„Az élet tök egyszerű és rendkívül élvezetes, csak hajlamosak vagyunk túlbonyolítani” – Prieger Zsolt (Anima Sound System)

We Love Budapest: Örökmozgó emberként hogyan viseled a mostani, kényszerű egy helyben levést? Mivel telnek a hétköznapok?
 
Prieger Zsolt: A napjaim nagyon hasonlóan telnek, mint eddig, csak talán még „munkásabbak”, mint előtte. Többet írok, komponálok, tervezek vagy csak úgy vagyok: kutyázok a patakparton, lenyírom a füvet, vagy csodálom a feleségem napról napra elkészülő kenyereit. Tegnap például én gyúrtam a kenyérnek valót, a feleségem meg is dicsért, szóval az is nagy élmény volt. Mindig csinálok valamit, gyűjtöm az élményeket, sokat jegyzetelek, mert hajlamos vagyok annyi mindent kitalálni, hogy a felét elfelejtem egyből. Sokszor még olvasás és filmnézés közben is jegyzetelek. Még koncert alatt is eszembe szoktak jutni dolgok, hibák, ötletek, bármi, amiket legszívesebben felírnék, de ott ez még nem jött össze, koncerten mindig elsodornak az események.
 
 
WLB: Azért csak kiengedsz néha, amikor nem gondolkodsz semmin, csak úgy vagy...
 
P. Zs.: A „kiengedés” unatkozást jelentene, az meg soha nem volt rám jellemző. Persze vannak önmagunkba nézős, hibakeresős, önreflexiós idők, amiket jobb, ha az ember rendszeresen beiktat az életébe, de ezek is, annak ellenére, hogy csöndes, mégis nagyon intenzív pillanatok.

WLB: Járvány ide, kijárási korlátozás oda, se neked, se az Animának nem lehet azt mondani, hogy ne csináljon semmit, gőzerővel toljátok ezt az évet is. Lesz új Anima-sorlemez, elindul végre a régóta emlegetett Dylan-feldolgozás projekt, és idén novemberben lesz 20 éves a Gypsy Sound Clash című lemezetek. Mi az, ami az eredeti tervekből megvalósítható maradéktalanul, és mi az, ami nem?
 
P. Zs.: A gőzerő nem függ össze a járvánnyal, maximum nem tudunk koncertezni. Ha soha többet nem tudnánk koncertezni, akkor sem dőlne össze a világ, és akkor is lennének dalok, lemezek, videók, projektek. A Szerelmes, gyilkos balladák Müpa-nagyszínpados bemutatója, ami június végén lett volna, meghiúsult, de valószínűleg az egész nyár is. A téli Gypsy Sound Clash 2020-turné reményeim szerint, megvalósul, több helyszín már le van egyeztetve.

December 13-án lesz egy nagy budapesti bemutatónk, előtte megjelenik az album, amelyen a Po dromtól a Még, mégig szerepel majd az összes egykori lemezes dal, de új előadásban, sok vendéggel. A koncerteken is a magyar és a roma népdalkincs csodája előtt tisztelgünk, velünk lesz sok más vendégművész mellett Bognár Szilvia, a Kaly Jag egykori nagyszerű párosa, Balogh József és Künstler Ágnes, valamint a Romano Drom kiváló énekes-komponistája, Kovács Antal. A Stockhausen Syndrome albumunk már készül pár éve, mindig változik, de idén az is csak megjelenik. Ugyanez a helyzet a Jerusalem My Love-val is, amelyről most kijött egy újabb dal, s hozzá Izraelben, a sivatagban forgatott klip, a Lord Of The Desert. A Dylan-albumokból is biztosan megjelenik az első lemez, mert abból meg már sorozat lesz. Annyi itthoni és külföldi barátunk énekel rajta Dylan-feldolgozásokat, hogy nem lehetett egy lemezre szuszakolni az összes dalt.

WLB: Bob Dylan „régi barátod”, de kik lesznek a társaid a feldolgozáslemezeken? És egyáltalán milyen stílusú zenére számítson az ember?
 
P. Zs.: A Dylan-albumsorozaton Szabó Benedektől VENI-ig, Telma Lincolntól a The Devil’s Trade-ig, Krizsótól Benkő Dávidig, a Meteós Maximtól a Fran Palermós Henri Gonzóig rengetegen szerepelnek majd, és mint ebből a röpke névsorból is kiderül, nagyon más lesz minden dal. Az albumsorozat első része meditatív és intim lesz, persze tele kísérletezős hangzással, aztán a többit majd meglátjuk. Kapjuk a skicceket mindenkitől most is. A dalokat közösen választjuk ki, van, aki elküldi az énekét, gitárját, ötleteit, aztán a sávokkal már mi játszunk tovább. Nagyszerű móka ez a Dylan-feldolgozósdi, aminek szerintem sose lesz vége. Napokon belül kijön erről a lemezről is az első klip: Telma Lincoln énekli, a zenei alapokat pedig Rozmán Zoltánnal készítettük hozzá.
 

WLB: Ezt az első Dylan-klipet a feleségeddel közösen csináltad, éppúgy, mint a már említett sivatagosat is. Ez utóbbi egy olyan utazás során készült, ami nagyon fontos volt számodra. Merre jártatok, és mitől vált fontossá az élmény?
 
P. Zs.: Jeruzsálem és a sivatag a szívem szerelme. Nem véletlenül az a lemezcím, ami. Beszélhetnék most erről órákig, Dávid király sírjától a Via Dolorosáig, a qumrani tekercsektől a próféták sírjáig, ahova a sírhely mellett élő, azt őrző arab bácsi vitt le bennünket, de sosem érnék a végére. Ha nem mehetünk soha többet sehova a járványproblémák miatt, és megszűnne az utazás lehetősége az életünk végéig, akkor sem lenne baj, mert Jeruzsálem és a sivatagok, a Negev- és a Júdeai-, meg az Olajfák hegye örökké belém égett. Utolsó útnak is egészen kiváló élmény lenne.

WLB: A Gypsy Sound Clash-t sokan a legjobb Anima-lemeznek tartják, idén 20 éves. Egyszer azt mondtad egy interjúban, hogy minden Anima-lemezzel ambivalens a viszonyod. Ezzel az albummal milyen értelemben az?
 
P. Zs.: Ambivalens annyiban, hogy régebben csak a hibáit láttam a régi albumainknak, mert túl közel voltam hozzájuk időben, és túl sokat éltem át velük a stúdióban meg a koncerteken. Ma viszont már – kellő távolságból – meglátom bennük az erényeket is. Ráadásul mivel minden, a számokat alkotó hangminta és struktúra elveszett, elkallódott az idők során, újra kell „építeni” a dalokat, amihez az Anima Sound System-crew Szabolcs öcsém által „kreált” szombathelyi divíziója, Dénes Szilveszter és Tokaji György fejt ki nagy energiákat, úgyhogy rá lehet csodálkozni az egykori innovatív ötletekre újraépítve is. Ahogy öregszem, egyre pozitívabb vagyok, úgyhogy inkább a „csak a szépre emlékezem” attitűdje jön elő belőlem, amikor a régi dalokat elővesszük.

WLB: Miközben újra felveszitek és hangszerelitek a dalokat, újra is értelmezitek azokat. Mit üzen a Gypsy Sound Clash a mának?
 
P. Zs.: Jó lesz játszani ezeket a dalokat élőben is, főleg, hogy még markánsabban kerül bele a roma injekció, és rengeteg népzenész barátunk lesz velünk, főképp a budapesti nagykoncerten. Nem véletlenül lesz a címe Kethane Po Drom, vagyis Együtt az úton, mert a magyar-roma viszony kulturális szépségeire, gyönyörű egymásrautaltságára mikor is mutatnánk rá, ha nem most, ebben a negatív, egymásban majdnem mindig csak a rosszat látó időszakban. Fedezzük fel a szépet a másikban! Tanuljunk meg vágyakozni arra, ami a miénk, kábé ez lehetne ennek a 20. évfordulónak az értelme, az üzenete. Az, hogy lesznek klassz nagykoncertek szerte az országban, meg lesz egy gyönyörű, újrajátszott-újrafelénekelt, lemezes-könyves kiadvány, hasonló című cédé vagy akár vinyl is, örömteli, de tényleg csak másodlagos tény.

WLB: Kicsit nosztalgiázzunk: a Gypsy Sound Clash arról is vált híressé, hogy az akkor még egészen gyermek lányod, Fanni énekelte a lemez egyik, slágerré vált dalát (Tekerd). Hogyan beszélted rá a feladatra? És ő egyébként most mit csinál, amióta nem tagja az Animának?
 
P. Zs: Fanni gázsija két darab TwoTwoOne-nyalóka volt, úgy emlékszem, ez külön kikötése volt, de gyorsan a mába kapcsolva: van, amikor benne van a zenekarban, meg van, amikor nincs. De nem is számít, mert ez egy szabad pálya, rengeteg munkatárssal, kollégával, baráttal, ki és be lehet járni azon a kapun, amire azt írtam majdnem 30 éve, hogy Anima Sound System.

Visszatérve Fannira, ő a lemezt különösen szereti, és szerintem pont a Tekerdet a legkevésbé. De nézd meg a fantasztikus Bognár Szilvit, ott van velünk számos koncerten, közös dalokat csinálunk, jobb a kapcsolatunk és mélyebb a barátságunk, mint 20 éve. Az Animát egy olyan otthonnak szeretem látni, ahol nagy a forgalom. Ez tény.
 

WLB: Nagy tisztelője vagy a jelenlegi pápának, és a hitedről is szoktál beszélni, ha úgy hozza. Ennek is köszönhető, hogy egy időben lelkesen fotóztad Budapest és környéke templomait. Melyik a kedvenced közülük? Mi az, amit különlegesnek találsz bennük?
 
P. Zs.: A hit belső ügy, majdnem úgy, mint a szerelem. És arról, amiről igazából szól – mert az nem az ájtatosság –, arról igenis lehet beszélni meg írni, ami jó, és ezt én meg is teszem. A fotók is ide tartoznak, mert mindig csinálok képeket, ahogy dalokat is énekelek fel folyamatosan a mobilomra, vagy ahogy cikkötleteket is megfogalmazok jártamban-keltemben. Rengeteg kedvenc budapesti templomom van, a városmajori templom tornya, az engem mindig a jákira emlékeztető – ne feledd, vasi vagyok! – Lehel téri, a Mátyás-templom csipkéi, amiről sohasem a hangoskodó turisták, hanem csakis az a Ligeti György-koncert jut eszembe, amit abban a templomban hallgattam Fannival még nagyon régen.

A Margitsziget romtemploma és ma is működő kápolnája is romantikus emlékeket ébreszt bennem. De a Szent István-bazilika is nagy kedvencem, meg a Deák téri református templom, Újlipócia Dunára néző evangélikus temploma és a zsinagógák, köztük a legnagyobb európai. Az egyik legnagyobb épületszerelmem a Rózsa utca végén és az ELTE mellett található, ide gyakran betérek. Napestig tudnám sorolni, egy könyvet tudnék róluk írni valószínűleg, annyi élményem van a budapesti templomokkal kapcsolatban.

WLB: Mint újságíró van egy szentekkel foglalkozó sorozatod, és ha jól tudom, egy könyvön is dolgozol most, ami a hittel foglalkozik. Miért ennyire fontos számodra a hit? Mi az, amit megtaláltál benne?
 
P. Zs.: Sok ilyen könyvön dolgozom, de nemcsak könyveken, hanem napi írásokon, tárcákon, interjúkon is. Tegnap egy pápákról szóló írást adtam le a Mandinernek, ma a szakrális építészetről értekezek Gutowski Róbert kiváló építésszel a jezsuiták lapjának legújabb számába szánva. Ott fut a havi sorozatom a legkedvesebb szentjeimről, akik radikális, formabontó és igazságkereső emberek voltak, nem amolyan nyámnyila alakok, akiknek a szenteket látni akarja a szekularizált világ.

És igen, dolgozom egy nagy könyvön is, ami a Helikon Kiadónál fog megjelenni. Miatyánk a címe, benne az imádság alapszavait, fogalmait járom körbe sokakkal: Nádasdy Ádámmal, Háy Jánossal és több teológussal, ökofilozófussal, színészekkel, apácákkal, zenészekkel, nyitottan és szabadon. És számomra ezeket jelenti a hit: nyitottságot és szabadságot, a transzcendenssel való foglalkozást, meg persze modernitást és kísérletezést is, szóval még véletlenül sem naftalinszagot és bezárkózást. Hanem épp az ellenkezőjét: derűt, öniróniát, kreativitást és humort. Hajlamosak vagyunk manapság összekeverni a szavakat és a jelentéseket. Valahogy a „hit” vagy a „kereszténység” szavainkra valami ásatag, babonás, politikával leöntött izé „kapcsol be” az agyban a „pozitív”, „szabad” és „motiváló” helyett. 

WLB: Elhagytad a fővárost, és Martonvásáron élsz egy ideje. Hogyan szoktad meg a vidéki életet? Mivel csábítanád, akár csak egy kirándulás erejéig is, Martonvásárra a nagyvárosiakat?
 
P. Zs.: Martonvásár maga a megtalált otthon. Nagyon szeretünk ott lenni. Igazából nincs „vidéki” vagy „városi” élet: Élet van, és rajtad múlik, hogyan éled. Annyiban persze „vidéki” ez az élet, hogy nekiindulhatunk kutyázni a mezőnek, virágot ültethetünk, de amikor dolgunk van, akkor 20 perc alatt Budapesten vagyunk vonattal. Mert Budapest és Szombathely is megmaradt persze szerelmes városomnak, igen.
 
Martonvásárra rengeteg mindennel csábítanám – és persze csábítom is folyamatosan – a barátaimat, ismerőseimet. Nemcsak a kastélyparkkal, a Brunszvik-emlékekkel, Beethoven lábnyomával meg a nyári koncertekkel a tó szigetén, hanem a Für Elise hamburgeréért, a patakpartért, a kiserdőért, a Dreher-mauzóleumért, a környékünkön kacskaringózó bicikliutakért, a szomszédos Tordas gesztenyesoráért, a csodálatos, majdnem Toszkána Vál nagytemplomáért. Soroljam tovább? Martonvásárra még a wakeboardos és pecás barátokat is csábítani tudom, mert van wakeboardpályánk és horgásztavunk is.

Ráadásul vicces, történelmi panoptikum módra, Kádár János egykori villájának tőszomszédságában. És akkor Kápolnásnyék Vörösmarty-emlékeit és a Velencei-tavat nem is említettem még, azok is csak pár percre vannak tőlünk. Imádjuk az itteni életet. Ja, és a helyi újságot is van szerencsém szerkeszteni, sőt, tavaly még az általános iskolában is tanítottam irodalmat egy fél éven át. És majd elfelejtettem: régen itt éltek a Dreherek a kastélyban, most meg van működő sörfőzdénk, ahol a Brunszvikokról elnevezett sört tudsz inni.

WLB: Korunkról többen úgy tartják, nem minden ok nélkül, hogy kevésbé kedvez az eredeti alkotóknak, sokkal inkább összemos és tömegtermel – hiába szajkózzák a reklámok és a konyhapszichológia, hogy minden ember más, minden ember egyéniség. A hőseid (csak pár név azok közül, akikre hivatkozni szoktál: Dylan, Szerb Antal, David Bowie, a Monty Python, a South Park, Lars von Trier, a Laibach vagy Weöres Sándor) csupa olyan ember, emberek csoportja, különleges tehetségek, akik ha most kezdenék a pályát, lehet, hogy elég hamar a szélre kerülnének, vagy valamilyen bélyeget kapnának magukra...
 
P. Zs.: Aki egyéniség, mindig bélyeget kap, de minimum skatulyát. Mindegy, hogy irodalmat csinál, vagy zenét, fotót, újságot vagy fesztivált. Ezt megtanultam régen. De az is igaz, hogy egy idő után meg azért szeretnek, akik igazán szeretnek, mert sok mindent csinálsz, mert nyitott vagy, és nem lehet soha ketrecbe zárni, nem lehet ide vagy oda sorolni, szekértáborokhoz lökdösni, konzervatívnak vagy baloldalinak beállítani. Én így érzem jól magam, és persze ennek köze van ahhoz, hogy akiken szocializálódtam, és akiket említettél is, meg még rengetegen, mind-mind játékos, kísérletező, szabad lelkű és minden iránt érdeklődő emberek voltak.

A mai napig imádok tanulni, tehetséget felfedezni, rácsodálkozni arra, ha valaki valamiben sokkal jobb, mint én bármikor is lehetnék. A többi duma, PC, napi politika és skatulya skatulya hátán: nem érdekel. A Facebookkal, a közösségi médiával ugyanez a helyzet: ha hagyod, akkor rabság, ha akarod és engeded, akkor meg a legnagyobb szabadság, a kapcsolattartás legpraktikusabb médiuma. Én nagyon szeretem és sokat használom. Rengeteg emberrel, tehetséggel hoz össze a sors a közösségi médiában, szóval csak arra kell használni, amire való. Focizni is lehet, meg verekedni is a lelátón, egyértelmű, hogy melyik a jobb, nem? A könyvekből is lehet máglyát rakni, de mi inkább olvassunk és próbáljunk meg minél kevesebb televíziót meg egybites tartalmat nézni, és akkor tuti, hogy boldogabbak leszünk. Az élet tök egyszerű és rendkívül élvezetes, csak hajlamosak vagyunk túlbonyolítani.