A Nico egy szuterénből kialakított bár, aminek terasza is van, így jó idő esetén kiülhetünk a napra is, majdnem szemben az Országházzal, de ha nem elégszünk meg a napernyők biztosította árnyékkal, bent is leülhetünk, amivel jól járunk – kellemes hűvös fogad bennünket. Meg persze a párját ritkító hangulat, legalábbis a budai oldalt tekintve, ahol a Nemdebárnak van hasonló hangulata. De most maradjunk csak a Nicónál!
Belépve az ember rögtön átlátja a teljes teret. Szemben az aranyszínű pult, előtte bárszékek, fölötte színes fények – mikor ilyenek, mikor meg olyanok. A falak hófehérek, leszámítva a boltozatos ívű plafont, a téglák pedig láthatók, nincsenek vakolva, festve. Előbbi – a fal fehérsége – a természetes fény hiányát, utóbbi – a látható téglák – pedig az eleganciát ellensúlyozza. A hely két, egymás melletti fala mentén összefüggő padsor (vagy inkább kanapésor) húzódik, ami plüssel borított, előtte kerek asztalok és egy-két szék. Az egyik falat szinte teljes egészében tükör borítja, ami alaposan megnöveli a teret. A tükör fölött pedig egy ugró gepárdról készült kép függ, ami megkoronázza a bár berendezését, ami egyszerre már-már hivalkodóan stílusos, közben mégis visszafogott, minimalista.
A kifejezetten jó ízléssel kialakított bár némi diszkréciót is áraszt magából, titkos, lopott randik és ártatlan összeesküvések, bennfentes pusmogások helyszíne lehet, miközben érezhetően bármikor kitörhet itt a bacchanália is. Nem véletlenül szerepel a Nico programján számos DJ, akik az önfeledt poharazgatás és beszélgetés mellé jófajta, jórészt elektronikus aláfestő zenéket prezentálnak.
A DJ-pult hol bent áll, a pult közelében, hol pedig kint, a bejárat mellett, az időponttól és az időjárástól függ, hogy mikor hol. A Nico általában délután 4-kor nyit, és éjfélig van nyitva, kivétel a vasárnap, mert az a pihenőnap. Árak tekintetében teljesen átlagosnak mondható a hely, nem túl drága, de nem is olcsó – amolyan középáras. Azért fontos tudni azt is, hogy a Nico nem kocsma, hanem bár, vagyis alapból egy fokkal drágább, mint általában a kocsmák.
A hely berliniességét csak aláhúzza, hogy a névadója a német származású énekesnő és modell, Nico, aki New Yorkban, Andy Warhol és a Velvet Underground mellett lett világhírű, amit szólóban csak elmélyített, egészen a váratlan, 1988-as haláláig, amit egy szerencsétlen biciklisbaleset okozott Ibizán. Nico arcvonásánál talán csak a hangja volt különösebb, és ez a róla elnevezett bárra is jellemző. Mármint a különösség.
Bár első ránézésre azt fogjuk megállapítani, hogy a hely remekül illeszkedik a környék arculatába, azonban az ott eltöltött egyre több perc, óra, majd később nap után mégiscsak azzal a kiegészítéssel fogunk élni, hogy: de ki is lóg belőle. Pontosabban nem kilóg, hanem új színt visz bele, ami lehet, hogy van, akinek elsőre zavarba ejtő, de másodszorra már biztosan nem lesz az. Mert a Nicónak a megfoghatatlan különössége – ami talán a dekadens és finoman bohém eleganciájából fakad – a vonzereje; eleinte emiatt fogsz visszajárni, aztán meg már a kellemes élmények, emlékek miatt.
