Hajnali 3-kor nyitott a rakpart hírhedt iszodája, ahol a matrózok és az úri közönség is szívesen itta a csapolt sört

Szeretjük, hogy a város újra birtokba vette a rakpartot, még ha hétköznaponként csak egy kisebb szakasza is a gyalogosoké, így is látszik, mennyire hiányzott mindenkinek, hogy egy kicsit közelebb kerüljön a Dunához, és azt ne csak a hidakról vagy a Duna-korzóról nézegethesse. A Valyo ráadásul idén csavart egyet a közparkká avanzsált rakparti szakaszon, ugyanis megnyitotta a 2-es villamos alatti, régóta lelakatolt raktárakat, ahol a kiskocsmától a kiállításokig a legkülönfélébb rendezvények várnak mindenkit. 

A pesti rakparton 1896-ban indult meg a villamospálya kiépítése, az Erzsébet híd és az Akadémia közötti részen viszont egy viadukton vezet végig az útja. Egyszerű az ok: nem szerették volna megbontani a korzót, így került az alsó rakpart fölé 498 méter hosszan a villamos. A három sor szegecselt oszlopon álló vasszerkezet alatt viszont aluljárók, lépcsők és raktárak kaptak helyet, utóbbiban a hajók a Nagycsarnok és a Duna-parti piac árusainak rakományait tárolták. De egy szemfüles vendéglős – legalábbis 1894-ben még pesti vendéglősként regisztrálták, később már csak szatócsboltja volt –, 

Az 1900-as és az 1915-ös Fővárosi Közlönyt bogarászva kiderül, hogy úgy kapta meg a 202x25 négyzetméternyi raktárat, hogy eleinte nem lehetett benne melegkonyha, árvíz esetén pedig nem követelhetett kárigényt. A Kishíd (ma Türr István) utca és a Régi posta utca közötti részen lévő helyiséget évi 1400 koronáért bérelte. 

Mivel a rakparton teljes mértékben a hajók ki- és berakodása történt, eleinte a vendégek törzsközönsége is matrózokból állt, és úgy tűnik, hiába volt nyitva már hajnal 3-tól egészen késő éjszakáig, sokáig gyér volt a forgalma, nagyobb üzletet csak nyaranta sikerült összehoznia, amikor a hajóforgalom is nagyobb volt.

Egy idő után azonban híre ment a raktárak közötti vendéglőnek, és már nemcsak a matrózok jártak ide, de a legkülönfélébb emberek is, akik között a színésznők és a milliárdosok éppúgy jelen voltak, mint a kofák, a villamoskalauzok és a napszámosok. Egy korabeli leírást olvasva még az is kiderül, hogy a felszolgálók egyáltalán nem tettek különbséget az emberek között, ha az egyszerű parasztember közelebb ült a konyhához, mint a milliárdos, akkor ő kapta meg hamarabb az ételt. 

Bár Csillag Illés Viadukt vendéglője átvészelte az I. világháborút, az 1920-as években még úgy sem sikerült felvirágoztatni az üzletet, hogy a hajnalig mulató, kicsapongó életet élőket próbálta kiszolgálni. Egyszer még egy rablógyilkost is elvittek a helyről, alig pár órával azután, hogy megölte áldozatát. És egy különös névegyezésre is rábukkantunk a Pesti Hírlap 1906-os számában, mely szerint Csillag Illés utcaseprő ittas állapotban mellbe szúrta a Viadukt vendéglő pincérét, mert az nem akart neki bort adni – hogy volt-e a tulajdonos Csillag Illés és az utcaseprő között rokoni kapcsolat, sajnos nem tudjuk. A 20-as évek közepére viszont már látszott, hogy hiába árult többféle kimért bort, csapolt sört és rengeteg röviditalt, a helyet be kell zárnia. 

Az idei rakpartszezonban viszont bárki átélheti, milyen lehetett a valamikori Viadukt vendéglő, ha bemegy a pesti alsó rakpart óriási vasajtajai mögött megnyílt térbe. Azt viszont csak reméljük, hogy előbb-utóbb mi is használhatjuk majd mind a négy évszakban ezeket a helyiségeket, ahogy a prágaiak a város alsó rakpartjának jégraktárait használják ma: kávézók, sörözők, termelői piac és kulturális programok költöztek a kiüresedett terekbe.