan munka nélkül maradtak, és sajnos többen elindultak lefelé a lejtőn. A lakótelep a szépreményű jelző helyett inkább a rossz hírével lett széles körben ismert, ahol sok volt az erőszakos cselekedet, a bandákba tömörült fiatal, a bűncselekmény és a kábítószer-használat.
A panelrengeteg sokak szemében maga volt Budapest legfélelmetesebb terepe – bár én a 90-es években gyerekként a Népszínház utcát, az Orczy teret és a Négy Tigrist jóval ijesztőbbnek láttam, mint a cica- és rakétamászókás, szánkódombos, lábasházas Havannát. Az olykor egészen merész legendák is a lepukkant megítélésből meg a bűnözés virágzásából fakadtak, így a 8. emeleti disznó- és lóvágás, meg az is, hogy a lakosok nem tudták használni az angol WC-t, éppen ezért máshogy és máshol oldották meg az anyagcsere-folyamatokat – ezek persze nem igazak.
A jelen
A 90-es évek óta nagyot változott a lakótelep élete és megjelenése, a tanácsi (állami) lakásokban élők közül kiköltöztették azokat, akik nem fizették a lakbért, 2002-ben pedig térfigyelő kamerákat szereltek fel, mindez sokat segített a bűnözés visszaszorításában. Szintén a kétezres években indult meg a panelrehabilitáció, a javítások és az átfestések, amik mind az ott lakók közérzetének javítását és a régi, rossz emlékek felülírását próbálták elérni. Felújították a lakótelep sétálóutcáját (Kondor Béla sétány), fákat ültettek, modern játszótereket és futókört alakítottak ki, sőt idén áprilisban két közösségi kertet is kialakítottak. Gyerekkoromban mi is gyakran lejártunk hétvégente az egyik parkolóban kialakított MDF-piacra, ahol sokszor lakókocsiból vagy a csomagtartóból adták az árut, s bár ez egyeseknek már túl balkáni lehet, számomra teljesen normális volt, hogy esetenként a lakókocsiból kerül elő a szalonna. A vadpiac helyén 2020 óta a Havanna Hetivásár épülete áll, ami már jóval esztétikusabb keretek közé terelte a piacozást.
Rengeteg minden megváltozott a hosszú évek alatt a Havannán, a valamikori hírhedt környékből egy szebb, tisztább és zöldebb hely lett. S bár még mindig távol esik a belvárostól, és egy picivel lehetne jobb a tömegközlekedés, élhetőbbé vált, mint egykor volt. És hogy miért kapta a városszéli telep Kuba fővárosa nevét? Egy kezdeményezés indult a rádió ifjúsági rovatától, hogy az 1978-as Világifjúsági és diáktalálkozó tiszteletére nevezzenek el Budapesten egy utcát a találkozó helyszínéről, így a főváros frissen elkészült új lakótelepének először egy utcáját nevezték el Havannának, később pedig már az egész telepet.
Felhasznált irodalom:
- Bonta János: Virág Csaba, Alkotni árral szemben, Valóság, 1988
- Legát Tibor: Havanna-lakótelep: Vannak jobb helyek, Magyar Narancs, 2004
- Szántó Péter: A tervtől a lakótelepig, Beszélgetés Virág Csaba kétszeres Ybl-díjas építésszel, Népszava, 1981
