szabadidő

budapest

szerkesztés

Hírünk a nagyvilágban, avagy így utaznak a magyarok – Kordos Szabolcs, a Turista from Hungary és az Airport, Hungary című könyvek szerzője

Szerzők

  • Wágner Gábor

2020. 08. 04. 12:26

Kordos Szabolcs író, szerkesztő-újságíró és kommunikációs szakember Hungary című tényfeltáró könyvsorozata rólunk, magyarokról szól. Írt könyveket a budapesti luxushotelek világáról, az éttermekről és bárokról, a fővárosi taxisokról és az éjszakai életről sok-sok sztorival fűszerezve a képet. Mi most a magyarok utazási szokásairól (Turista from Hungary) és a légi közlekedés kulisszatitkairól (Airport, Hungary) szóló könyveinek bővített kiadása kapcsán beszélgettünk a szerzővel, hogy képet kapjunk arról, milyenek vagyunk mi, magyarok, amikor a bőröndjeinkkel felszerelkezve elutazunk távoli tájakra turistáskodni. Bár még mindig tartja magát az a vélemény, hogy milyen szörnyű turisták is vagyunk, az interjú bőven árnyalni fogja a képet: nem vagyunk rosszabbak másoknál, sőt van, amiben még jobban is teljesítünk.

We Love Budapest: Az utóbbi pár évben jó alaposan megtapasztaltuk, milyen az, amikor az egész várost elözönlik a turisták, csak jönnek és jönnek. Ezzel párhuzamosan egyre több lett a kritikus hang, hogy az angolok ilyenek, a kínaiak meg olyanok, és a sort még lehetne folytatni – miközben korábban nekünk sem volt valami túl jó hírünk a világban a turizmus szempontjából nézve. Azt is mondhatjuk akár, hogy hát ilyen a karma. De mi az igazság: milyenek vagyunk mi, magyarok, amikor elutazunk valahova? Tényleg annyira szörnyűek, mint azt korábban állították rólunk?
 

Kordos Szabolcs: A turistás könyv kapcsán több tucat idegenvezetővel beszélgettem. Szinte kivétel nélkül mindenki azt mondta, hogy amikor mi, magyarok elutazunk valahova, akkor az agyunkat Ferihegyen hagyjuk. És teljesen mindegy, hogy fapadossal last minute nyaralásra tartunk, vagy egy exkluzív körtúrára egy egzotikus országba. Ilyenkor elfelejtünk gondolkodni, és teljes mértékben az idegenvezetőkre hagyatkozunk. Aztán érkeznek az olyan kérdések, mint például, hogy „hajnali kettő van, fáj a fejem, mit csináljak?”. De otthon mit csinálunk ilyen esetben? Beveszünk egy fájdalomcsillapítót. Ez Kenyában sincs másképp. De mondok elborultabb esetet is. Történt egyszer Egyiptomban, hogy az idegenvezető a legelső napindító reggeli megbeszélésen azzal kezdte a mondandóját, hogy „Mindenkit üdvözlök Afrikában!”, mire egy hölgy felkiáltott, hogy „Úristen, mit keresek én Afrikában, nem is akartam idejönni, Afrika nem biztonságos”.
 

Fotó: Hirling Bálint - We Love Balaton

WLB: Nemcsak idegenvezetőkkel beszéltél, hanem a másik könyved kapcsán légiutas-kísérőkkel is. Ők hasonló véleményen voltak?
 

K. Sz.: Igen. Ők hasonló történeteket meséltek. Például azt, hogy miután a csoport elfoglalta a helyét a reptéri buszon, valaki megkérdezte, hogy most akkor egészen New Yorkig kell-e itt ülnie, mert nagyon kényelmetlen az ülés. Gyorsan felvilágosították, hogy New Yorkba repülővel mennek majd, a busz csak a gépig furikázza el őket. Ugyanezen a járaton akadt olyan utas is, aki New York fölé érve rábökött egy nagyon távoli póznára és lelkesen felkiáltott, hogy milyen gyönyörű a Szabadság szobor! Ám a légiutas-kísérők két kedvenc örök kérdése a következő: „Mondja, most mi felett repülünk?”, vagy „Amit lehúzok a WC-n, az tényleg kirepül a levegőbe?”.

 
WLB: Azért remélem, hogy valami jó tulajdonság is akad…
 

K. Sz.: Persze. Az is egy általános megfigyelés rólunk, hogy általában egy helyre egyszer utazunk el, és amikor már ott vagyunk, akkor mindent látni szeretnénk, nagyon érdeklődőek vagyunk. Elmegyünk a folklór-estre, befizetünk az összes kirándulásra, és jó alaposan körbenézünk a faluban/városban. Egyszóval, hálás közönség vagyunk, és szeretjük maximálisan kihasználni a lehetőségeket. Egyébként pedig rettentően tudunk örülni, ha a légi személyzet magyarul szólít meg bennünket, vagy abban az esetben is, amikor valami extrát kapunk, legyen szó egy pohár italról, egy plusz párnáról vagy akár csak egy kedves szóról. Nagyon értékeljük ezeket a gesztusokat.
 
Az is nagyon fontos, hogy viszonylag egyenesen megmondjuk a véleményünket. A távol-keleti utazókra jellemző, hogy úgy tesznek, mintha minden rendben lenne, majd utólagosan panaszt tesznek. Nálunk a fő reklamálók jellemző módon a last minute utazók. Nagyon olcsón kapnak egy nem túl jó szobát, aztán problémáznak, hogy miért a WC mellett, miért a diszkó fölött kell aludniuk, és nehezen értik meg, hogy azért, mert fele- vagy harmadannyit fizettek a szállásért, mint mások.
 
A panaszkönyv amúgy a megváltást jelenti az idegenvezetők többsége számára. Imádják, ha az utas ezt kéri, mert ilyenkor kiírja magából vélt vagy valós fájdalmát, majd boldogan megkönnyebbülve folytatja az utat. Win-win szituáció ez.
 

Fotó: Hirling Bálint - We Love Balaton

WLB: Annak mi lehet az oka, hogy – ahogy fogalmaztál – Ferihegyen felejtjük az agyunkat?
 

K. Sz.: Átállunk vele valamiféle szabadidős üzemmódba. Úgy vagyunk vele, hogy épp eleget gondolkodunk év közben. Amikor elindulunk nyaralni és van kire támaszkodnunk, akkor nem gondolkodunk, kihasználjuk, hogy végre valaki megteszi helyettünk.
 
Ugyanakkor mindig van 1-2 problémás utas is, akik – és most általánosítás következik, senki ne sértődjön meg – az idegenvezetők megfigyelései szerint a leggyakrabban vidéki, kispolgári ügyvéd-, mérnök- vagy orvosfeleségek, akik egy „korábbi úton mindenből jobbat kaptak”, és ezt szóvá is teszik. A csoportok állandó tagjai az okoskodók is, akik mindent jobban tudnak, mint a szakember, mert két perce elolvasták az összes vonatkozó Wikipedia bejegyzést. Azt mondja az idegenvezető, hogy például a sziget kerülete, ahol éppen vannak, 68 km, mire az okos utas kijavítja, hogy 69. Érdemes igazat adni nekik, mert akkor gyorsabban szabadul az ember.

 
WLB: Az eddig elmondottak alapján akkor nyugodtan kijelenthetjük, hogy a hibáink ellenére nem vagyunk rosszabb utazók a többi nemzet utazó fiaitól? Csak mert korábban létezett egy olyan sztereotípia, hogy a magyaroknál nincs rosszabb turista...
 

K. Sz.: Ez egyáltalán nincs így, nem vagyunk rosszabbak, mint mások. Nem is utálnak bennünket, sőt. A nagy számok törvénye alapján mindig a normális utasból, utazóból van a több. Hülyék meg mindenhol vannak, nem csak nálunk. Lehet, hogy korábban volt valós alapja a rossz hírünknek, de azok az idők már elmúltak, mi is rengeteget változtunk. Korábban a svédasztalok rémeiként emlegettek bennünket, de ez már a múlté. Persze elvétve van még olyan eset, mint ami Görögországban történt meg, ahol a pincér jelezte az idegenvezetőnek, hogy extrém mennyiségű, 20 kiló narancs fogyott el a reggelinél. „Szeretik a gyümölcsöt” – válaszolta erre a hölgy, de aztán azt is közölték vele, hogy az oké, de nincs meg a gyümölcsök héja sem...
 
Az elmúlt évtizedek során kinyílt a világ a számunkra is, így nagyon sok helyre jutottunk el, és lett összehasonlítási alapunk. Manapság már a repülés is elég széles réteg számára elérhető. A légiutaskísérők már kapásból sorolják, melyik az ingázó járat, amelyiken a kevésbé kvalifikált, idénymunkát végzők utaznak, melyik a hivatali járat, amire a szintén külföldön dolgozó értelmiségiek szállnak fel, és melyik a vakációs járat. És persze vannak vegyes járatok is, mindegyik saját karakterisztikával bír.

Fotó: Hirling Bálint - We Love Balaton

WLB: A repülést hogy bírjuk?
 

K. Sz.: Elég jól. Nem vagyunk annyira udvariasak, mint például a japánok – közülük volt, aki az ájulása előtt is elnézést kért a légiutas-kísérőtől –, de alapvetően jól viselkedünk a levegőben. Ha az ember sok légiutaskísérővel beszélget, akkor mindegyiknek lesz négy-öt sztorija részeg utasról, aki másokat vegzál, a WC-ben rágyújt, az ajtót feszegeti, esetleg a légikisasszonyokat zaklatja. A magyar utasok azonban nincsenek az élvonalban problémásság szempontjából.

 
WLB: Van olyan konkrét koncélpont, vagy akár több is, ahova a magyarok szívesen utaznak?
 

K. Sz.: Ez mindig változik, és attól is függ, mi mennyibe kerül. Egy időben például mindenki Jordániába, Tunéziába vagy Egyiptomba utazott, mert rettentő olcsó volt. De elég volt a politikai helyzet megváltozása, netán 1-2 terrorcselekmény, és a lelkesedés alábbhagyott érthető módon. Amit viszont fontos megjegyezni, hogy a last minute fénykora elmúlt, és most már mi is inkább előre gondolkodunk, tervezzük az utazást, nem pedig lecsapunk arra a last minute-re, ami éppen van. Tudatosabb utazók lettünk mi is. Megtapasztaltuk, hogy ha fél évvel vagy pár hónappal korábban veszünk repülőjegyet és foglalunk szállást, az ugyanolyan olcsó lesz, mint a last minute, csak jobb minőséget kapunk cserébe, mert a last minute-ben általában a legolcsóbb, legrosszabb szobákat szórják ki.
 

Fotó: Hirling Bálint - We Love Balaton

WLB: A szervezett úttal nyaraló átlagos turistákat lehet valamiféle szempont alapján csoportosítani?
 

K. Sz.: Kétféle ellentípus létezik. Első a napraforgó típus, aki azt mondja, hogy „óóó, én csak pihenni jöttem”. Ő reggel fél 6-kor már elfoglalja a napozóágyat, a medence partján kívül nem megy sehova, egy héttel később pedig szénné barnulva és hullafáradtan – mert mindennap a tűző napon feküdni bizony ingerszegény és fárasztó – megy haza. A másik típus viszont programhalmozó. Ő az, aki mindenhova elmegy, ha érdekli, ha nem. Mindent látni akar, és mindenhova ki akarja tűzni a virtuális zászlócskáját.

 
WLB: Koronavírussal és korlátozásokkal terhelt korunkban most mi a helyzet? Utazunk manapság külföldre, van bennünk erre hajlandóság, vagy inkább belföldre koncentrálunk, esetleg nem utazunk most sehova?
 

K. Sz.: Érdeklődés mindenképpen van, az egyáltalán nem szűnt meg. Utazunk most is, csak persze kevesebben. Van egy réteg, aki az átlagosnál jóval nagyobb utazó. Őket igazából nem izgatja se a járvány, se a korlátozások. Minden kínálkozó lehetőségre lecsapnak, és ahogy tudnak, mennek most is. Aztán van egy másik csoport, ők korábban teljesen átlagos utazóknak számítottak, rájuk viszont olyan elementáris erővel volt a bezártság, hogy amint résnyire nyitották a határokat, azonnal utazni akarnak. Olyan ember is akad, aki pedig a helyzet jó oldalát felfedezve, ügyeskedni kezd. Például megpróbál 300 ezer forintból kihozni egy ausztráliai utazást, vagy 250 ezerből egy chileit, mert a jelenlegi helyzetben a légitársaságokkal rugalmasan lehet tervezni és egyezkedni. Ők pedig ezt most ki is használják és foglalják le a helyeket hónapokkal előre, az év második felére. Aztán vagy összejön nekik, és negyedáron utaznak el valami távoli helyre, vagy nem, akkor viszont indul az újratervezés. Ők az igazi profik.

Fotó: Hirling Bálint - We Love Balaton

WLB: Visszatérve a sztereotípiákra: régen mi voltunk azok, akik utazás előtt jól bevásároltunk konzervekből meg minden egyébből is, hogy kint aztán minél kevesebbet kelljen költeni. Ez még mindig így van?
 

K. Sz.: Ebben is sokat változtunk, de azért még megvannak a klasszikus esetek is. Volt olyan utas, aki buszos túrára érkezett meg 20 liter üdítővel, mondván, hogy a busz úgyis elviszi. Aztán olyan is akadt, aki nejlonnal kibélelt hátizsákkal ment a kirándulásra, hogy a görög gazdáktól kapott barackokat biztonságba helyezze. De fordítva is volt már, pont most, a koronavírus-járvány előtt közvetlenül. Olvasták a neten a híreket, meg a rémhíreket, majd úgy jöttek vissza Magyarországra a turisták a Távol-Keletről, hogy jól bevásároltak előtte rizsből, mert attól tartottak, hogy mire hazaérnek, addigra itt már nem lehet kapni.

 
WLB: Elutazni, az azt is jelenti, hogy találkozunk egy másik, a miénktől esetleg gyökeresen eltérő kultúrával. Mennyire tiszteljük ezeket a más kultúrákat?
 

K. Sz.: Ez teljesen emberfüggő. Minden csoportban vannak problémás esetek. Iránban történt egyszer, hogy az egyik utas, aki nem titkoltan elég szélsőséges politikai nézeteket vallott, megkérdezte az idegenvezetőt, hogy hol lehet zászlót égetni, mert ő elmenne egy ilyen eseményre. A csomagban persze nem volt ilyen program. Előfordult olyan eset is, szintén Iránban, hogy egy hölgy, aki nem volt tisztában azzal, hogy mik a szokások, egyik reggel vizes hajjal és a többiek után érkezett meg a reggelihez. Kérdezték tőle, hogy merre járt, mire ő azt válaszolta, hogy kedve támadt egy kora reggeli csobbanásra. Lement fürdőruhában a partra és úszott egyet. Ijedten kérdezték tőle, hogy a helyiek mit szóltak ehhez? Integettek, válaszolta, ő meg visszaintegetett. De ugyanez a hölgy egyszer eltűnt a csoportból, és ez épp egy olyan téren történt, ahol pont valamiféle gyújtó hangú politikai gyűlést tartottak. Mivel a nő nem került elő, ezért az idegenvezetőnek fel kellett mennie a színpadra, hogy megkérje a szervezőket, hogy két „halál Amerikára!” között ékes magyarsággal bemondja a mikrofonba, hogy Katit várják a megbeszélt helyen.

 
WLB: Nyelveket mennyire beszélünk?
 

K. Sz.: Ezen a téren még van ledolgoznivalónk. Nem vagyunk ezzel egyedül – bár ez nem mentség.

Hasonló tartalmak

Admin mode