We Love Budapest: Hogy érezted magad ma reggel, és mivel kezdted a napot?
Jónás Vera: Ma reggel konkrétan nem nyílt ki a szemem... Tegnap éjjel 2-ig olvastam, ilyenkor a délelőttök a kukában landolnak. Na jó, azért egy lazacos tükörtojást azért csak-csak összedobtam.
WLB: A kényszerű bezártság miatt mit változtattál a szokásaidon, az életed ritmusán? Kialakítottál hangulatjavító karanténrituálékat?
J. V.: Nekem nincs kényszerű bezártságérzetem. Magam is meglepődtem, amiért nem dönt romjaimba ez a helyzet. Néha persze besokallok, de az általában inkább a mozgáshiány miatt van, ilyenkor elképesztő edzésprogramot állítok össze és ugrabugrálok. Ezen kívül, ami rituálészámba mehet nálam, az a naplóírás, ami eddig ismeretlen volt számomra, meg az ilyen nyugis időszakokban alkalmazott „minden napra egy dal” kihívásom, ami azt jelenti, hogy minden nap írok valami zenét. Sokszor nagyon kusza vázlatok ezek, nagy ritkán egész jó ötletek. A lényeg, hogy folyamatosan csináljam.
WLB: Mindennek két oldala van: szerinted mi a legrosszabb a karanténban, és mi a legjobb? De kérdezhetném úgy is, hogy mit élvezel a legjobban benne, és mit a legkevésbé?
J. V.: Nehéz egy jó dolgot kiemelni, komolyan. Sokat olvasok, a stresszszintem szinte a nullára csökkent, és sokkal jobban figyelem meg élvezem a tavaszt, mint eddig valaha. A nehéz dolgokból egyet emelnék ki: utálom nem megérinteni a szüleimet és a barátaimat.
WLB: Milyen verset, könyvet, filmet, tévésorozatot vagy zenét ajánlanál az olvasóknak, amivel könnyebben átvészelhetik a bezártságot?
J. V.: Tegnap fejeztem be Nathan Hill első regényét a NIX-et. Fantasztikus történet egy amerikai egyetemi tanárról, akit gyerekkorában elhagy az édesanyja, majd 20 évvel később feltűnik, mint radikális liberális bajkeverő. A történet elképesztően visz magával, a 60-as évek pacifista diákmozgalmaitól napjainkig látunk bele emberi életekbe, döntésekbe és az azokról alkotott durva ítéleteinkbe. Hiteles társadalomkritika, ahol tényleg a „big picture”-t van lehetőségünk látni, hogy megértsük a jelenünket.
WLB: Mi lesz a legelső dolog, amit csinálni fogsz, miután visszaállt a megszokott rend?
J. V.: Megölelgetem és megpuszilgatom a szüleimet!
WLB: Az emberek egy része most befelé figyel. Te hogy állsz ezzel: átgondoltál bármit is? Ha igen, mire jutottál?
J. V.: Át-át. Most épp ott tartok, hogy lehetnék bátrabb is, mint amilyen vagyok.
WLB: Nézz egy kicsit a jövőbe: hogyan látod magad egy év múlva, illetve mit szeretnél, miben változtassa meg a járvány a világot?
J. V.: Egy év múlva nagyon szeretném, ha épp az elmaradt Soharóza – Jónás Vera Experiment koprodukció előadásunkra készülhetnénk a Müpában, a Back-Pack címre hallgató koncert-performanszra, ami a családi örökségeink és mintázataink témáját dolgozza fel. A világ meg remélem kevesebbet akar majd termelni. Kevesebbet csinálni és többet megélni. Ilyesmi.
WLB: Mi hiányzik legjobban a járvány előtti életedből?
J. V.: A színpadra lépés előtti 5-10 percek, meg az, amikor koncert közben elönt egy nagy szerelemérzés.
WLB: Volt-e valamilyen meglepő és/vagy különleges élményben részed az elmúlt hetekben, amióta a járvány és a korlátozás tart?
J. V.: Elég különleges álmaim vannak, semmihez sem köthetőek. Olyan, mintha a tudatalattim teljes nagytakarítást végezne és ebben a nyugiban kiventillálna magából mindent, ami rég ott maradt, de a stresszes pörgés miatt csak az aktuális dolgokat tudta volna feldolgozni.
