Egykorvolt épületeinkkel korábban is foglalkoztunk már, most utánajárunk, hogy mi épült például az Illatos úti Dzsumbuj, a Szent Miklós domonkos kolostor vagy akár a Ritz szálló helyére.
A Dzsumbuj (Semmi nem épült a helyére), Illatos út 5.
Az Illatos úti szükséglakástelepet, a csak „Dzsumbujként” (a budapesti szegénytelepekre használták ezt a szót eredetileg) emlegetett épületegyüttest 1937–1938-ban húzták fel, hogy a környéken felszámolt nyomornegyed lakóinak lakhatást biztosítsanak. A 28–50 nm-es, komfort nélküli, szoba-konyhás szükséglakásokat a legalább négy gyermekkel és egy budapesti munkahellyel rendelkező családoknak utalták ki. A kis méret, a vékony falak, a közös használatú helyiségek, a zsúfoltság nehéz életkörülményeket teremtett. „Kellemetlen volt, osztozni kellett a helyen. Nagyon kellemetlen volt az alvás, nem voltam kipihent, fáradt voltam. […] Illetve nagyon megalázó volt, amikor a földre kellett kerülni, tehát mint egy régi, jó kis paraszt munkás, aki hazamegy a munkából, és csak éppen leteszi magát, és egy lópokróccal betakarózik” – nyilatkozta később egy lakó.
Az Illatos úti telep a sajtó kedvenc témája lett főként a rendszerváltás után, de nagyon egyoldalúan és szenzációhajhász módon ábrázolták a telepet, ahol a mocsok és a nyomor az úr. Emiatt az itt élőket is megbélyegezték és dzsumbujistának kezdték hívni, ami egyet jelentett a lepusztultsággal, szemeteléssel, ami hátrányt jelentett a lakók számára a közhivatalokban, iskolákban. Amellett, hogy voltak konfliktusok, erős közösség formálódott ki a lakók között, egymásra hagyhatták gyerekeiket, kisegítették egymást anyagilag is. Az úgynevezett „batyuzás” során a nők házról házra jártak, hogy élelmiszert áruljanak, cseréljenek a világháború alatti élelmiszerhiány idején, de később is megmaradt a szokás.
A város peremén-tanulmányban leírt visszaemlékezések szerint a 90-es években kezdett romlani a helyzet, a várostól elszigetelt környezet egyre inkább élhetetlenné tette a Dzsumbujt. A botrányok sem tettek neki jót, egyszer például önkényes lakásfoglalók költöztek be az akkor már lezárt lakásokba. A IX. kerületi önkormányzat 2005-ben indította városrehabilitációs programját, hogy felszámolja a telepet, és a lakókat más önkormányzati bérlakásokba költöztesse, de a folyamat csak 2014-ben ért véget, amikor lebontották az épületeket.
Szent Miklós domonkos kolostor (a Hiltonba beépülve torzói megmaradtak), Hess András tér 1–2.
Buda egyik legkorábbi, a forrásokban is szereplő épülete a Szent Miklós domonkos kolostor volt, amely közvetlenül a városalapítás után épült királyi támogatással, és 1252-re valószínűleg elkészült, két évvel később pedig már egész Európára kiterjedő rendi gyűlést tartottak benne. 1304–1305-től a rendtartományi főiskola működött mellette, amely Hunyadi Mátyás alatt élte fénykorát, hiszen komoly állami támogatást kapott. A Szent Miklós-tornyot a 15. század elején építették. Mátyás király idejében készült el a kerengő udvarán megtalált kút. Buda 1530-as ostroma során az épület megsérült, a szerzetesek elhagyták. A török hódoltság idején egy ideig még álltak a maradványai, de Buda visszavétele előtt elbontották, alapfalait és pincéit betemették. A 20. században több kutatás nyomán feltáruló rommaradványok egy része ma helyreállítva a Hilton Budapest épülettömbjébe beépülve látható. Torzói a híres szálló két részét középső udvarként választják el egymástól.
Karátsonyi-palota (ma az MNB-székház áll a helyén), Krisztina krt. 55.
A Karátsonyi-palota 1853–56 között épült (részletesen itt írtunk róla), de már előtte is állt a területen egy palota, amelyet 1790-ben épített egy Kalmárffy Ignác nevű, rendőrspicliből városi bíróvá avanzsált tisztviselő. Az épületet 1850-ben lebontották, a telket a Karátsonyi Guido szerezte meg, és a lebontott épület alapjainak felhasználásával romantikus stílusú, egyemeletes palotát építtetett, amely a grófi család budapesti rezidenciája lett. A királyi palotával is vetekedő épület az akkori Buda legdíszesebb magánháza volt télikerttel, könyvtárral, 300 fős színházteremmel. A palotában számos kulturális esemény és bál zajlott, itt adott koncertet 1873-ban Liszt Ferenc is, de Ferenc József király és Erzsébet királyné is tett itt látogatást.
„A főúri körökben még mindig nem beszélnek egyébről, mint a tündérfényű Karátsonyi-bálról. Igazi clou-ja volt ez az idei farsangnak és históriai momentummá vált azáltal, hogy a király is megtisztelte jelenlétével egyik hűséges alattvalójának a mulatságát” – írt a nagy eseményről az Országos Hírlap. A fényűző élet azonban nem sokáig tartott, a gróf halála után Karátsonyi Jenő örökölte a birtokot és a palotát, de a családi vagyonon ekkor már jelzálog volt. Az ő halála után unokaöccse és húga örökölték a vagyont, de ők már nem tudták kezelni az adósságot, a Karátsonyi-palota 1930-as években hitelezők kezére került, majd 1938-ban alapjaiig lebontották, ami teljesen érthetetlen döntés volt. Az 50-es években helyére a Kohó- és Gépipari Minisztérium Tervező Intézetének (KGMTI) székházát építették, szocialista realista stílusban, de az egykori kastély alapjainak felhasználásával. A rendszerváltás után az irodaépületet a Matáv szerezte meg, 2018-ig a jogutód Magyar Telekom székháza volt, ma a Magyar Nemzeti Bank kap benne helyet.
Pesti indóház (ma a forgóóra a Nyugatinál)
1845–6-ban Zitterbarth Mátyás tervei alapján épült meg Magyarország első fejpályaudvara, ahonnan 1846. június 15-én indult el az első gőzvontatású vonat Vácra. Az első magyar vasútvonal átadását nagy hírverés kísérte: „A vasutmegnyitási ünnepély f. hó 15-kén ment végbe. És e nap örökemlékezetességü leend Magyarországra nézve, mellynek népe a közlekedési eszközök hiánya miatt, olly sok századokon keresztül sovárogva nézett a civilisalt Europa vaspályákkal áthálózott többi álladalmaira. Az indulás egy negyed négyre történt délután, s a dunakeszii néhány perczig tartó állomásozással 55 perczig tartott. Fényes vendégsereg emelé ez ünnepély érdekét. Országunk derék nádora egész családjával jelen volt. Jelen voltak a helytartótanács, hétszemélyes és királyi tábla részéről számos hivatalnokok. Az indóház környékére kitódult népség örömujjongatásai között gurultak a kocsik egymásután, legfeltűnőbb levén ezek között, a kizárólagosan csak a nádori család számára készített, felette kényelmes, gazdagon aranyozott s feldíszjelezelt nádorkocsi” – írta a Pesti Divatlap a megnyitó alkalmából.
A vasúti közlekedés kiépülése miatt Pest központi szerepet kapott az országban, ami miatt a vasúti forgalom 1870-ben kinőtte a város első pályaudvarát, hatalmas épülete egyre nehezebben tudta kiszolgálni a forgalmat, ráadásul a Nagykörútnak is útját állta. Emiatt döntött úgy a tulajdonos, az Osztrák Államvasút Társaság, hogy felépíti az új, mindenki által jól ismert csarnokot. Az építkezés közben, 1874 és 1877 között az indóház ugyanúgy működött, de az új pályaudvar elkészülte után lebontották.
Óbudai szeszgyár, Buszesz (lakópark épül a helyén), Sorompó utca 1.
A világviszonylatban is jelentősnek számító szeszipar egyik legismertebb gyára 1867-ben épült Óbudán, Leipziger Vilmos alapításával, Első Óbudai Szeszégető és Finomító Részvénytársulat néven. A vállalkozás rendkívül sikeresnek bizonyult, 1880-ra az ország legnagyobb szeszgyára lett, ezért bővítették. 18 évvel később cukrot és ecetet is gyártottak itt. A II. világháború után államosították, 1971-től a Szeszipari Vállalatok Trösztjének egyik vállalataként Budapesti Szeszipari Vállalat néven (Buszesz) működött. A szeszes italok mellett ekkor már üdítőket is gyártottak itt, például a Sztár üdítőcsaládot 1970-től, illetve a Queent 1987-től.
A privatizálás után részvénytársaság lett osztrák többségi tulajdonnal. A 2000-es évek végén a gyártás teljesen átalakult, az Óbudai Gyémánt ásványvizet palackozták itt. Az újra magyar kézbe kerülő palackozóüzemet hamarosan Albertirsára költöztették, ekkor merült fel, hogy átalakítják a területet. A gazdasági válság után a csarnokok többségét elbontották, a központi csarnokot viszont védetté nyilvánították az alatta található régészeti lelőhellyel együtt.
Kreinz Károly körhintájának épülete (helyén a Széchenyi gyógyfürdő áll), Állatkerti krt. 9–11.
Körhintákban nem volt hiány a békeidők Budapestjén. Kreinz Károly első, akkor még ringelspielnek nevezett, fából készült, biciklis körhintáját 1872-ben állította fel a Városligetben, ekkor még a mai Dózsa György út és Ajtósi Dürer sor sarkán. Az eleinte lovakkal mozgatott körhinta azonban a nők körében nem volt túl népszerű, mert a beolajozott kerekek összekenték a szoknyájukat. A lovakat nemsokára markos legények váltották fel, egynapi munkájukért egy hordó sör volt a fizetség. Később a körhintát átalakította Kreinz, faragott lovak kerültek a biciklik helyére. 1896-ban költözött át a vurstli a mai Széchenyi fürdő helyére, ahol a markos legények helyett már gázmotor hajtotta a körhintát.
Kreinz Károly 1901-ben hunyt el, lánya, Kreinz Mária és második férje, Klupáty Tódor vette át az üzletet. A körhinta üzemeltetése mellett egy bokszoló embert ábrázoló erő-, illetve ügyességmérő gépet is üzemeltettek. Innen 1908-ban költöztették át őket szembe, a konkurens Schaftner Károly körhintájával, amely még ma is üzemel az egykori Vidámpark helyén. Az ekkor már Klupáty-féle körhintát Tódor halála után lányuk, Dornizs Irén vette át egyedül. Az üzlet jól működött, ám a II. világháború után a Tanács Tarján Ödön újságírónak utalta ki, innentől kezdve Kreinz unokája csak százalékot kapott a bevételből. A Vidámpark létrejöttével a körhinta elveszett, alkatrészeit a mutatványosok hordták szét.
Ritz szálló (ma InterContinental Budapest szálloda áll a helyén), Apáczai Csere János utca 12–14.
Párizs, London és Madrid után, a monarchiakor végén nyitotta meg kapuit a vendégek előtt a pesti Ritz, melyről így számolt be a Pesti Hírlap 1913. január 24-én: „A közelmultban megnyilt Ritz-szálloda, fővárosunk ezidőszerint legszebb etablissementja, fényes és méltó keretet nyújt a helyiségeiben naponta összejövő előkelő társaságoknak. A szálloda halljában és pálmakertjében five o’clock teára gyülnek össze társadalmunk kiválóságai, míg a déjeunert, dinert és soupert a szálloda grillroomjában és étkezőjében nyujtja vendégeinek. Az étkezések közben a mellékcsarnokból átszürödö zene szórakoztatja a közönséget.”
A neobarokk stílusú luxusszálloda 1910 és 1913 között épült, és a 120 lakosztályt XVI. Lajos-kori stílusban rendezték be Madame Ritz személyes felügyeletével. A hotel 1916-ban csődbe ment a háború miatt, és a Dreher-konszern Ritz Dunapalota néven üzemeltette tovább. Az élelmiszerhiánnyal küzdő nagyvárosban a szálloda ilyenkor is francia ínyencségeket szolgál fel vendégeinek. Több jelentős lakója is lesz, például a kapurthalai maharadzsa, Jacques de Lacretelle világhírű író és maga a walesi herceg, a későbbi VIII. Eduárd brit király is, aki itt kóstolja meg a kecskeméti barackpálinkát, amely a látogatásnak köszönhetően világhírű lesz. A következő világháborút azonban már nem élte túl a Ritz, 1945. január 15-én bombatalálat érte, és kiégett.
Sárosfürdő (helyén ma a Gellért Szálló áll), Bartók Béla út 15/A
A város első fürdőjét és a hozzá kapcsolódó kórházat a Szentföldről hazatérő II. András Király építtette a 13. században, de egyes források szerint 1178-ban is volt már itt fürdő, amit a johannita lovagok működtettek. A török korban Aga-fürdő néven volt ismert, amely később a Sárosfürdő nevet kapta gyógyiszapja miatt. Ám Szüzek fürdője néven is emlegették, aminek több magyarázata van. A legenda úgy tartja, hogy a török időkben fiatal szüzeket tartottak itt elzárva, akik az aga háremhölgyei lettek. Más feltételezések szerint a fürdő feletti barlangban egy Iván nevű szerzetes élt, akihez a szűz lányok jártak lelki útmutatásért. Egy harmadik elképzelés úgy tartja, hogy a szüzek fürdője név virágnyelven fejezte ki, hogy prostituáltak járnak ide fürdeni és üzletelni.
Az 1800-as években a fürdőhöz már szálláslehetőség is tartozott. A fürdő vize a Duna vízállásától függően 44–48,7 fok között változott, magasabb víznél melegebb volt a forrás. Ebben az időszakban a fürdőnek egy nagy, koedukált medencéje volt, amelyet fejenként 6 krajcárért vehettek igénybe az idejárók. A 19. század végére a fürdő elveszítette fényét. A Pesti Hírlap egyenesen piszkos, ósdi és barátságtalan fürdőnek nevezte, melynek leáldozott, miután az ébredező, konkurens fürdők elkezdték túlszárnyalni. A Sárost 1894-ben bontották le a Ferenc József (mai Szabadság) híd építése miatt. A Gellért Fürdő és Szálló 1918-ra épült fel a helyén, vezetett sétákon pedig a mai napig le lehet jutni az egykori Sárosfürdő forrásáig.
A földalatti lejárócsarnokai
Ma már nehezen elképzelhető, hogy az M1-es metró kő- vagy vaskorlátokkal szegélyezett lejáratai helyén csoda szép, mesébe illő, szecessziós csarnokok álltak az utcaszinten. Minden állomáson két-két díszes pavilon, várócsarnok helyezkedett el, kivételt képezett az Opera, ahol mindössze egy kőkorlát vette körül a lejárót, illetve az Állatkert és Széchenyi fürdő állomások, ahol csak egyszerű fa és fém váróépületek álltak. A legimpozánsabb lejárócsarnokokat Schickedanz–Herczog tervezte, csempéiket a Zsolnay-gyár készítette. A Brüggemann-féle lejárócsarnokok kisebbek voltak, falaikat világos majolikalemezek díszítették. A Deák téri állomáson volt a legnagyobb, kupolás csarnok.
A különleges építmények nemcsak szépek voltak, de védelmet nyújtottak rossz időjárási körülmények esetén az utazóknak. Később azonban megváltozott a közízlés, és úgy ítélték meg, hogy az építmények nem illenek a városképbe, korszerűtlenek, akadályozzák a felszíni forgalmat, és túl csiricsárék is. A ma Vörösmarty téren található kettő lejárócsarnokot 1911–12-ben bontották le, a többit 1924-ben tették a földdel egyenlővé. A Deák Ferenc téri földalatti gyönyörű lejárócsarnokát makettként tekinthetjük meg a Földalatti Vasúti Múzeumban.
