éjszakai élet

kultúra

„Inkább zárkózott alkat vagyok, sok befelé figyeléssel” – interjú Álmos Gergellyel (mïus)

Szerzők

  • Wágner Gábor

2020. 03. 30. 15:17

A jól ismert mondást elferdítve kijelenthetjük: mïus csak egy van! Bár a mostani nem egészen ugyanolyan, mint a 2015 előtti, de a két korszakot meghatározó és éppen ezért össze is kötő személy, a zenekarvezető-zeneszerző Álmos Gergely szavatolja a kontinuitást. Most megjelent új, sorrendben ötödik nagylemezük, az Études de Battements kapcsán beszélgettünk.

We Love Budapest: Az új lemezetek bemutató koncertje, amire ráadásul – szokás szerint – különleges látványvilággal is készültetek, pont beleesik abba az időszakba, amikor minden zárva tart a járvány miatt. Mi ilyenkor a vészforgatókönyv?
 

Álmos Gergely: Sejtések már korábban voltak, hogy itt valami lesz, pontosabban itt is. Előttünk lépett volna fel a zongorista Luca Longobardi, aki olasz származású, mégis sokáig ő tartotta bennünk a lelket, hogy nem kell majd lemondani a fellépést. Még akkor is, amikor tudtuk, hogy ő például nem lesz ott. Lélekben kezdtük is őt elengedni, de aztán vele együtt a fellépést is elengedtük végül. Nem jó érzés, hogy így alakult, de nálunk talán annyiból könnyebben ment a belenyugvás, hogy nem egyik pillanatról a másikra mondtuk le a koncertet, hanem fokozatos leépítés történt. Luca egyébként már egy ideje karanténban van, otthon, és sorra adja az élő stream koncerteket.
 
Nagyon készültünk a lemezbemutatóra, és nemcsak az új dalok miatt, hanem látványban is, épültek már a díszletek, tervezés alatt álltak a fények és a vetítés, meg hoztunk volna a színpadra egy nagy versenyzongorát is. Sok összetevős eseményre készültünk, és most 20 ember munkája ment a levesbe. De azért nem csüggedünk, mert legkésőbb ősszel biztos megtartjuk a lemezbemutató koncertet, és ugyanebben a formában, ahogy most is terveztük. Még Luca Longobardi is ott lesz.

WLB: Még nem létezik olyan régóta a zenekar, a most megjelent Études de Battements mégis már az ötödik nagylemeze a mïusnak. Elég termékeny zenekar vagytok. Ami nem mintha baj lenne, sőt tök jó, de azért van ennek valami különös oka?
 

Á. G.: Alapvetően építész vagyok, és részesültem zenei oktatásban is. Mindkettő az életem része volt mindig. Persze annak idején nálunk is elhangzott, hogy „kisfiam, előbb szerezz valami rendes szakmát, aztán azt csinálsz, amit akarsz”, de ezzel szerencsére nem volt gondom, mert rajzolni nagyon szerettem, és a matekot is eléggé bírtam. A zene akkor vált egyre fontosabbá az életemben, amikor a kreativitásomnak az a része, amit az építészetben nem tudtam kihasználni, egyre inkább szorítani kezdett belülről. Az építészetben mégiscsak megrendelésre dolgozom, amikor zenélek, akkor viszont a „megrendelő” is én vagyok. Ezért ez személyesebb, őszintébb, egészen belülről jön, időnként kicsit naiv talán, és mindenképpen szabadabb és felszabadultabb, mint amikor épületet tervezek. Egyébként pedig a kettő erősen hat egymásra, erősítik egymást. Ha valamelyikben elakadok, a másikhoz fordulok inspirációért.

Fotó: Hirling Bálint - We Love Budapest

WLB: Amikor megtudtam, hogy építész is vagy, egyáltalán nem csodálkoztam. Elég csak meghallgatni például a Twentytwo 22 című lemez záró darabját, a Hunters in the Storm című számot. Olyan hatása van, mintha egy építmény lenne megzenésítve...
 

Á. G.: Igen, szoktam is mondani, hogy a zeneírást nem a zeneiskolában, hanem a középülettervezési tanszéken tanultam meg. Ott kaptam egy általános érvényű, a kreatív energiák kezelésére alkalmas módszertant, amit a zenekészítés során is hasznosítani tudok. Ez pedig a koncepcionális építészet, ami röviden annyit jelent, hogy mindig fontos, hogy mielőtt belevágunk a munkába, legyen egy koncepció a fejünkben, ami vezet, hogy aztán ami elkészül, az ne legyen öncélú. A zenében is ezt hasznosítom: mindig van egy előzetes, vezérlő koncepció, egy vízió, melynek mentén megszületik az adott szám. És persze az egészre jellemző a strukturalitás is, mégiscsak építész vagyok. Goethe híres mondása volt, ami az én esetemben pontos és helytálló: „Az építészet megfagyott zene.”

Fotó: Hirling Bálint - We Love Budapest

WLB: Azt már biztosan sokan megkérdezték tőled, hogy honnan jön és mit jelent a zenekar neve, és hogy mi az a két pont az i betűn?
 

Á. G.: A mïus történetét két részre lehet bontani. Az első, korai szakasz 2011-ben kezdődött, ekkor alapítottuk meg a zenekart Horányi Julival. Duóként működtünk, készítettünk együtt két nagylemezt. Aztán mivel a jövőt nagyon másképp képzeltük el, ő elment az X-Faktorba, én pedig egymagam folytattam tovább, és a dalokhoz vendégénekeseket (pl. Jónás Vera, Laura Hahn) hívtam. Meg persze van egy csomó egyéb közreműködő is a projektben, kezdve a zenekarral (Gulyás Kristóf dobos és Mezey Tamás basszusgitáros), ami velem együtt eddig háromtagú volt, de épp most bővült egy új taggal (Várnai Szilvia - zongora) négyfősre. Igazából csak a zeneírás az, ami egyszemélyes, minden más dologban viszont nagyon jó, állandó társakkal dolgozom együtt, a már említett zenészektől kezdve az énekeseken (Hegyi „Ohnody” Dóra és Raf Skowroński már állandó énekeseknek számítanak) át egészen a látvány, a vizuál megteremtésében közreműködőkig. Olyanok vagyunk, mint egy nagy család.
 
De visszatérve a zenekar nevére, olyan megoldást kerestünk Julival annak idején, ami különleges és kifejez minket kettőnket, így lett a magyar ‘mi’ szóból és ennek angol megfelelőjéből (us) ez a különös szóösszetétel, a két pont pedig azért lett kettő, mert ketten voltunk a zenekarban. Egyébként létezik Ukrajnában egy folyó, aminek Miusz a neve.

WLB: Bár a zenét természetesen nem írja felül, viszont nagyon erősíti a mindig nagyon karakteres, erős vizuális világ. Már-már ez is olyan, mint egy hangszer a sok közül. Szinte nincs olyan cikk vagy méltatás, ami ne ejtene szót erről is...
 

Á. G.: A színpadi vizuális világért Sztojánovits Andrea felel, vele találjuk ki az egészet. Ez is nagyon fontos része a produkciónak. Már csak azért is, mert mi nem az a monitorládáról ugráló zenekar vagyunk. Főleg az utóbbi három lemez esetében az összhang tekintetében technikailag bonyolult dolgok történnek nálunk a színpadon. Az összes eleme a produkciónak nagyon összehangolt, ezért szinte óraműpontossággal történik minden a fellépéseken. Számunkra így nem annyira önfeledt egy-egy mïus-koncert – vagy inkább másképpen az –, hanem közelebb áll egy színházi előadáshoz.
 
De egyébként is szeretünk mindenféle kreatív dologgal előállni. Például olyan lámpákat építettünk, amelyek a mozgásomra meg a billentyűzésemre reagálva világítanak. Azt, hogy ez hogyan működjön és valósuljon meg, azt mi programoztuk le és kísérleteztük ki, Szilágyi Ákos barátom segítségével-vezetésével. Szeretek színpadon is lenni, de őszintén szólva ezt a kreatívkodást szeretem a legjobban az egészben. Kitalálni és felépíteni a produkciót, mint egészet és apró részleteiben is.

WLB: Kortárs zenekarok közül kikkel hoznád közös nevezőre a mïust, illetve kik hatottak rád elsősorban?
 

Á. G.: Mindig nagyon sokféle zenét hallgattam, a rocktól a drum and bassen át a jazzig. Egyedül reggae-t nem hallgattam soha, egyébként volt mindenféle korszakom nekem is. Meghatározó erővel először Neil Young Harvest című albuma hatott rám, még gyerekkoromban. Kazettán volt meg, lehettem kábé 10 éves, és csak évekkel később tudtam meg, hogy pontosan mi is ez a zene, amit annyira szeretek. Aztán később volt rockerkorszakom, szerettem a Quimbyt, a Kispált, elsősorban is a korai korszakukat.

Őket váltotta Yonderboi meg a Žagar. Külföldi zenekarok közül az Air, a Portishead, a Massive Attack, meg úgy általában a triphop világa hatott rám, és ez a sötét színeinken talán meg is látszik, meg a zenén is hallatszik. Az utóbbi évekből az Apparat meg a Moderat, Nils Frahm és a Portico világa az, ami közel áll hozzám. De például nagyon hatottak rám olyan előadók is, akikkel együtt dolgozom vagy dolgoztam. Mind Jónás Vera, mind Hegyi Dóri személyisége, a zenéhez való hozzáállásuk rendkívül inspiráló. Az utóbbi 5 évben pedig elkezdtem nyitni a komolyzene felé is, bár az operákhoz azért még szükségem van legalább 10-15 évre. Azt is megfigyeltem magammal kapcsolatban, hogy az instrumentális zenék sokkal jobban érdekelnek és lekötnek, mint az énekesek. A mïusban is koncepció, hogy az énekhangokat hangszerekként kezeljük.

Fotó: Hirling Bálint - We Love Budapest

WLB: Énekhang azért van még az új lemezen is. Az Études de Battaments miben hoz újat az eddigiekhez képest?
 

Á. G.: A harmadik (Eigengrau) és a negyedik (Twentytwo 22) lemez, illetve a köztük megjelent EP (Isola) egy trilógiát képeznek. Az új album, amin 12 szám szerepel, némiképp más irányt vett fel. Hatással volt rá a klasszikus zene, amit mostanában sokat hallgatok, illetve szerettem volna visszanyúlni a mïus gyökereihez is. A lemez francia címe magyarul azt jelenti, hogy ütemtanulmányok, és Pierre Schaeffer francia zeneszerző munkásságára utal. Ő az elektronikus zene egyik úttörője volt, aki a lemezkiadás forradalma előtt is már aktívan tevékenykedett, már akkor előre rögzített hangokkal dolgozott, és gyakran kreatívabb megoldásokkal élt, mint napjaink zenészei az ultramodern technikai felszereltségükkel.

Miközben ez még az az időszak, amikor ha meg akartad hallgatni a kedvenc dalodat, akkor le kellett menni a kocsmába vagy a kávéházba, és meg kellett kérni a zenekart vagy a zongoristát, hogy játssza el azt neked. Schaeffer munkássága nagyon inspiráló, többek között ez sarkallt arra, hogy visszamenjek egészen a gyökerekig, a legmélyére, és eközben pedig újra napirendre került nagyon sok és sokféle olyan zene, ami valaha hatott rám. Ettől elsőre talán kicsit eklektikusnak is tűnhet az album, de én inkább azt mondanám, hogy változatos. Van rajta négyötödös jazztechnó, keringő blues-zal keverve, meg poliritmikus darabok is. BPM-ben azért nem mentünk a megszokott 90-130 fölé, nem mentünk át sietősbe. Vannak a lemezen keményebb számok, meg olyan visszafogottabb zene is, mint ami például egy kiállításra, Csontváry Magányos cédrusához készült eredetileg, és ami egy szabad ritmusú zongorás darab.

WLB: Annak idején milyen hangszerrel kezdtél? Zongora vagy gitár?
 

Á. G.: Egyik sem. Pedig már gyerekkoromban is zongorázni szerettem volna. Volt mindenkinek az alap furulyaoktatás, és utána eldönthetted, hogy akarsz-e zenével foglalkozni, vagy sem, és hogy milyen hangszeren játszanál. Elmentünk anyukámmal a zeneiskolába, de a zongoránál mindig bődületes sor állt, ráadásul csak azokat vették fel, akik már egy kicsit konyítottak a hangszerhez. A fafúvósoknál viszont sosem állt senki, úgyhogy végül ott kötöttem ki, az oboa volt az első hangszerem. Nagyon szerettem, de nehéz volt rajta megtanulni játszani, fél évbe telt, mire meg tudtam egyáltalán szólaltatni.

Amikor abbahagytam, akkor kaptam az apukámtól egy gitárt, amin autodidakta módon tanultam meg játszani, 14 évig ez volt a fő hangszerem. Aztán jött a dob, több zenekarban is doboltam, majd nagyjából 4 évvel ezelőtt pedig végre elértem a zongorához – és azzal együtt pedig a komolyabb zeneelmélethez. Egyébként a fúvósokat sem engedtem el teljesen, az új lemezen van fuvola meg oboa is.

Fotó: Hirling Bálint - We Love Budapest

WLB: Ha helyreáll a rend, és újra lesznek koncertek, mentek fesztiválozni? Vannak már felkérések?
 

Á. G.: Bár korábban volt egy-két próbálkozásunk, hívtak egyszer-kétszer, de azért nem kényeztetnek el minket meghívásokkal a zenei fesztiválok. Ami tökre érthető, nem kimondottan nyári bulizene a miénk, és a vizuális körítést sem könnyű egy fesztiválon tökéletesen hozni, úgy, mint egy klubkoncerten. A mi terepünk inkább az audiovizuális fesztiválok, voltunk is pár ilyen rendezvényen, például Rómában meg Londonban. Azok elég jól sikerültek.

 
WLB: Hol van nagyobb esélyetek a tartós sikerre: itthon vagy külföldön?
 

Megvan a magunk közönsége mind a két területen, de a zenénk nemcsak itthon, hanem külföldön is szubkulturálisnak számít. Technónak nem elég technó, hangszeres-énekes produkciónak meg túlságosan elektronikus. De ezzel már régóta tisztában vagyunk, és nincs is baj ezzel, úgysem szeretnénk stadionzenekarrá válni. Nem is koncertezzük szét magunkat, tavaly például összesen egyet adtunk itthon. Nekünk tökéletesen megfelel a színház méretű helyeken, maximum 4-500 fős közönség előtti fellépés. Én magam is inkább zárkózott alkat vagyok, sok befelé figyeléssel.

Hasonló tartalmak