kultúra

Nagy járványok a történelemben: régen sem bírta a lakosság a karantént, de nem az unalom miatt

Szerzők

  • Jász Annamária

2020. 03. 20. 15:03

Lepra, pestis, kolera, kiütéses tífusz, fekete himlő... Járványok sora tizedelte az emberiséget a történelem során, és évszázadokon át nem bukkantak az okára, a kezdetleges védekezési módok viszont mindegyik esetben hasonlítottak egymásra. A Magyar Nemzeti Múzeum – Semmelweiss Orvostörténeti Múzeum és Horányi Ildikó főmuzeológus segítségével eredtünk annak nyomába, hogyan viszonyult az emberiség a megbetegedésekhez a történelem során.

A pestist szokás a leghorrorisztikusabb járványnak beállítani, pedig alattomos terjedési módját tekintve a feketehimlő, vagy a manapság is aktuális malária nagyobb veszélyt képvisel. Az első és legnagyobb, az 1347–53 között dúló pestisjárvány persze rengeteg áldozatot szedett, körülbelül megfelezte Európa lakosságát, de az ezután hullámokban következő pestisjárványok már nem voltak ennyire pusztítóak. A feketehimlő évente félmillió emberéletet követelt, és a felgyógyultak rosszabb esetben megvakultak (ahogy fél szemére Kölcsey Ferenc), jobbik esetben „csak” egész életükre elcsúfították őket a sebhelyek. A hatékony védőoltásoknak köszönhetően viszont ez az egyetlen ragályos betegség, amelyet sikerült eltörölni a Föld színéről. Ne legyenek illúziónk, lepra, pestis, az Európába csak 1830-tól betörő kolera is létezik még a bolygó félreeső zugaiban, csak már a pusztításuk jóval kisebb mértékű.

A világ összes kontinensén végigsöprő világjárvány (pandémia) csak egy volt a történelem során, az Amerikából az I. világháborúban katonák által behurcolt, nagyon virulens influenzatípus, a spanyolnátha. Magyarországra 1918 nyarán érkezett meg, halálozási rátája decemberre elérte a 10%-ot. Sok hasonló intézkedést hoztak akkoriban a maiakhoz: a tömegközlekedési eszközökre tilos volt betegen, maszk nélkül felszállni, bezártak a mozik, színházak, mulatók főiskolák, egyetemek, a kávéházak korlátozott nyitvatartással üzemeltek, a telefonokat selyempapírba csomagolva lehetett használni. A járvány több áldozatot hozott, mint az első világháború; csak Európában 2 millióan halhattak meg benne, világszinten 25-50 millióra tehető a halottak száma. A modern korban ez volt a legpusztítóbb járvány, a középkorban viszont a rossz higiéniai és egészségügyi feltételek mellett, alapvető információk híján sokkal rosszabb volt a helyzet.

A vélt okok

Az emberek annyit már az ókorban is sejtettek, hogy a fertőzéseket szabad szemmel nem látható dolgok, talán „apró magvacskák” terjesztik, és azt is elég jól tudták, melyik betegség ragályos és melyik nem, viszont a fertőzés mikéntjére a 19. század végéig nem kaptak választ. Az 1870-es években született meg a bakteriológia tudománya, mely lehetővé tette a mikroorganizmusok kimutatását a mikroszkóp alatt. Innentől lehetséges beazonosítani a baktériumokat és a vírusokat, ekkor születtek meg a gyógyszerek és az első vakcinák (kivéve a himlőt, mert az az elleni védőoltást már a 18. században felfedezték egy véletlen folytán).

Így okokat keresve jobb híján isteni csapásnak tekintették a ragályokat a bűnökért, amelyekért vezekelni kell. Szélsőséges megoldást találtak erre a flagelláns mozgalom hívei, akik az első, 1347-53-as pestisjárvány idején magukat tömegesen ostorozva járták a településeket Magyarországon is, hogy bűnbocsánatot nyerjenek, és a járvány megszűnjön.

Flagellánsok egy középkori színezett fametszeten

Fotó: Wikipédia

Vagy – egy fokkal közelebb kerülve a realitáshoz – a levegő megromlásának tulajdonították a megbetegedéseket. Ez ellen különböző illatosítókkal vagy épp büdös anyagokkal próbáltak védekezni, nagy köztéri tüzekre is rádobták őket, így „fertőtlenítve” a levegőt. Bevetették még az ecetet is, illetve a mai olvasónak is ismerős, 16. századtól használt pestisálarcot, melynek csőrébe gyógynövényeket helyeztek. Érdekes módon ez be is vált, de nem a növények, hanem a teljes védőruházat miatt – ez volt lényegében az első gázálarc. Rengeteg mágikus gyógymód létezett még, amelyek még a korabeli orvosi könyvekben is fellelhetőek. A ragályt próbálták megelőzni amulettekkel, talizmánokkal, vagy arzénmágnessel, amit szerencsére csak kívülről helyeztek rá a páciens testére, hogy kiszívogassa belőle a betegséget. Pestis ellen útilaput használtak, de csak a neve miatt, vagy pápafüvet – mást néven benedekfüvet – Szent Benedek gyógyító erejében bízva.

Sokan megszöktek

Az emberiség azonban a zavaros elméletek mellett, mikrobiológiai ismeretek nélkül is képes volt felismerni, hogy a ragályok emberi érintkezéseken, kereskedelmi útvonalakon keresztül terjednek – tulajdonképpen ez eredményezte a közegészségügyi rendszer létrejöttét. A járványok szorosan összefüggtek egyébként nemcsak az éhínséggel, hanem a háborúkkal, a haderők mozgásával is, különösen ilyen hadi betegség volt a vérhas: Bécs 1529-es ostrománál Szulejmán csapataiban is feltehetően vérhas pusztított, amelyet el is neveztek „morbus hungaricus”-nak (később ezt a kifejezést a TBC-re kezdték alkalmazni).

Már az első, 14. században lezajlott nagy pestisjárvány megjelenésekor létrehoztak vesztegzárakat, az elsőt Velencében 1374-ben 30 napra, majd 1377-ben Raguzában egy szabályos, 40 napos karantént (innen is a név, quarantine a 40 napi elzártságból ered). Magyarországon 1510-ből származik az első adat arról, hogy egy várost vesztegzár alá vetettek, és megúszta a pestist; arról is maradtak fenn adatok, hogy Pest és Buda az 1738. évi pestis alatt még egymás ellen is vesztegzárral védekezett.

Emellett a fertőzötteket megpróbálták elkülöníteni – eleinte a saját otthonaikban, később, a 18. századtól külön veszteglőintézeteket és járványkórházakat hoztak létre erre a célra. Az 1738-as pestisjárvány után Mária Terézia uralkodása idején vesztegzárállomásokat is felállítottak Erdélytől a Habsburg Birodalom déli részéig a határon, több hónapos karanténba téve minden Keletről érkező kereskedőt, nem kevés kárt okozva az üzletnek.

Tournai városában pestisbetegeket temetnek

Fotó: Bibliothèque Royale De Belgique, Wikipédia

A 17. század végétől már központosított, a helyi szintűnél komolyabb védelmet lehetővé tévő közegészségügyi rendelkezéseket hoztak a járványok megfékezésére. Ezek hatásosak lehettek volna, ha nem ütköztek volna heves ellenállásba a lakosság részéről. Az írott források szerint az emberek gyakran nem tartották be a karantént, mindig voltak renitensek, akik átszöktek a megyénként vagy településekként felállított egészségügyi kordonokon. A saját házaikban elkülönítettek megpróbáltak megszökni betegeik mellől, az ispotályokba elkülönítetteknél viszont azt kifogásolták, hogy nem ápolhatják fertőzött családtagjaikat.

Többnyire ezért el is titkolták a megbetegedéseket, mert a települések lezárásai komoly megélhetési gondokat okoztak, a javarészt mezőgazdaságból élő lakosok nem jutottak ki a földekre betakarítani a termést. Ráadásul a betegeket ki is vetette a közösség, volt, hogy egész családokat űztek ki az erdőbe falun, és hagyták őket sorsukra. Az 1831-es első nagy kolerajárvány idején (melynek egyik híres áldozata Kazinczy Ferenc volt, egyik kormánybiztosa pedig a fiatal Kossuth Lajos) is a megélhetési gondoktól való félelem miatt tört ki a koleralázadás, ami során kétségbeesett parasztok támadták meg a földesurakat, orvosokat, papokat és hatósági személyeket.

Megtanultak együtt élni velük

Csak a nagy országos járványok esetén vetették be a központi, nagy volumenű óvintézkedéseket, volt, amivel megtanultak együtt élni, például az évente jelentkező influenzával vagy himlővel. A 18. században Magyarországon tízévente végigfutott 4-5 nagyobb járvány, tífusz, pestis, diftéria, himlő vagy vérhas (1831-től pedig a kolera), a nyári időszakban jellemzően visszahúzódva. Periodikusság is jellemezte őket: amint egy bizonyos betegség kapcsán immunitást szerzett egy közösség, a kór 20-30 évre el is tűnt, viszont ahogy megjelent egy védettséget már nem élvező generáció, újra fellángoltak az adott kórokozóhoz köthető járványok – a pestis például 20-30 éves periódusokban támadta a lakosokat.

A 18. században dúló pestisjárványok emlékére emelt Szentháromság szobor a Mátyás templomnál

Fotó: Csudai Sándor - WLB

A bakterorológiai kutatások és a vakcinák előtti időkben tehát a nagyobb járványok ellen a karantén hozott megoldást. A pestis terjedését viszont érdekes módon még az antibiotikumok feltalálása előtt sikerült tartósan megfékezni, ugyanis a harmincéves háború során Európában lecserélődött a patkánypopuláció: a norvég patkány kiszorította a házipatkányt, a pestisbaktériumot hordozó bolha így már nem tudott min megtelepedni. De nemcsak a járványügyi szabályozás, hanem a 19. században meginduló urbanizációs fejlődés, a (kolerajárvány miatt is szükségessé vált) csatornázás, az angolvécék megjelenése, a higiénia javulása is hozzájárult a nagy történelmi járványok eltűnéséhez, legalábbis radikális mérséklődéséhez.

(A cikkben szereplő információkért köszönet Horányi Ildikónak, a Magyar Nemzeti Múzeum – Semmelweiss Orvostörténeti Múzeum főmuzeológusának! A múzeum Facebook-oldalán egyébként naponta tesznek közzé érdekességeket járványtörténetből.)

Hasonló tartalmak