Búzát kaszáló parasztok, gyárban dolgozó emberek, varrónők, pékek, sportolók és kisdiákok gyakran köszönnek vissza a szocreál épületek domborművein, szigorúan az ókori formavilággal karöltve, úgyhogy még az is lehet, hogy elsőre inkább gondolnánk klasszicizálónak ezeket az épületeket, mintsem annak, amik valójában. Sőt, a szocreál fogalma erős zavart okoz sokunk fejében, mert viszonylag sokáig ezzel jellemeztünk szinte minden épületet – leginkább a betonmonstrumokat –, ami a szocializmus idején épült.
Gyerekként teljes zavar volt a fejemben, már ami a szocreál épületeket illeti, és én is belecsúsztam abba a hibába, hogy ezeket a fura beton-, üveg- és mindenféle különös anyagot használó épületeket (meg persze a paneleket is) a kicsit degradáló szocreálnak hívtam. Amikor viszont építész apukám tinédzserkoromban sokadjára magyarázta, hogy ami a szocializmus idején épült, az nem feltétlen szocreál, hogy a Déli pályaudvarnak, a Hiltonnak, a Teherelosztónak, a paneleknek meg pláne közük nincs hozzá, és többször is megálltunk egy-egy épület előtt, megvizsgálva az árulkodó részleteket, lassan összeállt a kép. Ugyanakkor az ókori formavilág megjelenése, vagyis az oszlopok, az árkádok meg a timpanonok még sokáig megzavartak, főleg, mert nem tudtam mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy a timpanonban gyermeket ringató anya, kévét kötő asszonyok, kalapácsot tartó félmeztelen, csupa izom férfiak meg szélesen nevető gyerekek vannak.
A szögletes és lecsupaszított formák, a beton, a vas és az üveg használata a 20. században hódító útjára indult modern stílushoz köthető, rengeteg izgalmas ház épült a fővárosban is ebben a stílusban. A 2. világháború után egészen más követelményeknek kellett megfelelni, az építészek sem tervezhettek úgy, ahogy szerettek volna, az elegáns és funkcionalista modern stílust felváltotta ez az egészen furcsa, hatásvadász és a monumentalitást meg persze a népet hirdető szocreál. Sztálin Szovjetuniójában az újjáépítés nevében hamar megindultak az építkezések, amik az ókor és a barokk stílusából merítettek, de a historizmus felelevenítése helyett a birodalom nagyságát éltető szocialista realizmus öltött formát. Arra nálunk sem kellett sokat várni, hogy a háború utáni nagy építési hullámba bekússzon ez a stílus.
Az, hogy ezek az épületek miért is ennyire eklektikusak, a „tartalmában szocialista, formájában nemzeti” sztálini mondatban keresendő. Egy olyan stílust kellett létrehozni, ami megfelel a szocialista követelményeknek és a hazafiasságot, az osztályellentétek feloldását hirdeti, és aminek köze sincs a nyugati mintákhoz. Ennek eredményeként klasszicista palotahomlokzatok jelentek meg, mint amilyen a Farkasdy Zoltán tervezte főépület a MOME-n vagy a II. kerületi önkormányzat korinthoszi oszlopokkal díszített épülete, de a BME monumentalitást hirdető R épülete sem hiányozhat a sorból.
Noha Dunaújvárosban sokkal több szocreál épületet találunk, azért Budapesten is ki lehet szúrni jó néhányat, a fentieken túl például a lakótelepeken. A Kerepesi úti és a Gubacsi úti lakótelep bővelkedik a stílusra jellemző jegyekben, az oszlopok, boltívek és timpanonok mellett az élmunkások, az idilli családok és az úttörő ifjúság képviselteti magát a homlokzatok domborművein. A csepeli Kossuth Lajos utca 30. szám alatt is van egy egészen hosszú ház, tele oszlopokkal, díszerkélyekkel, timpanonokkal és mindenféle földi jóval, már ami a szocialista gondolkodásmódba belefért. A domborzaton a 200 százalékot teljesítő élmunkás éppen átveszi a neki járó babérkoszorút és díszoklevelet, miközben mellette meztelen nők fürdőznek, félmeztelen favágók dolgoznak, míg egy másik jelenten táncmulatságot látunk.
A szocialista realizmus egyébként sokkal rövidebb ideig volt jelen az építészetben, mint gondolnánk: 1949 és 1953 között kellett (kötelezően) ebben alkotni, ám Sztálin halálával a szocreál is megszűnt, az építészek pedig ismét belevetették magukat a modern építészet világába.
