Egyszer egy sokat látott világjáró azt mondta, hogy az igazi törzshelyeket sosem a fősodorban találjuk, azok inkább rejtőzködni szeretnek, mintsem hivalkodni. Csak azok ismerik, akik „tudják, hogy hol kell keresni”, még akkor is, ha szövevényes a rátalálás. Nagyon kevés olyan, erős egyéniségű beülős helyet ismerünk a városban, ami saját kis mikrokozmoszt teremt. Volt, amit teljesen „elszerettek” tőlünk a külföldiek, a másikat eltiporta a világjárvány, a harmadik túlélte, de a régi pultosok nélkül oda a hangulat, a negyedik pedig annyi alakváltáson van túl, inkább ráhagyjuk, mint a stílusok közt ugráló tinire, hogy majd csak megtalálja magát egyszer.
És akkor itt van nekünk immár kicsit több mint három éve az Akácfa utcai hely, ami mára népszerű reggelizővé nőtte ki magát, rántott kovászos uborkát (is) árul, és kellőképpen laza, de nem jófejkedik, hanem ügyesen felméri a vendégek igényeit és személyiségét. És bekúszik a tudatba, hogy ide vissza kell térni.
Elsőre azt gondolnánk, a „Kaptafa” csupán egy, a múltat a mához igazító elnevezés, mert szép magyar szó, pattogós és könnyen megjegyezhető, ráadásul jól rímel az Akácfa utca néhai tematikájára. Néhány mai üzlethelyiség még visszautal az erzsébetvárosi utca virágkorára, amikor főleg ruhaipari vállalkozók dolgoztak itt. A mai Kaptafa helyén egy cipőkellék-szaküzlet működött, ám az utolsó mester leköszönésével gazdátlan maradt. Tiszta szerencse, hogy Lilla és Barna kapva kaptak az alkalmon, és a több ezer kaptafa és cipőfűző felszámolása után új életet leheltek az üzletbe. A felszabaduló üzlethelyiség híre pedig nem is olyan véletlen jutott el hozzájuk: Lilla családja generációk óta sámfakészítéssel foglalkozik, több tízezer gyönyörűen megmunkált sámfa került ki felmenői kezei közül.
Természetes tehát, hogy a faanyag, a sámfa és a kaptafa is kiemelten kezelt témák az Akácfa utca 37–39-ben. A felújított, igazán hangulatos üzletbelső farészleteit az alapítók tervezték és készítették, a pultnál pedig megannyi kaptafával is találkozhatunk. Ahogy a falon az egykori itteni műhely eredeti tapétájával is. Szerethető történet ez, ahogy az egész koncepció is.
Szájról szájra terjed a híre: tényleg lelke van a helynek. És muzsikája is. Aki volt már náluk, észrevehette, hogy mindig klassz zene szól (a mosdóban is…): sőt, a hangulatot magunkkal is vihetjük, mivel elég aktívak a Spotifyon. És meg is találjuk a talpalávalót: a tornacipőset, a gumicsizmásat, a magas sarkúhoz valót vagy akár azok jó minőségű másolatait is.
Mindegy, hogy bal vagy jobb lábbal keltünk-e fel, és milyen mamuszba/papucsba bújtatjuk azt, reggelizni kell, és gazdagon illik, hogy sokáig tartson az energia. Ha egyből veszkócsizmába szállunk, ami a szoba két különböző pontján lett lerúgva, akkor meg pláne…
A Kaptafa reggeli/kora délutáni arca egy nyugodt és kisimult ábrázat, akár előző esti vendégeit vagy bárkit szívesen megreggeliztet, de nyugodtan brunchnak is hívhatjuk, mivel délutánba nyúlhat az alkalom. A sztenderd, megszokott fogások és a nemzetközi trendek helyett ebben is saját útját járja, ráadásul ösztönösen és őszintén. A kávévariációkon felül (természetesen alternatív tejekkel, akár koffeinmentesen is) készülhet frissen facsart narancslé is, de akkor sem néznek csúnyán, ha a „gyógysör” mellett döntünk, amit ők nemes egyszerűséggel „morning beer”-ként listáznak. Kár lenne jóllakni a kávékkal, italokkal, mert tényleg élményszerű reggeliket kínálnak, a kozmopolita fajtából, sok saját fejlesztéssel.
A megmosolyogtató magyar elnevezéseknél már csak az angol fordítások jobbak, de a „Nem is vagyok éhes” (croissant belga vajjal, házi lekvárral) és a grillszendvicsek felhozatala helyett fókuszáljunk inkább a még extrább reggeli tételekre. Itt van például Mr. és Mrs. Molnár: gyakorlatilag ezek a kétkezes szendvicsek a francia croque-okra reagálnak, magyar adaptációkként. Az előbbi forró molnárkában érkező tojásrántotta sajttal, kolbászchipsszel és karamellizált hagymával, míg a Molnárné hasonló koncepció, csak tükörtojásos és baconös kivitelben. Minden puha és otthonos, egyedül a kolbász/bacon ropog. Szeretni való, ahogy ehhez a nosztalgikus magyar péksüteményhez nyúltak. Lássuk be, manapság már nem sűrűn találkozni a molnárkákkal, holott szép múltjuk van – Barnáék molnárkáit kifejezetten nekik készítik, Mr. és Mrs. Molnár és a reggelizők kedvére.
Őket csak a defibrillátor névre hallgató, házi sajtkrémmel, olvadozó-nyúlós sajttal és baconnel töltött bundás kenyér múlja felül. A becenév nem véletlen: sok vendég kapott már életre a tartalmas, újraértelmezett bundás kenyértől. Imádni való a valamivel könnyedebb török tojás, ami buggyantott tojást jelent joghurttal és fűszeres vajjal. Látogatásunkkor kihagytuk ugyan az Édes istenem French toast variációt, de a következő alkalommal biztosan megkóstoljuk, hiszen az édes bundás kalácsot mogyorókrém és banán duója gazdagítja. Most nem fért volna belénk, de nagyon hívogató.
Háromféle kaptafás grillszendvicset is készítenek: az egyik brie sajttal, cheddarral, baconnel és áfonyával lesz teljes, a gombás verzióban házi gombapástétomot és kecskesajtot találunk, a csupa sajtos ementáli, cheddar, brie és kéksajt négyesét egyesíti.
A címben feltüntetett extrém ropogtatnivalóról pedig még nem is beszéltünk. Tényleg kirántják a kisebb méretű kovászos uborkákat, hogy aztán egy bizarr, de visszatapsolós snacket kapjunk. A langyos, bundás savanyúsághoz kapros majonéz dukál, elénk pedig két-három adag, mert alig lehet abbahagyni.
Szóval visszamegyünk érte. Reggel, hogy a defibrillátor vagy a Mr. Molnár mellé együk… vagy este, hogy a kraft sörhöz kínálgassuk a hüledező barátoknak. És majd ők is tovább, az ő barátaiknak.
Ha pedig megtetszett a hangulat, az ízek, a zenék, akkor jó, ha tudjuk, hogy kapacitásukhoz mérten bármilyen rendezvényt szívesen lebonyolítanak a Kaptafában, de a finom falatokkal kiszállva külső helyszínen is segítenek, hogy minden flottul menjen. Csak aztán a szájhagyomány és egy rendezvényes tapasztalat után nehogy elszeressék előlünk az egyik kedvenc reggelizőhelyünket…!
