A pontház kifejezés azt jelenti, hogy a lakóház pontszerűen áll a telken, beépítése nem keretes, nincs hozzáépítve semmi, hanem egy önálló, zárt tömb, aminek közepén találjuk a lépcsőházat, a lakások pedig körülötte helyezkednek el. A Fő utca 61. szám alatt álló, Németh Pál, Scultéty János és Szilágyi Jenő tervei alapján 1948–49 között felépített, tízszintes és nyolcemeletes bérház is ilyen. Az eredeti terv az volt, hogy ezen a részen kezdik el a Duna budai oldalának újjáépítését, ami hatalmas károkat szenvedett az ostrom ideje alatt. A Fő utca 59. és a Vitéz utca 2. két, egymással szomszédos saroktelek volt, az ezeken álló, egymásba érő lakóházak teljesen elpusztultak. Részben ennek helyére tervezték a három bérházas épületegyüttest, amiből végül csak egy épült meg.
Essünk túl előbb a szomorú eseményen, majd utána tisztázzuk, hogy miért lett csak egy ház a három helyett. A szomorú esemény egy nagyobb eseményláncolat, Budapest ostromának a része, ami decemberben kezdődött, majd februárban ért véget. 1945. január elején a hidak ugyan még álltak, de harcok már Budán is folytak, bár nem ezen a részén. A polgári lakosság jórészt lent tartózkodott a házak alatti óvóhelyeken, mivel állandóan ment a bombázás. Így tettek a a Fő utca 59. és a Vitéz utca 2. alatt élők is, és talán meg is úszták volna az ostromot és a háborút is, ha nem robbannak rájuk a házak. Nincs pontos adat, hogy hányan haltak meg a romok között, de túlélő egy sem akadt. A halottak között volt a kor ünnepelt írónője, Gulácsy Irén is. Neki és a többi áldozatnak a budapesti Farkasréti temetőben van jelképes sírja, az írónő unokaöccsének bronz domborműve pedig a pontház egyik külső falán emlékezik a tragikus múltra.
Hogy pontosan mi történt, arról több teória is létezik. Az egyik, hogy a házakat egyszerűen csak találat érte az egyik bombázás során – csak akkor nem omlanak össze teljesen. Egy másik verzió szerint az egyik közeli házat a németek lőszerraktárnak használták, és amikor találat érte, akkor szinte az egész környék felrobbant, és pont ez a két ház járt a legrosszabbul. Amit a legtöbben valószínűsítenek, az pedig az a változat, mely szerint a házak előtt futó sínen állt egy lőszerrel, robbanószerrel megrakott villamoskocsi, amit a németek otthagytak valamiért, és amikor a házakat bombatalálat érte, az is felrobbant, a detonáció pedig akkora volt, hogy szinte kiemelte a két házat a helyéből, majd darabjaira tépte szét. Egyébként a teljes épülettömb elpusztult, nem csak a két sarokház. Talán ha azonnal elkezdik a mentést, találnak túlélőket, de az egyre sűrűbb bombázások miatt erre nem volt lehetőség. Később, a romok eltakarításakor találtak ugyan tetemeket, testrészeket, de azonosítani szinte senkit sem tudtak.
Amikor a háború véget ért és elkezdődött az újjáépítés, az volt az eredeti elképzelés, hogy nem építik újra fel a lerombolt házakat, hanem más, friss szemlélet alapján újítják meg a Duna budai oldalát. A terv az volt, hogy modern alapanyagokból készített, modern tervezésű bérházakat építenek a partra, de szellősen, közöttük fás-parkos részekkel. A felrobbant sarokházak helyére készülő három pontház lett volna az első fecske. Csak hát a tervnek voltak ellenzői is. Ők nem szerették volna az addig egységes Duna-partot nemhogy megváltoztatni és új arculatot adni neki, de azt a régi egységet sem kívánták megbontani.
Persze volt mire hivatkozni: a három pontház felépítésének összköltsége, de még egy épületé is, jóval magasabb volt, mint az addig felépült házaké. Ráadásul az építkezés elhúzódott, összesen egy évig tartott, közben pedig az egyébként sem alacsony költségek még tovább nőttek. Születtek is az építkezést kritizáló újságcikkek. A lapok többek között azt írták, hogy amíg a hazai építők egy évig szöszmötölnek egyetlen házzal, addig a szovjet elvtársak három hónap alatt húznak fel egyet.
A pontház tehát megosztotta az embereket. Van, aki a jövőt látta benne, van, aki az esztelen pénzszórást. Pesten akkoriban terjedt egy vicc a házról, mely szerint igazából azért hívják pontháznak, mert pont kétszer annyiba került, mint ahogy tervezték. Végül a másik két épület építését lefújták, így csak az elsőt fejezték be. Miután 1949-ben átadták a házat és beköltöztek az első lakók, mégis úgy tekintettek rá, mint az újjáépítés szimbólumára – talán mert ez volt az első modern lakóépület, amit a háború után felépítettek, ráadásul a Duna-parton állt, jól látható volt mindenhonnan. Akkoriban még az útikönyvekbe is bekerült a Fő utca 61. mint budapesti látványosság.
Mindezek fényében természetesen nem kaphatott itt lakást csak úgy akárki, pártvonalon jól kellett teljesítenie, aki ide akart költözni, annak valakinek kellett lennie. De kiváltság ide vagy oda, a magyar egy panaszkodó fajta. Amikor nem sokkal a beköltözést követően a párt egyik bizottsága felmérést készített a lakókkal, hogy vajon milyen az új lakásuk, hogyan érzik magukat benne, ők csupa negatívumot soroltak. Ekkoriban – már a Rákosi-korszakban járunk – újra felmelegítették a ház ügyét is, csak a cikkek már nem az építők bénázását hánytorgatták fel, hanem azt állították róluk, hogy talán reakciósok, akik direkt lassan és rosszul építettek, hogy keresztbe tegyenek a munkásság boldogságának. Nem lettünk volna akkoriban az építők vagy az ott lakók helyében.
A Fő utca 61. alatti ház rövid időn belül – és csak rövid időre, egy szűk évtizedre – az imperialista-kapitalista, rothadó és dekadens Nyugat ízlésének és életmódjának megtestesítőjévé vált. Mindazt jelképezte, amit a kommunista Magyarországon megvetendőnek tartottak a másik oldalban. Beszédes, hogy mire leverték az 56-os forradalmat, az építők közül ketten már nem az országban éltek. Pedig Rákosival és a rendszerével együtt távozott az ellenszenv és megvetés is, amit a Fő utca 61. szám alatti házzal szemben tápláltak – talán mert nem is volt valóságos. Meg aztán épültek sorra a házak is, köztük sok modern, melyek mellett a Fő utcai ház már nem számított annyira modernnek meg annyira izgalmasnak se, és érdekes se volt többé, hogy valamilyen oknál fogva pozitív vagy negatív példa maradjon. Lett hát egy bérház, egy a sok közül – egyébként bérháznak egész szemrevaló –, és álldogál ott tovább, mint bármelyik épület a városban, amit észre se veszünk, amikor elmegyünk mellette. De az talán mégiscsak az eszünkbe juthat, ha mégis arra járunk, a Fő utca környékén, hogy a borzalmak elviselhetőségén azzal tényleg tudunk javítani, ha a romokon azonnal építeni kezdünk valami jót.
