Ha Budapest leghírhedtebb terét kéne megnevezni, majdnem mindenkinek a József körút mentén, a Blaha Lujza tér és a Harminckettesek tere között fekvő, VIII. kerületi Rákóczi tér jutna az eszébe. Még akkor is, ha kiderülne, nem is ez a tér érdemli ki a kevéssé megtisztelő címet, ami ráadásul már jó régóta nem is jellemző rá. De mindenki tudja, hogy nem is annyira régen azért még nagyon is így volt, pláne hosszú évtizedeken át, azzal viszont már kevesebben vannak tisztában, hogy egykor ez volt a belváros legzöldebb tere is. Az ember csak megnéz a Rákóczi térről egy régi fotót, amit még úgy is zöldnek lát, hogy a kép egyébként fekete-fehér, és elszomorodik, hogy ezt az arcát a térnek már nem ismerheti.
Még elevenen él bennem az emlék, amikor a 90-es évek első felében elkezdtem Budapesten a főiskolát, ami azzal is együttjárt, hogy tartósan, életvitelszerűen a fővárosban tartózkodtam innentől kezdve, és szép lassan belaktam a várost, többek között a Rákóczi térre és a környékére is többször eljutottam. Amiről akkor már tudtam jól, hogy hírhedt hely, az utcalányok tere és bűnöző elemeké is, ezért ha egy mód van rá, akkor a Rákóczi teret kerülje el az ember. Persze nem kerültem el, és amikor a téren keresztülhaladva egymás után szólítottak le az éjszakai pillangók, félhangosan közölve velem, hogy mit tennének meg bizonyos pénzösszegért, akkor világossá vált számomra, hogy az előzetes pletykák a Rákócziról semmit nem túloztak el.
Leginkább az érdekelt, hogy miért pont ez a tér lett az örömlányok tere. Nagyon szem előtt van, a belvárosban, forgalmas helyen – valahogy nem ilyen helyre képzeltem az ilyesmit. A miértnek persze megvan a maga azértje, ami szokás szerint a múltban keresendő, ráadásul azokban az időkben, amikor a tér és környéke még nem volt annyira forgalmas, mint napjainkban. De haladjunk sorban!
Az 1838-as nagy árvíz után a mai Palotanegyed fejlődni kezdett, egymást érték az építkezések, és ez a folyamat elért a Józsefvárosnak arra a részére is, ahol a Rákóczi tér található. A tér az 1840-es években nyerte el a ma is ismert formáját. Ezt megelőzően is volt itt már élet, az 1700-as évek eleje óta a városnak ezen a részén éltek és dolgoztak a téglakészítők (téglavetők). Itt állt Pest első téglakészítő üzeme és téglaégető kemencéje. Azonban semmi nem tart örökké, így a téglavetőknek is idővel menniük kellett, helyükre pedig egy széles, nagy tér került.
A Rákóczi nagyon hamar megkapta a ma is ismert nevét. A kiegyezést követő évek felélesztették a nacionalizmust, és ebben a nagy nemzeti felbuzdulásban több utcának és köztérnek adták valamelyik büszkeségre okot adó, ismert magyar történelmi személyiség nevét. Rákóczi Ferenc 1871-ben lett a tér névadója, ám a döntésre a Fővárosi Közmunkák Tanácsa csak 1874-ben nyomta rá a pecsétet, akkor vált hivatalossá a dolog. Az ezt megelőző 30 évben sokszor változott meg a tér neve és néha a funkciója is. A Rákóczi volt Kälber Markt (Borjú piac), Siveine Markt, majd 1866-ban megkapta a Borjú tér nevet, mivel a tér borjúpiacként működött akkoriban.
Fontos változás volt a Rákóczi tér életében az, amikor 1892-ben arról döntött a főváros, hogy felépítenek itt egy szép nagy vásárcsarnokot, és két évvel később, 1894-ben el is kezdődtek a munkálatok, az épület tervezői Rozinay István és Klunzinger Pál voltak. Az 1897-ben megnyitott csarnok az 1930-as évek derekára sokat veszített népszerűségéből, szóba került a lebontása, illetve uszodává alakítása is, ám végül minden maradt a régiben, egészen 1988-ig, amikor is az épület leégett. Az újjáépített vásárcsarnok 1991-ben nyitott ki újra – és azóta is ott áll.
A Rákóczi tér foltokban még ma is őrzi zöld jellegét. De csak foltokban. Egykor ez volt a József körút menti terek közül az egyetlen, amit fásítottak, tavasszal és nyáron szinte úszott a dús, zöld lombokban. Kimondottan úgy festett, mint egy oázis a magas házak rengetegében. Sajnos amikor a 4-es metrót építették, melynek egyik állomása itt található (2014-ben nyitott meg), nem vették figyelembe ezt a zöld hagyományt, hogy milyen volt a tér régen. Így most inkább egy beton- és térkősivatagra emlékeztet, és bár maradtak fák meg némi füves rész is – pár tenyérnyi oázis –, a Rákóczi tér arculatát elsősorban már nem a lombok és a zöld szín határozzák meg.
De nem csak a zöld kopott meg a téren – voltak itt szobrok is, amik pedig eltűntek. Valamiért a tér szobrok tekintetében nem volt szerencsés. Elsőként az eredetileg a Pesti Hazai Első Takarékpénztár székházába készült Négy évszak-szökőkút (Ybl Miklós és Mátrai Lajos György munkája) került a térre. 1922-ben hozták át az említett székház udvaráról. A II. világháború vége felé (1944-ben vagy 1945-ben) gyakorlatilag megsemmisült. Utána 10 évig nem volt szobor a téren, mígnem 1955-ben az addig a Budavári Palota északi szárnya előtt álló Halászó gyerekek-díszkút (Senyei Károly alkotása) került a helyére. Pontosabban 1957-től állt itt, mivel az első elhelyezés csak próba volt, utána elvitték a még 1944-ben megsérült díszkutat restaurálni. Bár mindenki azt hitte, mégsem ez lett a szobor végső helye. Azt 20 évvel később kapta meg, vagyis vissza, mert az 1970-es években újra a Várban állították fel. Azóta nincs szobor a téren.
És akkor most kanyarodjunk vissza a könnyűvérű nőkhöz és a cikk elején felvetett kérdéshez! A Rákóczi téren és környékén egész korán megjelentek a prostituáltak, főleg a kiöregedett pillangók, így a vásárlóerő is azokból a rétegekből került ki, akik csak keveset tudtak rászánni egy-egy könnyű légyottra. A tér könyékén szabályos „kéjnőtelepek”
alakultak ki: egy-egy gangos bérházban több fürdőszoba nélküli lakást is fenntartottak a célra.
Közkedvelt volt a Kender (ma Auróra) utca 15. szám alatti ház éppúgy, mint a Víg utca 42., ezek városszerte híresek voltak több mint szabados tivornyáikról. Aztán a jó világnak a megerősödő kommunista hatalom vetett véget: 1950-ben felszámolták a bordélyokat. Legalábbis azt hitték. Hisz tudjuk jól, a teher alatt tovább nőtt a prostitúció pálmája, a Rákóczi téren hamarosan újra felbukkantak a fel-alá flangáló és férfiakat leszólító lányok, az őket figyelő stricik, a környéken pedig a szobáztatók. Vagyis a legősibb mesterségen és gyakorlóin nem sikerült kifognia az akkori hatalomnak. Hamarabb is mentek a levesbe, mint a lányok. De így van ez jól.
