A messzire nyúló kezdetek
Szeretem a tereket, mert egyfelől egy település vagy akár csak egy városrész fontos, a tájékozódást elősegítő vonatkozási pontjai, másfelől találkozási helyszínek is, ha úgy vesszük, az adott város(rész) lakóinak közösséggé kovácsolásában lehet kiemelt szerepe. Egy tér általában nagy, és bár lehet eldugott, csendes, szerény terecske is, de inkább az jellemző rá, hogy közlekedési csomópontok, fontos megállóhelyek vagy minimum azok közelében találjuk. Ilyen a Nyugati tér is, ami az egyik legnagyobb, legforgalmasabb, legzajosabb terünk, határpont a belváros, valamint a külső részek felé mutató irány között, és nem elsősorban a szépsége miatt szeretjük, ha szeretjük egyáltalán. Az viszont biztosan elmondható: komoly múlttal bír, és meghatározó szereppel is a város életét illetően.
Az már rögtön a kiállítás elején világossá válik a látogató számára, hogy a kurátor, Maczó Balázs etnográfus-történész számára a Nyugati tér nemcsak fontos, de szerethető része is a városnak. Ha nem érezzük is ki a kísérőszövegekből a mély rajongást, de a téma iránti fokozott érdeklődést, kíváncsiságot és lelkesedést igen. Sőt, azt is megtudjuk rögtön az első falra írt szövegből, hogy a Terézváros, Lipótváros és Újlipótváros metszéspontjában található, budapesti viszonylatban monumentális útkereszteződés még a kiállítás rendezőjének is okozott nagy meglepetéseket a maga 300 éves történetével.
Egy tér születése
A Nyugati tér útkereszteződés-jellege (Váci út, Bajcsy-Zsilinszky út meg a Nagykörút) már egész korán kialakult, de az egységes arculat csak jóval később. Eleinte mindössze a váci országút és a váci árvízvédelmi töltés volt a területen, majd amikor belevágtak Lipótváros felparcellázásába, az a mai tér környékének nagy fokú fejlődését is elősegítette. Ekkor már a reformkorban járunk. Az egész azzal kezdődött, hogy a hóhért, aki mindig a város szélén lakott, elköltöztették a környékről, jóval kijjebb, majd előbb megjelentek az ipari épületek és a gyárak (volt itt dohányraktár, sörfőzde és cukorgyár), ami pedig a közlekedés fejlődését vonta maga után. 1877-re megépült a Nyugati pályaudvar, majd elindult előbb a lóvasútforgalom, később a villamosközlekedés. Ezzel párhuzamosan egyre több lett a lakóépület is, nem beszélve a fogadókról, éttermekről, szállodákról (például London Szálló) és a mulatókról (például Nagy Sörcsarnok, Kis Sörcsarnok).
Bár a teret a pályaudvart felépítő Gustave Eiffel és cége miatt Párizsi térnek nevezte a köznép (nem hivatalosan), hivatalos nevet végül csak 1914-ben kapott (Berlini tér), ezzel együtt pedig a tér státuszt is kiérdemelte. A II. világháborút követően gyorsan átkeresztelték a teret, Marxról kapta az új nevét, amit csak 1992-ben cseréltek le a ma is használatban lévő Nyugati tér elnevezésre. A Kiscelli Múzeum Nyugati térről szóló kiállítása mindössze egyetlen, bár óriási teremre korlátozódik, ám annyi az információ, és olyan különleges, ritkaságokkal teli a fotóanyag, hogy bő egy órába telik, mire mindennel végez az ember.
Mesél a Nyugati tér
A legérdekesebb részei a kiállításnak az itt-ott felbukkanó sztorik, melyek közül a leghíresebb az 1962-es vonatszerencsétlenség, amikor egy elszabadult szerelvény áttörte az állomás falát, és a Nagykörúton állt meg. Nagy szerencse, hogy mindössze egyetlen súlyos sérültje volt az esetnek. Tanulságos a Nyugati téri óra sztorija is, ami bár fontos találkozási pont a mai napig (ez a Nyufó, vagyis a „NYUgati FOrgóóra”), mégis kevesen tudják róla, hogy eredetileg máshova tervezték, meg jóval magasabb is volt, de aztán a pártemberek az alkotó, Lugossy Mária megkérdezése nélkül ide helyezték ki. A tér a két világháború közti időszakban nézett ki igazán jól, a közepén volt egy méretes járdasziget, amin állt egy szemrevaló, toronyszerű építmény, amiben népszerű trafik és újságos működött, és banántoronynak becézték, mert itt lehetett kapni először a városban déligyümölcsöket, például banánt is.
Az összes történet közül a legkedvesebb a hosszú időn keresztül itt működött, rendkívül népszerű Ilkovics étteremhez köthető, amit úgy alakított ki a tulajdonosa, hogy három részre osztotta: egyet a tehetős vendégek számára, egyet a középosztálynak és egyet a legszegényebbeknek. Radnóti Miklóson kívül gyakran megfordult az Ilkovicsban József Attila is, aki az egyik barátjával, Ottó Ferenc zeneszerzővel futott itt össze rendszeresen, akinek megzenésíthető szövegeket írt a költő. Ám egy alkalommal egy speciális, megrendelésre készített verset vitt József Attila a zeneszerzőnek, akinek akkor született meg az unokaöccse, Balázs. A költeményt neki szánta ajándékba, az volt a címe, hogy Altató, és amikor József Attila átnyújtotta Ottó Ferencnek a kézzel írt sorokat, előtte hangosan felolvasta neki a verset, ami bár nem annak indult, mégis a költő egyik legismertebb műve lett. Ilyen kultúrtörténeti izgalmak is kötődnek a Nyugati tér igaz meséjéhez.
