Egy eltűnt színház nyomában – A Király Színház

Egy jó családból származó színház

Beöthy László meglehetősen jó hátszéllel indult – mégis nehezen. Egyfelől ott volt az apai ág: nagyapja, Beöthy Zsigmond korának megbecsült költője, írója és jogtudósa volt, míg apja (Beöthy Zsolt) neves irodalmár és esztéta, az MTA tagja, egyetemi tanár. Anyai részről pedig ott voltak a Rákosiak, ez a nagy befolyással rendelkező sváb család, melynek két meghatározó alakja Beöthy László édesanyja, a színésznő és színészpedagógus Rákosi Szidi, valamint a nagybátyja, a fővárosi közvéleményt nagyban formáló Budapesti Hírlap alapító főszerkesztője, az íróként és színházigazgatóként is jeleskedő Rákosi Jenő voltak. Beöthy László – mint alma – nem esett messze e két fától: újságíróként kezdte, majd a színházcsinálás irányába fordult, és pár darab társszerzője is lett. A Király Színház az ő irányításával épült fel, nyitott meg és jórészt működött is. 

Az ifjú Beöthy a nagybátyja lapjánál, a Budapesti Hírlapnál kezdte karrierjét mint újságíró, de nem nagyon szerette ezt a fajta munkát, és valami teljesen másra vágyott. A legenda szerint Beöthy egy belgrádi kávéházban fakadt ki a barátainak: 

„Elég volt az újságírásból. Színházat akarok csinálni.”

A kifakadást pedig tettek követték. Beöthy otthagyta az újságot, előbb a Magyar Színház (1898–1900), majd a Nemzeti Színház (1900–1902) igazgatója lett. Bár szakmai téren ért el sikereket, mégsem tudott tartósan e két színház élén maradni, mert pénzügyi-gazdálkodási szempontból nem volt jó vezető. Ennek és a félsikerek ellenére színházalapítási terve megvalósításába kezdett, melynek érdekében a családtagjaihoz fordult segítségért – anyai ágról. Egyfelől, mert ott volt a pénz, másfelől pedig, mert ott volt a színházi szaktudás is. Kiszemelte a Király utca 71. számú épületet, ahol már korábban is zenés szórakozóhelyek működtek (Éden Színház, Rémi Mulató, Somossy Orfeum), majd felkereste az édesanyját, a nagybátyját és még két nagynénjét is. Hogy mivel győzte meg őket, arról nem szól a fáma, mindenesetre az épületet bérbe vették, és 1903-ban elkezdődtek az átalakítási munkálatok – óriási ellenszélben. 

Nehéz kezdetek, szárnyaló folytatás

Az 1903. november 6-án megnyitott Király Színház Budapest hetedik színháza volt, és bár ez az időszak a színházi élet felfutásának és népszerűsége megerősödésének időszaka, a konkurencia egyáltalán nem volt elragadtatva az új vetélytárs felbukkanása miatt. Az ellenségem ellensége a barátom elv alapján folyamatosan akadályokat gördítettek az új színház elé, amiben nemcsak a politika egy része, a városvezetés volt a már működő színházak segítéségre, hanem a Budapest Hírlap (és így Rákosi Jenő meg végül is az egész Rákosi család) riválisa, a Pesti Hírlap szerkesztősége is. 

A városvezetés egyenesen azt javasolta a kormánynak, hogy ne adja meg a játékengedélyt a Király Színház számára, és csak Rákosi Jenőnek sikerült a remek kapcsolatai révén megakadályoznia a rút tervet: egészen az akkori miniszterelnökig, Khuen-Héderváry Károly grófig ment a cél érdekében. De az igazán komoly rohamot Beöthyék ellen a sajtó indította. A Pesti Hírlap publicistája, bizonyos Tóth Béla volt ebben a legszorgalmasabb, rendszeresen cikkezett a színház ellen, amit következetesen halálszínháznak nevezett. Egyfelől azért, mert szerinte a szűk Király utcában színházat nyitni halálos ostobaság, egy tévedés, másfelől pedig azért, mert tűzveszélyesnek ítélte az épületet, ami ha kigyullad egy előadás alatt, akkor mindenki bent ég. Mint írta az egyik cikkében a Pesti Hírlap hasábjain:

„Egy szent bizonyosság; az, hogy a közönségbe beleoltódott az a hit, hogy az a színház Halálszínház, és tűz esetén nincs menekvés belőle. Ez a hit, sőt tudat benne maradt a léleknek – ej, hogy ilyen szecessziósan beszélek – valamelyik fiókjában.”

További támadási felületet jelentett Beöthy László kártyajáték-szenvedélye, illetve hogy két korábbi színházvezetésének bizonyos pénzügyi szabálytalanságok vetettek véget, vagy legalábbis részben közrejátszottak abban, hogy nem váltak tartós pozíciókká a karrierjében. De magát a Rákosi családot is vádolta az ellenoldal (nem bizonyított) panamázással. 

És ha mindez még nem lett volna elég, magát az épületet is komoly átépítésnek kellett alávetni, hogy alkalmas legyen zenés és prózai színházi előadásokra is, ráadásul népes számú közönség előtt. A munkálatokkal Márkus Géza építészt bízták meg, aki szfinxekkel díszített homlokzatot, tágas, üvegtetős, tükrökkel és csillárokkal felszerelt előcsarnokot, 140 négyzetméteres színpadot és egy több mint 1200 férőhelyes, három egymás mögött emelkedő lejtőre tagolódó nézőteret alakított ki. A földszinten hatszáz hely volt, a magasföldszinten négyszáz, az első emeleten pedig ötszáz, valamint a nézőtér két oldalán még páholyok is voltak. Mivel a teret nem törték meg oszlopok, így bárhonnan jól lehetett látni, hogy épp mi folyik a színpadon. A Király Színház végül 1903. november 6-án nyitott meg, Huszka Jenő és Martos Ferenc Aranyvirág című operettjével, a címszerepben a kor ünnepelt színésznőjével, Fedák Sárival. Ő lett a színház első számú sztárja.

Nagyon fent, majd egyre lejjebb

Az első évad, majd a második első fele is bőven alulmúlta a várakozásokat, pedig még ún. irodalmi tanácsadót is szerződtettek Molnár Ferenc személyében. Telt ház nem nagyon volt, inkább amolyan félgőzzel muzsikált a színház. Ebben persze az is közrejátszott, hogy pár hónappal a nyitás előtt égett le a Párisi Nagy Áruház, a városlakók pedig még emlékeztek arra, amit a Pesti Hírlap írt: a Király Színház a halálszínház, mert ha tűz üt ki, bennégnek az emberek. Úgyhogy inkább kerülték. A színház akkor még vegyesen játszott zenés darabokat és prózai műveket, de aztán ez nagyon gyorsan megváltozott, miután kirobbanó sikerrel bemutatták egy ifjú és addig ismeretlen zeneszerző, Kacsóh Pongrác Petőfi János vitézéből készült operettjét. 1904. november 18-án, a bemutató napján minden jóra fordult. 

A darab sikerében nemcsak az operett műfajának hallatlan népszerűsége játszott közre, hanem a politika és az általános közhangulat is. Erősödött a nemzeti öntudat, éppen napirenden volt az önálló magyar hadsereg felállításának terve, a János vitézben pedig – amiben a címszereplőt meglepő csavarral egy nő, mégpedig Fedák Sári játszotta – nemcsak magyar vitézek voltak, meg virtus, hanem magyar népzenei elemek is, ráadásul a nagy nemzeti idol, Petőfi Sándor művét dolgozták át. A János vitézt százhatvanötször játszották telt ház előtt, erre pedig korábban nem volt példa a magyar színjátszásban. Öt hónap alatt kétszázezren nézték meg az előadást, a szövegkönyvből közel egymillió darab fogyott el, és a kottából is eladtak félmillió példányt. A bemutató után néhány hónappal már huszonkilenc vidéki színház jelentkezett be a darab előadási jogáért.

A Király Színház innentől kezdve bő 20 éven át az első számú operettszínháza volt a fővárosnak. Meredeken felfelé ívelésének sem a konkurencia, sem a kevésbé sikeres bemutatók, sem az I. világháború, majd az azt követő Tanácsköztársaság nem tudta útját állni tartósan. Bár a háború kirobbanásakor morális okból bezártak, de rövid időn belül újranyitottak – Beöthy egy időre egy színészekből álló konzorciumnak engedte át a színház vezetését –, és ismét sikert sikerre halmoztak, a háború első felében a nemzeti érzelmű, a magyar hősiességet meg úgy általában a háborút éltető kurzusdarabokkal, majd ezek lecsengése után érkeztek sorra az operettnagyágyúk: előbb a Mágnás Miska, majd A csárdáskirálynő. Háború ide vagy oda, özönlöttek a nézők a Királyba.

Beöthy már a háború idején nagyszabású színházépítési terven törte a fejét, melynek megvalósítására megalapította az Unió Színházüzemi és Színházépítő Részvénytársaságot, ami a színház irányítását is intézte az addigi egyszemélyi vezetés helyett. Az őszirózsás forradalom, majd a Tanácsköztársaság azonban betett Beöthy színházépítési és -fejlesztési terveinek, melynek része lett volna a Király Színház modernizálása és átépítése is. Ennek ellenére a színház túlélte ezt az időszakot is. Az utolsó nagy sikere is erre az időszakra tehető: ez volt a János vitéz felújításának színpadra állítása. Az újbóli elsöprő sikerben két dolog játszott közre. Az egyik a Tanácsköztársaság volt, melynek kultúrkomisszárjai az elsők között tiltották be a darabot, a másik pedig a Trianon okozta trauma. Az újból repertoárra került, felújított János vitéz a területveszteség felett érzett nagy nemzeti szomorúság és a trianoni döntés elleni tiltakozás egyik jelképe lett. 

Beöthy és a részvénytársaság 1925-ig vezette a Király Színházat. Az infláció nem tett jót a nagy kockázatokat vállaló Uniónak, ami gyorsan tönkrement, és így a színházat is elveszítette. Beöthy a következő évben már egy másik színházat igazgatott, a Királynak pedig szép lassan leáldozott a csillaga. Nemcsak pénz nem volt, de a színvonal is visszaesett, ráadásul érkezett a nagy gazdasági világválság is. 1925 és 1935 között összesen hat igazgató váltotta egymást, hosszú távú stratégiát azonban egyik sem tudott kialakítani. A Király Színház utolsó vezetője Spitz Artúr volt 1935 és 1940 között. Talán ő volt az, aki utoljára elfordította a kulcsot a zárban, végleg bezárva ezzel a színházat, amit 1941-re már le is bontottak. Ma az UTE Vívó Szakosztálya, az Országos Polgárőr Szövetség és a Zsaru Magazin szerkesztősége van a helyén.