„Minden igaz, de nem kellett volna kiteregetnem” – Bereményi Géza a Magyar Copperfieldről, új, önéletrajzi könyvéről mesélt

Nehéz elfogulatlanul írnunk bármit is Bereményi Géza új könyvéről, mert szereplői, az író gyerekkorának világa régóta a mi életünk részei is, ha más nem, ismerősen csengenek a fülünknek a Cseh Tamás énekelte dalokban felbukkanó alakok nevei, vagy aki egyszer is látta az Eldorádó című filmjét, nem felejtheti a Teleki téri piac különleges világának hangulatát és a nagyszülők figuráját.

A fájdalmas történeteket is hajlamos úgy eltemetni az ember évtizedekre, ahogy egy kisfiú ássa el Teleki téri udvarán az ólomkatonát. Ám a Magvetőnél most megjelenő Magyar Copperfield című vaskos, 600 oldalnál is hosszabb önéletrajzi regényéből megismerhetjük nemcsak azt, hogy milyen is volt felnőni az 50-es, 60-as évek Budapestjén, a földszintes Teleki tér 9., majd VIII. kerületi albérletek között, de Bereményi egy egész élet legféltettebb titkait teregeti ki az olvasó elé.

Az írót az emlékezés vezeti végig, eszmélésétől kezdve egészen odáig, hogy elhagyja szüleit, és belép az önnálló életbe – írás közben nem járt vissza a helyszínekre nosztalgiázni, feleleveníteni a dolgokat, arra volt kíváncsi, mit és hogyan őrzött meg az emlékezete, és miért éppen azt és úgy. Mivel a Magyar Copperfield a gyerekkorról és annak drasztikus végéről szól, a központi figurái az anyai nagyszülők, Bereményi Sándor és Róza, a lányuk, Évike, akiből csak lassan lesz Anyuka, és a nevelőapa, Rozner doktor, de mellettük felbukkannak olyan ismerős alakok is, mint Fáskerti elvtárs vagy Vali(k).
 

A szereplők nagy része, azok, akik már nem élnek, mind valódi nevükön szerepelnek, csupán egy-két nevet változtatott meg, de a hangalak itt is erősen idézi az igazi név hangzását. A kérdésre, hogy utólag nem bánja-e ezt, főleg azoknál, akik életének negatív szereplői, és ennek megfelelően is jellemzi és ábrázolja őket, úgy véli, talán van, amit tilos lett volna leírnia, még ha igaz volt is, nem kellett volna kiteregetni, de hát már kész a könyv. És lehet, voltak akik szerették ezeket az embereket, de ő gyűlölte őket, és az ellenszenves oldalukat mutatta meg, és ez a szépelgés nélküli őszinteség egészen felszabadítóan hat az olvasóra is.

A regényen keresztül nemcsak a II. világháború utáni Teleki téri piac szövevényes mindennapjaiba pillanthatunk be, de a korszak megannyi színes figurája, hadirokkantak, faluról felkerült parasztasszonyok, rendszeridegen értelmiségiek, határon túli menekültek sorsa fonódik össze, miközben bepillanthatunk a szoba-konyhák, gangos bérházak világába is. A gyerekkor jelentős része a VIII. kerület vonzásában zajlott, de a Népszínház utca, az Üllői és a Rákóczi út, a Fiumei úti sírkert, a Köztársaság tér, a Hauer és a Cukor utcai iskola mellett a pápai gimnáziumi évekről is olvashatunk, egészen az író 18 éves koráig. Közben pedig zajlik a történelem, a Rákosi-korszak felvonulásai, az 56-os forradalom zavaros napjai, a megszilárduló Kádár-rendszer felől olvasva egy egészen személyes történelmi regénnyel is van dolgunk. 

A személyes hangnem, az ismerős, mégis szinte a felismerhetetlenségig megváltozott környék atmoszférája pillanatok alatt beránt, és szinte észre se vesszük, hogy elrepült a 600 oldal és majd két évtized.