We Love Budapest: Ideérkezésünkkor az utcán beszélgettél az egyik szomszéddal, az imént is ismerősökbe futottál. Úgy tűnik, teljesen beilleszkedtél a VIII. kerület világába. Hogy kerültél ide?

Oltai Kata: 2015-ben egyszer erre sétáltam az egyik barátnőmmel, éppen ekkor kerestem helyet a galériának, és tudtam, hogy vintage vonalon is szeretnék elindulni. Egy olyan városrészt, helyszínt kerestem, aminek van valamilyen plusz, hozzáadott üzenete. Amikor a nonprofit szféra – amelyben működöm – szót kap, nagyon fontos, hogy honnan, milyen pozícióból beszél. Ennek az álláspontnak az is része, hogy maga a galéria hova kerül.

WLB: Mi ez az üzenet számodra? Mitől különleges neked ez a városrész?

O. K.: Ez a kerület lélektanilag egyáltalán nem tartozik Budapesthez, izgalmas vadnyugat. Vannak dzsentrifikált részei, egy-egy szép sétálóutca, pékség, ahol 1500-ért lehet venni egy croissant-t, de éppen ez határolja be azt, hogy milyennek ismered meg ezt a környezetet, és milyenné fog válni. A közeg itt eredendően nagyon közvetlen, hiányzott nekem Budapestből az a direkt élet, amit itt megtapasztaltam. Történeti oka is van annak, hogy sok helyiség az utcára nyílik, sok szegény ember élt itt, akik a szoba-konyhás lakásokból kifelé éltek. Megmaradt a tereknek, utcáknak ez a karaktere, ezért az itt lakók még jó és rossz értelemben is összeakadnak egymással. Olyan rendes, normális emberi kapcsolatok vannak, amiknek megvan a skálája, fölfelé és lefelé is. Mégsem a vidékhez hasonlítanám, hiszen ez egy fluktuáló kerület volt mindig. Nincs olyan „itt születtem, itt élek, itt halok meg” hangulata, mint, mondjuk, a polgári környékeknek, ami egy kicsit magában foglalja a kívülről jöttek kinézését is.

WLB: Pedig alapvetően te is az I. kerületben nőttél fel, most is a Naphegyen élsz, nem idegen tőled ez a polgári közeg. Honnan ébredt benned az igény erre a másfajta környezetre?

O. K.: Mikor én felnőttem, akkor a Naphegy alsó középosztálybeli közeg volt, nem úgy, mint a Sashegy vagy a Pasarét, hanem szegényebb értelmiségi környék. Ez is zárt mag volt, megvolt a szépsége, de az a fajta témafelvetés, ami nekem szakmailag is izgalmas lehet, a választott közegemben jobban működik. Fontos, hogy magára a kultúrára honnan nézek rá.

WLB: Végül egy feminista projektgalériát alapítottál a VIII. kerületben, a FERit. Milyen jelentősége van egy ilyen helynek itt, a Rákóczi téren?

O. K.: Az ember nyilván inspirálódik helyek, utcák, hangulatok iránt, itt összerántódott a női szemponttal való foglalkozás. Ez ilyen szempontból erősen stigmatizált tér, érdekes volt számomra, hogy hogyan lehet ezt jelentéssel telivé tenni. Alapvetőn baloldali kultúrafogalom szerint gondolkodom, ami tágítja a művészet eszközrendszerét, megkérdőjelezi, hogy a művészet hagyományos felvetései validak-e. Minél inkább megvan bennünk ez a fajta baloldali társadalmi, kulturális elköteleződés, annál inkább kifelé rúgjuk a meglévő határokat.

WLB: A határok tágításának elég fontos eleme volt, amikor 2011-ben otthagytad a Ludwig Múzeum kurátori pozícióját. Mi lett számodra kevés? Milyen kérdésekre nem kaptál már választ abban a helyzetben?

O. K.: Masszívan megváltozott a kultúrpolitika iránya, és vállalhatatlan lett számomra az állami szektor. Mivel különböző szeleteiben dolgoztam a művészeti intézményrendszernek, tudom, hogy bizonyos kérdéseket hol kell felvetni. Nem lehet elkerülni azt, amit a nagy kánonképző rendszereknek már muszáj lett volna meglépnie. Úgy csinál az egész közeg, mintha az, hogy mennyiség van – nyílnak kiállítások, vásárok, számszerűen növekszenek az árak, működik a klasszikus termelés –, kiváltaná azt, hogy a művészet nem megfelelően reflektál arra, amiben vagyunk. Nem véletlenül mentem antropológia szakra, nagyon hiszek abban, hogy társadalmi feladatunk van.

Izgalmas, burjánzó terep, nemzetközileg és a régióban is, hogy hogyan értsük jobban a múltat. Ez kapcsolódik feminista vagy női szempontú felvetésekhez, ahhoz, hogyan értünk meg társadalmi szokásokat, kulturális konstrukciókat, előjogokat. A kérdés egy része a közművelődés témakörébe tartozik. Ez itthon még mindig kicsit lesajnált fogalom, pedig nagyon izgalmas hatni, változtatni társadalmi metódusokon azáltal, ahogy a kultúra vagy a művészet visszatükrözi, ami helyes vagy helytelen. Úgy gondolom, mindig volt egyfajta felfelé és lefele beszélés a művészeti diskurzusban, az más kérdés, hogy ebben milyen szerep jut az egyes intézménytípusoknak.

WLB: A nonprofit szektorba érkező képzett művészeti szakemberként alapvetően milyen szereped lehet ebben az újfajta közegben?

O. K.: Konzekvens elképzelésem van arról, hogy mik azok a szempontrendszerek, amiket mozgatni akarok, akár kurátorként, akár személyes szinten, a saját gyerekeimmel vagy a barátaimmal. Fontos, hogy ezek egy irányba mutassanak. Ezért léptem ki a hagyományos karrierívből, egy csomó nehézséggel, csomó szabadsággal járó, izgalmas terepre. Abba kezdek bele, amibe akarok, de elvhűen, tisztán és egyértelműen kell felépíteni ennek azt a részét is, ami nem látszik. Ebbe beletartozik, hogy milyen pénzből, milyen alapokra, milyen etikával hívunk be embereket, hogy hiszek abban, hogy a művészet munka, nem kérek és nem végzek ingyenmunkát. A vállalásomnak ebben a „láthatatlan” részében nagyon konzekvens vagyok.

WLB: Elég sok projektet viszel párhuzamosan. Hogyan néz ki ez a vállalásod a gyakorlatban, például a VIII. kerületi munkásságod kapcsán?

O. K.: A galériás működésemet abbahagytam, jó két éve készülök arra, hogy más hangsúlyokkal, de továbbra is a saját elveim mentén dolgozzak. Így jött létre a Sincerely Your Space, amely nem kimondottan művészettel foglalkozik, sokkal inkább társadalmi kérdésekkel, kultúrával. Ennek az egyik legizgalmasabb terepe a helytörténet, ahol egyszerre vizsgáljuk a múltat és értjük meg a jelent. A TANGÓ-projekt célja a Teleki térnek és környékének a kiemelése, szisztematikus vizsgálata, dokumentálása, tulajdonképpen mind kulturális identitásépítésre alapul, lokálisan is hat. Számba kell vennünk az itt élők történetét és jelenét, másrészt megpróbálunk minél többet megfogni abból, ami hamarosan elpusztul, ez magában foglalja azt is, hogy a rendelkezésre álló helyet, a közteret a lehető legjobban hasznosítsuk. A Teleki térhez verbálisan leginkább Bereményi Géza munkássága kapcsolódik, vizuális toposzként viszont szinte csak az Eldorádó című filmben jelenik meg. Ezen próbálunk változtatni.

Folytatom a munkát a fotósokkal, Donka Pannával és Gáldi Vinkó Andival, akikkel eddig is dolgoztam, de akár Takács Mari dokumentumfilmessel is szeretnék később is együtt dolgozni. Tovább folytatjuk a kutatást kriminológus, irodalomtörténész és épületkritikus kollégákkal is. Szeretnénk megmutatni, hogy mennyire sokszínű ez a környék. Nincs képünk az itt élő polgári közegről vagy a fiatal, családos, polgári cigány közegről, az itt élő erős zsidó és muszlim közösségről. Programunkban direkt kulturális tartalmakat közvetítünk, nem olyan eseményeket hoztunk létre, ahol szól a zene, lehet enni, és mellesleg kultúra is van, hanem a kultúra volt a központban. Mindig azt hisszük, hogy a könnyedebb tartalmak adják el a komolyat, közben azt tapasztalom, hogy sokkal több és intenzívebb direkt tartalomra nyitottak az emberek.

WLB: Fontos arca vagy ezeknek a projekteknek. Érdekes, hogy azzal együtt, hogy a megjelenésed és az álláspontod is nagyon koherens és konzekvens, jól tudsz tolmácsolni nagyon különböző emberek, csoportok között. Ez mennyire tanulható, felvett képesség, és mennyire ösztönös?

O. K.: Kíváncsi ember vagyok, talán ezért értem meg magam mindenféle emberrel, nem ódzkodom semmilyen tapasztalattól. Soha nem volt bennem karriervágy, bármi, ami eliminálta volna, hogy lefelé nézzek. Sokszor hozok olyan döntést, ami úgy hat, mintha lefele lépnék. Ez nagyon ritka a szakmámban, de engem inkább ez érdekel, mert más lesz tőle a perspektívám. Szeretek a saját boltomban lenni, kereskedni, emberekkel időt tölteni, beszélgetni. Szeretem a létnek ezt a cél vagy irány nélküli részét, ami sajnos a mi kultúránkban felesleges időnek számít, nagyon ritkán lassulunk le idősekhez, gyerekekhez.

WLB: Erre a fajta figyelemre általában klasszikus női képességként tekintünk. Hogyan vagy miért veszhetett ez el nálunk mostanában?

O. K.: Van egy csomó társadalom, ami máshogy gondolkodik az életkorokról. A mi meséink, mondáink egy része is arról szól, hogy az idős bölcs, odafigyelsz rá, de ebben a kapitalista kipörgetésben ő lesz az, aki nem végez hasznos munkát, nem termel. Inkább a kapitalizmus vállára tenném ezt a fajta haszontalanságot. Megint csak baloldaliként tudom megfogalmazni, hogy ez a fajta társadalmi hasznosság – mint fókusz – máshova helyeződött. Egyszerű dolgokkal is segíthetünk az idősek, gyerekek kulturális integrációjában. A helyek vizuális kialakítása, kínálata, az árazás, a tipográfia. De akár arról is, hogy milyen típusú székek vagy ülésmagasságok vannak.

Az üzletemben próbálom nagyon alacsonyan tartani az árakat, mert ez is meghatározza, hogy honnan beszélek, és a kínálattal is próbálom lefordítani az üzenetet. Gyorsan tudnék olyan helyet mondani akár a környékről is, ami direkt úgy jött létre, hogy az ára, a berendezése kizárja azokat, akik, mondjuk, csak egy kávét tudnának inni ott. A Jelenlétem evidens, a legutóbbi kiállítás, amiben kurátorként részt vettem, például az anyaságról szólt, a legkisebb gyerekem játékaiból volt ott egy doboz, hogy a kicsik játszhassanak, amíg az anyjuk nézi a tárlatot.

WLB: Az imént említetted az anyasággal kapcsolatos kiállításodat, de ugyanúgy beszélgettünk az idősek szerepéről, a Konfekcióban megjelenő ruhák is arra biztatnak, hogy gondoljuk át, amit a múltról gondolunk. Érdekes, hogy a múlt és a jövő, a legfiatalabbak és a legidősebbek ennyire markánsan jelennek meg a munkásságodban.

O. K.: Annak, hogy értsük a jelenben végbemenő folyamatokat, fontos része az is, hogy lássuk, a múltban miért alakult valami úgy, ahogy alakult. A kultúrakritikai álláspont alapja, hogy azt, amit definitívnek veszünk mint kulturális állítás, megvizsgáljuk. Az anyasághoz kapcsolódik egy csomó természetesnek vett dolog, pedig nem minden jön ösztönösen, valamit meg kell tanulni. Mondjuk, a szoptatás egy folyamat, amit meg kell tanulni, vannak benne visszaesések, fájdalom. Nem feltétlen kellemes, egymásra hangolódó táplálás, ami ösztönösen jön a testből.

WLB: Az anyasággal kapcsolatban tényleg fontos, hogy elfogadjuk a negatív érzéseinket, ugyanakkor néha mintha átesnénk a ló túlsó oldalára, szinte csak a rosszabb részről hallunk...

O. K.: Ez inkább csak életszagúvá teszi az anyaságot. Az életnek egy csomó negatív aspektusát letagadjuk, többnyire azt, ami büdös, ami nyálkás, ami fortyog vagy folyik. Pedig pont ezek a tapasztalatok fontosak ahhoz, hogy az ember tudjon mit kezdeni a saját testének a változásával, öregedéssel, betegséggel. Mintha félnénk ettől. Persze arra vagyunk szocializálva, hogy féljünk attól, ami megbontja a komplettséget, de szerintem nem baj, ha megéljük ezt. A női test összetett, fantasztikus dolog, van ciklikus lüktetése havonta, expanzióval, visszacsökkenéssel és képességgel arra, hogy tápláljon. A fájdalom, vagy ami visszatetszést kelthet, csak kicsi részelem.

WLB: Rengeteg dolgot csinálsz, de mindegyikben fontos inspiráció a város és a környezetünk. Hogyan tudtad ennyire sokarcúnak megismerni Budapestet? Külföldön merre érzed még otthon magad?

O. K.: Sok részét nagyon szeretem a városnak, nem is tudok mit kezdeni az olyan emberekkel, akik kizárólag kocsival közlekednek. Nagyon szeretek gyalogolni, és mindenféle emberrel szóba elegyedek. Amíg egyedül voltam, addig is nagyon sokat járkáltam egyedül, ültem be helyekre, beszélgettem emberekkel. Ezt külföldön sokkal nyugodtabban megtehetem, egészen más státusza van ennek. Athén a csúcs, nekem olyan, mint New York Európában, egyszerre van minden, ami nyugati, és minden, ami keleti. A köztér demokratikus, nincs területfoglalás, centizgetés, de az emberek megoldják a dolgokat, ledudálnak, kitesznek egy széket, növényt, a város működik, megy tovább.

Címkék