We Love Budapest: Ha leveszem a könyvespolcról valamelyik művét, mindig tudom, hogy bejárhatom az emberi sorsok mélységeit. Sokszor foglalkozik a kiszolgáltatottsággal, a traumákkal, és történeteiben mindig hangsúlyosak a női szerepek. Hogyan lehet ma hitelesen ábrázolni a nőalakokat?

Tóth Krisztina:
Nem fókuszálnék külön a nőalakokra, hanem általában beszélnék a karakterábrázolásról. Az érzelgősség, érzelmesség távol áll tőlem, és különben sem a szerzőnek kell elérzékenyülni, hanem az olvasónak. A jellemek a való életben sem feketék vagy fehérek, hanem rendkívül összetettek, ahogy nincsenek kizárólag ellenszenves és szerethető hősök sem, mindegyiknek vannak ilyen-olyan jellemvonásai. Ha hitelesen akarok ábrázolni egy figurát, akkor meg kell értenem a motivációit, a vágyait, és valamelyest azonosulnom kell vele. Igen, a negatív figurákkal is, hiszen így érhetem el azt, hogy cselekedeteik ne tűnjenek öncélúnak, hanem értelmezhetőek legyenek.

WLB: A nők helyzete és szerepe sokat változott az évtizedek során, a női írókra is sokkal jobban figyelünk, mint 10-20 évvel ezelőtt. Hogyan változott vagy hogyan változtatható az irodalmi kánon, hogy a bebetonozott férfi szerzők között egy egészen másfajta hang is megjelenjen? 

T. K.: Az ember egyszerűen jelen van, figyel, és igyekszik felhívni a figyelmet a pályatársakra is. A helyzet sokat javult, ez igaz, de az irodalom a mai napig férfiközpontú. Ez nem csak Magyarországon probléma, bár nálunk kétségtelenül rosszabb a helyzet, mint például Németországban vagy Franciaországban. Mondok egy példát, hogy világos legyen, miről is beszélek. A külföldi alkotói ösztöndíjak jó része 3-4 hónapra szól, év közben. Ha egy nőnek gyereke van, ezeket nem tudja igénybe venni. Vagy otthon hagyja a gyerekét, ami sok idő, vagy kiszakítja az iskolából, ami szinte lehetetlen. A 30 és 50 közötti női írók így eleve ki vannak zárva ezekből a lehetőségekből. Az sem tesz jót az ügynek, ha a politikai vezetők visszaküldik a nőket a konyhába: nem formálja jó irányba a közbeszédet, és nem kedvez a nők kiteljesedésének. A hamis kérdés – karrier vagy család? – állandóan ott virít az újságok címeiben. Nem hiszem, hogy választani kéne, a nők többsége nem mártír és nem karrierista, különböző színterek és feladatok között osztja meg az életét. 

WLB: Legelőször egy gimnáziumi irodalomórán olvastam az egyik versét, egyike volt az első kortárs szerzőknek, akiket elkezdtem megismerni. Akkoriban még fogalmam sem volt arról, hogy milyen lehet a kortárs irodalom, és mennyivel közelebbi világ jelenik meg a lapokon, mint akár a nyugatosok, akár a reformkor szerzői által írt könyvekben. A fiatalabbak sokszor pont azért zárkóznak el az irodalomtól, mert az iskolában „régi szerzők régi műveit” olvassák, amikhez nem feltétlenül tudnak kapcsolódni, hiszen más a kor, más a nyelvezet. Velük hogyan lehet megszerettetni az olvasást, vagy megmutatni nekik, hogy a kötelező olvasmányokon kívül van más is?

T. K.: Én sok lelkes és elhivatott tanárral találkozom, akik igyekeznek bevinni az óráikra a kortárs irodalmat és párhuzamba állítani a kötelező művekkel. Valóban úgy látszik, könnyebb így közelebb férkőzni a múlt és a jelen irodalmához is. A legfontosabb szerintem az olvasás megszerettetése és a szenvedély felébresztése. Ha a diák megtapasztalja, milyen érzés elmerülni egy műben és napokig, hetekig a történetben létezni, ha megérinti egy vers örvénylő mélysége, zenéje, ahogy például engem is megérintett ötödik osztályos koromban, akkor onnantól könnyebb az út a bonyolultabb, nagyobb olvasói figyelmet és befektetést igénylő szövegek felé is.

Szóval az öröm, az élvezet az első, rá kell vezetni a diákot, hogy olvasni jó. Annak idején, amikor az Irodalmi ikerkönyvek-sorozatot szerkesztettük, a szövegválasztásnál arra törekedtünk, hogy a diákok az életkoruknak megfelelő és izgalmas szemelvényekkel találkozzanak, hogy bő válogatást kapjanak klasszikus és kortárs szerzőktől egyaránt. 

WLB: Rengeteg gyerekkönyv szerzője is, ráadásul nem is mindig klasszikus értelemben vett mesekönyveket ír, klasszikus gyerektémákkal. Sokszor olyan traumákat vagy tabukat dolgoz fel, amikkel olykor még felnőttként sem vagyunk képesek megbirkózni. Ha kifejezetten a gyerekeknél maradunk, nekik hogyan lehet ezeket a fájdalmakat vagy nehéz témákat elmagyarázni az irodalom segítségével? 

T. K.: Sokféle gyerekkönyvet írok, kicsiknek és nagyobbaknak is. Valóban van közöttük olyan, amelynek talán szokatlan a témája, de nem az volt a cél, hogy valami szokatlanról írjak, hanem az, hogy minden, ami szóba kerül a hétköznapokban és foglalkoztatja az adott korosztályt, az megjelenjen a történetekben. Mindenről kell és fontos is beszélni, mert ez vezet el a megértéshez és a megnyugváshoz. Amit nem ért a gyerek, attól szorong. Mi, felnőttek is így vagyunk ezzel. Nemzedékek nőttek úgy fel, hogy a gyerek előtt bizonyos családi problémákról, betegségről, konfliktusokról nem esett szó, de közben ezek a gyerekek pontosan érezték, hogy valami nem stimmel, valamit nem mondanak el nekik. Szerintem nem feltétlenül azzal óvjuk meg a gyerekeinket, ha titkolózunk, hanem azzal, ha megtanítjuk nekik, hogy lehet kérdezni, és a kérdéseikre a saját szintjükön választ kapnak. A mesék történeteken keresztül segítenek megérteni a világot, elűzni a szorongást, a magányt, a gomolygó félelmeket.

WLB: És általánosságban hogyan segít az irodalom feldolgozni bizonyos traumákat?

T. K.: Nem tekintem az írást terápiás tevékenységnek, azokban az időszakokban azonban, amikor hosszú ideig nem tudok írni, nagyon rosszul érzem magam. Olyankor mintha nem volnék önazonos, csak úgy létezem a világban… Fiatal felnőttként sok mindent a könyveken, az irodalmon keresztül fogtam fel és értettem meg a világból, és ahogy az évek alatt történetek sokasága zuhogott át rajtam, fokozatosan a saját életemet is bizonyos értelemben történetnek kezdtem látni, illetve történetek egymásutánjának. Nemrég, amikor Szegeden megnyitottam a Könyvhetet, arról beszéltem, hogy az irodalom megóv a gyűlölettől, hiszen olvasóként sokkal fogékonyabb és érzékenyebb leszek tőlem idegen világok és ismeretlen élethelyzetek iránt. Olvasóként megtapasztalhatom, hogy nem vagyok egyedül a világban, hogy szinte minden megesett már: árulás, halál, betegség, és hogy a könyvek újabb és újabb csendes szobákba vezetnek, ahol minden elcsitul és mondatokká áll össze.

A traumákat nem a történetek gyógyítják meg, azok csak segítenek felfogni, hogy mindnyájunk traumája egy-egy történet. Segítenek kissé eltávolodni és megvizsgálni az életünk eseményeit. Íróként is igyekszem időnként hátralépni és a krónikás nyugalmával szemlélni azt, ami körülvesz, hogy pontos maradhassak. Mert szerintem a szenvedély záloga a pontosság. 

Címkék