Ahol a szoknya hosszát is lemérték – Az Ifipark története

A Várkert Bazár felújítására hosszú éveket vártunk, és még utána is sokáig toldozták-foltozták az elkészült épületet, amin átfogó munkát a 60-as években végeztek utoljára. Persze akkor az elsődleges cél nem feltétlenül az volt, hogy eredeti pompájában állítsák helyre a II. világháborúban szétlőtt bazárt, hanem a kellemest a hasznossal összekötve az akkori vezetés – a Budapesti KISZ Bizottság javaslatára – jó ötletnek tartotta, hogy a romhalmazként álló helyet a fiatalságnak adja. Szabadnak vélt szórakozás erős kontrollal és megfigyeléssel, de a Budai Ifjúsági Park –  ismertebb nevén Ifipark – szárnyalása mégis megindult.

A Park 1961. augusztus 20-án, a lelkes építők előtt tartott konszolidált esztrádműsorral nyílt meg, de a valódi nyitásra akkor még egy évet várni kellett: 1962-ben indult meg a könnyed szalonzene nyara, bár a nyugatról beáramló ópium, vagyis a beat, hamar kiütötte a dzsesszes, táncolós hangulatot.

A Várdomb oldalában álló épületegyüttes már akkor is fontos jelentéssel bírt, amikor az Ifipark még csak tervbe sem volt, de kétségtelen, hogy ez adott neki új életet. Az 1870-es években épült árkádos bazárnak eredetileg kereskedelmi funkciót szántak, bár csekély forgalma miatt az üzletek hamar funkciót váltottak és a helyiségekbe műtermek költöztek, sőt egy ideig még a Történeti Arcképcsarnok is itt volt. De Erzsébet királyné is gyakran sétált fel az északi oldal lépcsőin, amikor gőzhajón érkezett Budapestre.

Márcsak a Duna közelsége miatt is idilli lehetett az Ifiparkban lenni, de a lemenő nap sugarai és a neoreneszánsz oszlopok valószínűleg még jobbá tették a teret, amit valódi közmunkával állított helyre a kommunista ifjúság, hogy legyen egy olyan hely, ahol szabadabban és kötetlenebbül szórakozhasson. Nyilván a szabadság jelképes, a pártvezetésnek esze ágában sem volt lemondani a fiatalok neveléséről, irányításáról és kontrollálásáról – minden egyes koncertről hangfelvételt készítettek –, még azt is kőbe vésték, milyen megjelenéssel lépheti át valaki a Park kapuit, és ha már bejutott, akkor hogyan viselkedjen.

„Tudnivalók a Budai Ifjúsági Park látogatásával kapcsolatban: belépés csak 18 éven felüli fiúk és 16 éven felüli lányok részére, nyakkendőben, világos ingben, zakóban. Vászonnadrágban a belépés tilos. Kitiltást eredményeznek a következő kihágások: Ízléstelen táncolás, nem twist számra történő twistelés, egy lánnyal több fiú twistelése, fiúk egymás közti twistelése, és más, feltűnést keltő viselkedés.” – olvasható a belépési szabályzatban.

A szabályzatban leírtakat pedig annyira komolyan vették, hogy ha valaki farmerben vagy miniben próbálkozott, esetleg férfiként még hosszú hajat is hordott, akkor nemcsak nem engedték be, de sok esetben még ki is pofozták a sorból. És ez alól a zenekarok sem képeztek kivételt. A verések mögött az Ifipark hírhedt vezetője, az meggyőződéses kommunista ex-birkózó Rajnák László állt, aki személyesen szemrevételezte a sorban állók frizuráját, ruházatát – a lányok szoknyáját gyakran lemérték – és ha kellett, akkor gumibotozott is. És ez nem volt elég, még abban is részt vett, hogy milyen előadók és zenekarok léphetnek fel a színpadon, mi legyen a program, hány forint a zsíros kenyér és a sör. Ifjúgárdistákból és börtöntöltelékekből álló csapata élén ezt 1974-ig tehette, akkor utolérte a végzet: komoly pénzeket nyúlt le az Ifipark működéséből, úgyhogy pár évre leültették sikkasztásért.

Vasszigor ide vagy oda, a 60-as években egyre népszerűbbé vált a hely, ahol kezdetben még Csákányi László, Kerényi Gabriella, Koós János és Aradszky László hangjára lehetett mulatni, vasárnap pedig gyerekműsorokkal várták a közönséget. A köznevelésről ekkor még nagyon nem tudtak lemondani, ezért mindenféle kultúrprogramot szerveztek a fiataloknak: divatbemutatókkal,  irodalmi estekkel, szavaló- és táncversenyekkel, valamint külföldi vendégegyüttesekkel próbálták izgalmassá tenni az Ifiparkot. 

A 60-as évek második felében már nem lehetett tovább ignorálni a beat és a rock terjedését, sorra alakultak a jobbnál jobb zenekarok, akik koncertjein még a csillárról is lógtak volna a fiatalok, ha lett volna az Ifiparkban csillár. A hangulat a tetőfokára hágott, katarzis és őrület vette át a szolid táncos estek helyét. Még a Pázmándi Margit által tervezett hangvetőfalat és teraszos éttermet is elbontották, hogy a helyére egy magasított színpadot építsenek. Fogalommá vált az Ifipark, ahol a magyar beat zene legjobbjai léptek fel, és ahol rang volt, ha valaki a szezonnyitó- és záró bulikon zenél.

Az első igazi parkos zenekar az 1968-ban megalakult Sakk-Matt volt, akik – vagyis Radics Béla – teljesen megvadították a közönséget, mert addig fej felett gitározást vagy szájjal és foggal való pengetést még nem láttak a vasfüggönyön innen. Új világ nyílt a fiatalok számára, akik innentől kezdve már nem akarták a Mambó rádió és a Bambi társaságában tölteni az estét – és ez teljesen érthető. Annak ellenére, hogy a Sakk-Matt erősen kötődött a Parkhoz, az állandó és szerződtetett zenekar a Bergendy volt.

A 70-es évek elején egy rövid időre megtört a rock uralma és egy picit visszatértek a táncos esték, főleg, amikor a csápolást, ugrálást, a The Beatles koncertekről is ismert „rázást” megpróbálták betiltani. Ez nem tartott sokáig és végül nemcsak a kemény vonal jelent meg, de már a farmer és a hosszú haj sem lehetett akadály, hogy valaki bejusson az Ifiparkba. A nézőcsúcsok is a 70-es évek végéhez kötődnek: a Piramis és a P.Mobil közös koncertjén tízezer ember tombolt. És innen indult a Beatrice – akiket ki is tiltottak –, a Hobo Blues Band és az Edda is. Utóbbihoz köthető egy baleset is, mivel az 1960-as felújítás után nem foglalkoztak a Park állapotával, az egyre csak romlott, míg egy Edda-koncerten leomlott a bejárathoz vezető lépcső kőfala. Ekkor még csak ideiglenesen zárták be a helyet, a végleges búcsúra 1984-ben került sor, a P.Mobil Elektromos temetés című koncertje volt az utolsó, amit a Parkban tartottak.